Időm ​Gombrowiczcsal 2 csillagozás

Eörsi István: Időm Gombrowiczcsal Eörsi István: Időm Gombrowiczcsal

„Szakértők véleménye szerint nem úszhatom meg kötőjel nélkül a címet, ámde hogyan hat a címben a kötőjel? Időm Gombrowicz-csal brrr, elviselhetetlen! Sebaj. Annyi szabálynak hánytam fittyet ebben a könyvben a műfaji előírásoktól kedzve a mindenkitől megkövetelhető tapintat iratlan törvényéig, hogy ez az ortográfiai deviancia már se nem oszt, se nem szoroz. Különben is amióta egy helyesírási szótár tudatta velem, hogy a vajaskenyeret egy szóba írják, a zsíros kenyeret pedig két szóba (vagy megfordítva), a tudós Akadémia szabályait szórakoztatóbbaknak vagyis áthághatóbbaknak tartom, mint annak előtte. …”

Tartalomjegyzék

>!
Fapadoskonyv.hu, Budapest, 2009
316 oldal · ISBN: 9789632994871
>!
Pesti Szalon, Budapest, 1997
372 oldal · ISBN: 9636051852
>!
Pesti Szalon, Budapest, 1994
384 oldal · ISBN: 9636050503

1 további kiadás


Enciklopédia 15

Szereplők népszerűség szerint

Czesław Miłosz


Várólistára tette 8

Kívánságlistára tette 4


Kiemelt értékelések

kaporszakall>!
Eörsi István: Időm Gombrowiczcsal

Irodalmi naplóval vegyített esszégyűjtemény, Gombrowicz olvasásának ürügyén. Eörsi 1990 szeptemberétől 1993 szeptemberéig írja feljegyzéseit (illetve a Buñuelről szóló ciklust még 94 februárjáig). Akad benne a saját pályájára történő visszaemlékezés, kapitalizmus- és kommunizmus-kritika, portrék a pályatársakról, filozófiai eszmefuttatások, és esztétikai fejtegetések (ez utóbbiak engem néha untattak).

Eléggé vegyes anyag, melynek töprengő részletei Konrád György önéletrajzi színezetű trilógiáját (Kakasok bánata, Inga, Harangjáték) juttatják eszembe, azzal a különbséggel, hogy annak apró strófái engem jóval erősebben kötöttek a mindennapokhoz.

Ám ez a könyv sem rossz; Eörsi markáns véleménye mögül ugyan szerintem néha kikandikál a keserűség, hogy ő nem kapott akkora figyelmet, mint szerencsésebb kortársai (s ebben kicsit rokon léleknek is érezheti magát Gombrowiczcsal), de a nagy emigráns életútját jól követi nyomon, művei tükrében, s egyes motívumok kapcsán érdekes esszéket illeszt a rövidebb naplóbejegyzések közé. Ezek közül kiemelnék néhányat:

A 1991. augusztus-októberi passzus (Első kitérő: Kleist) nagyszerű összefoglaló a – kissé elfeledett, de Eörsi szemében a világ élvonalába tartozó – zabolátlan szenvedélyű öngyilkos író életéről és munkásságáról.

1992. május-június (A kommunizmusról, 2): néhány lényeglátó megjegyzés a témáról.

1992. szeptember Harmadik bejegyzés (A költők ellen): Gombrowicz hasonló című pamfletjének ismertetése, Eörsi saját véleményével fűszerezve.

1993. június Első bejegyzés (Az Ulro országa): Gombrowicz és Miłosz vitája, Miłosz filozófiai-esztétikai műve, Az Ulro országa kapcsán – a hit és ráció viszonyának elemzése.

1993. december–1994. február (Második kitérő: Buñuel): Kitűnő pályakép a rendezőről, s egyben elmélkedés a szürrealizmusról.

Elmélkedő hajlamúaknak tetszeni fog, de heterogenitása miatt nem minden részletében.


Népszerű idézetek

kaporszakall>!

Úgy vélem, a huszadik században kultúránk brutalizálódása nem igazodott geopolitikai zónahatárokhoz. Gondoljunk arra az eufóriára, ahogy az értelmiség – néhány kivételtől eltekintve – az első világháborút fogadta, majd a keserű kijózanodásra, aztán az 1917 után elharapódzó forradalmi reményekre, melyek messze túlgyűrűztek a bolsevik ideológia vonzerejének határán, majd a világmegváltó illúziók fokozatos megsemmisülésére (hordozóik tömeges megsemmisítését csak mellékesen említem meg itt), majd a különféle nemzeti és faji mítoszok tündöklésére és bukására (és továbbélésére a felszín alatt), a tömérdek erőszakra, mely mind ideológiákat szült és temetett, vagy újabban a század jelentős értékeinek születésénél bábáskodó baloldaliság látványos vereségére: Nyugat- és Kelet-Európa egyetlen országának értelmisége sem vonhatta ki magát a csapdosó öklök hatóköréből.

Ehhez járul még, hogy a befüggönyzött, áporodott szagú szobák edzett lakóit egy kevésbé kézzelfogható, de mindenütt jelen lévő Szörny: a Piac is brutalizálta. A filmtörténet – de a színház legújabb története is – szakadatlan, vereségről vereségre haladó szabadságharc a Pénz diktatúrája ellen. Már az a puszta tény is vereség, hogy olyan szavak, mint például „könyvpiac” vagy „képaukció” természetesen csengenek a fülünkben. A század elején A Thibault család egyik figurája, egy festő sokméteres képet alkotott, és aztán a vásárlók pénztárcájának vastagságától függő szeletekre szabdalta, kinek-kinek centiméterrel mérve ki méltányosan az adagját. Ezen a fajta brutalizáláson manapság, a század végén senki sem ütközik meg, természetesnek tartjuk, hogy fennmaradása érdekében a művészet alkalmazkodik az egyetemes árutermelés követelményeihez.

A kelet-európai értelmiség pofáncsapottsága mégis szembeszökőbb, mert ebben a térségben a „népi demokráciának” vagy „proletárdiktatúrának” becézett etatista-bürokratikus parancsuralmi rendszer nyakát szegte a polgári társadalomnak, mielőtt ez kifejlődhetett volna. A központi akaratot sugárzó, felülről lefelé épített struktúra igazából a feudális építmény szerves folytatása volt. Oroszországban azért honosodott meg – a tömérdek emberáldozat ellenére – látszólag természetesebben, mert ott a városiasodás és polgárosulás kevésbé ütött sebet az ősi berendezkedésen. A civiltársadalom csökevényessége vagy alacsonyabbrendűségi érzést és kritikátlan nyugatimádatot csiholt ki az értelmiségből, vagy – ellenkezőleg – vágyat arra, hogy nyomorúságunkból kovácsoljunk erényt, felsőbbrendűségi öntudatot magunknak. A „magyar út”, a „lengyel stílus” és sok más efféle álteória bizonyítja: a kelet-európai értelmiség egy része nem hajlandó tudomásul venni, hogy az, ami. (Pedig csak így léphetne túl önmagán.) Akár menekülünk attól, amik vagyunk, akár még jobban beleragadunk, mindenképpen belerokkanunk. Ez a kelet-európai értelmiség speciális pofáncsapottsága.

1990. szeptember / Negyedik bejegyzés (A pofáncsapottságról)

kaporszakall>!

Évekkel ezelőtt olvastam Jan Kott mulatságos beszámolóját egy nemzetközi Shakespeare-konferenciáról. Közel ezer Shakespeare-kutató sereglett New Yorkba a világ minden tájáról, elvégre Shakespeare már éppolyan önálló iparág, mint mondjuk az adótanácsadás, jelentékeny számú értelmiséginek ad kenyeret még ínséges időkben is. Az összejövetel csúcspontjának a harmadik, vagyis utolsó nap ama pillanata ígérkezett, amikor Borges argentin író, az élő halhatatlan előadja nézeteit angol kollégájáról, a halott halhatatlanról. Bontatlan volt a csend a zsúfolt teremben, amikor bevezették és a mikrofon elé navigálták a félvak aggastyánt. Ez nekilátott, de gyönge volt a hangja, vagy nehezére esett az artikuláció, vagy a mikrofon mellé beszélt, így hát a közönség csak azt hallotta, hogy „sssss”, „sksz”, „sssksz”, „kssssp”, „sss”, „ssskszprrr”, „skssszprrr”, egy fél órán keresztül. Amikor a szónok elhallgatott, kitört és perceken át tombolt a tapsvihar.

1992. szeptember / Harmadik bejegyzés (A költők ellen)

Kapcsolódó szócikkek: Jorge Luis Borges
kaporszakall>!

Csoóri a szívéhez kap, ahányszor antiszemitának nevezik. Ő sosem állította, hogy a zsidó rosszabb, mint a magyar. Nem rosszabb, csak más (Németh is ezt vallotta). De milyen a magyar? Az idézetből kitetszik, hogy nem zsidó. Nem ellenzéki, nem liberális. Ehhez hozzá szokták még tenni, hogy nem szocialista. Akkor hát micsoda? Keresztény? Csakhogy a kereszténység még a liberalizmusnál és a szocializmusnál is nemzetközibb ideológia: velük ellentétben a „nemzeti” jelzőt sem viseli el. Akkor hát nemzeti? Ez sem megkülönböztető jegy. A magyarról csak az állítható értelmesen, hogy magyar. Ahogy a varrógép: varrógép.

Csoóri a zsidó származású magyarokat, Németh László példáját követve, nemes egyszerűséggel „zsidóságnak” nevezi. A zsidóság többsége „jobban örült a kádári biztonságnak, háttérben a szovjetekkel, mintha önállósult magyarok országlása kezdődött volna el 56-ban”. Elfog a reménytelenség érzése. Ha azt felelem, hogy az országlásra törő „önállósult magyarok”-nak, vagyis a forradalom vezérkarának nem is elhanyagolható része zsidó származású volt, akkor besétálok Csoóri temetetlen holtaktól bűzlő utcájába: nem politikai és erkölcsi szempontból különböztetem meg egymástól a korszak szereplőit, hanem a nürnbergi törvények alapján. Különösen megalázó azt bizonygatni, hogy Kádár nem a „zsidósággal”, hanem az ország lakosságával fogadtatta el magát és rendszerét, és ezt az úgynevezett „konszenzust” az értelmiség elismert szellemi vezetőivel, köztük számos igen kiváló, magyar érzelmű magyar magyarral kötötte meg.

A „magyarság” és a „zsidóság” szétválasztási művelete Csoórit arra csábítja, hogy 1945-öt pusztán zsidó felszabadulásnak tüntesse fel, mégpedig olyannak, mely a magyarság számára csak „újabb megszállást, megsemmisülést, szégyent” hozott. Csoóri az „új Világos” kifejezést használja, mintha az oroszok 1945-ben – 1849-hez hasonlóan – egy szabadságáért és függetlenségéért küzdő országot tiportak volna el.

Jeney Zoltán zeneszerző Bornemisza Péter 16. századi prédikátort idézi: „Ha szarral harcolsz, ha megbírod is, ha megbír is, szaros leszesz.” Vannak okfejtések, melyekkel csak úgy szállhatok vitába, ha lebocsátkozom ellenfelem fogalomrendszerébe. Mint valami mélyre ásott tábori latrinába.

1991. január / Második bejegyzés (Zsidó ügyek, 2)

kaporszakall>!

Az antiszemitizmus egyébként nem volt általános a politikai foglyok körében. Az ’56-os forradalmárok többsége mentes volt az efféle fertőzéstől. Csakhogy 1956 után a rendszer különös előszeretettel csukatta össze a legkiválóbbakat a söpredékkel. Szívesen léptette fel közös perben a makulátlan jellemű felkelőparancsnokot az áruházi fosztogatóval, a forradalmi költőt a tolvaj prostituálttal, az idealista lapszerkesztőt és a naiv meseköltőt gyilkossági ügybe keveredett visszaeső bűnözőkkel. Mivel a cellákban a nácizmustól a sztálinizmusig minden politikai áramlat, továbbá minden társadalmi osztály és réteg képviselve volt, Voltaire vadembere közénk rekesztve pontos képet alakíthatott volna ki az ország erkölcsi és politikai keresztmetszetéről. Barátaimmal együtt én is ilyen vademberféle voltam, az ideológiák, utópiák és illúziók kék egéből csöppentünk bele a zárkavilágba. Szabad életünkben semmiképp sem akartuk tudomásul venni, hogy tizenkét évvel a forradalom előtt Magyarországon fasizmus dúlt, és hogy a Horthy-korszak rasszista, nacionalista, klerikális, dzsentroid ideológiai hangulatai még rejtőzködnek a felszín alatt. A hirtelen jött, elháríthatatlan felismerések nem ingattak meg magyar-mivoltomban, de mély nyugtalansággal töltöttek el.

1991. január / Második bejegyzés (Zsidó ügyek, 2)

Kapcsolódó szócikkek: antiszemitizmus
kaporszakall>!

Nagyon komolyan kell vennünk ezeket az intelmeket ma, amikor a „csatlakozás Európához” és az „Európa behozása” szívesen szajkózott jelszó mindenfelé. Még ha világosan látjuk is, mint hogyha kívülről szemlélnénk, az országunkban folyamatosan diadalmaskodó Provinciát – és most nem rendszerek vagy kormányok kipárolgására gondolok, hanem arra a milliárdnyi kapilláris folyamatra, mely valamely társadalom köznapi életét, érzés- és gondolkodási formáit meghatározza –, és még ha megvetnénk és gyűlölnénk is ezt, nem tehetjük zárójelbe, mintha nem létezne, és nem csatlakozhatunk eltökélten valami más tradícióhoz, „idegen formához”, hogy Gombrowicz kedvenc műszavával éljek. A Provinciát a Provincia kritikájával kell ötvözni, de ennek a kritikának – noha szempontokat, gondolatokat és ideálokat kívülről is kell merítenie bőven – abból a hétköznapi életből kell fakadnia, melyet gyökeresen át akar alakítani.

Eszembe sem jut, hogy valamiféle külön magyar út prédikátorává szegődjem el. A külön magyar út ideológiája a tudatlanság és a nemzeti öntömjénezés vegyüléke. A világgazdaság integrációs erejével szemben a nemzeti külön út csak akkor érvényesülhetne, ha specifikus magyar gazdasági törvények gyűrhetnék maguk alá a gazdaság nemzetek felett álló törvényeit. Csakhogy ez a régió, Kelet-Közép-Európa 1945 óta külön utat járt, és külön tapasztalatokra tett szert. Ezek túlnyomórészt rossz, sőt: csaknem elviselhetetlen tapasztalatok voltak. És mégis: mondhatjuk-e két nemzedéknek, hogy hiábavaló volt mindaz, amit megéltek és cselekedtek? Kiradírozható-e egy teljes geopolitikai zóna negyvenöt éve? És ha kiradíroznánk, hova csatlakozna például Magyarország? A mai Európához? Nem inkább a 45 évvel ezelőtt összeomlott Horthy-rendszerhez?

„Ahelyett, hogy idegen érettségig tornáznátok fel magatokat, próbáljátok meg Európa éretlenségét leleplezni.” És persze a magunk még sokkal szembeszökőbb éretlenségét is. Mondjuk mi is, hogy „piac”, de lelkesedésünk ne súrolja az orgazmus határát. Mondjuk, hogy „nyugati demokrácia”, de ne felejtsük el, hogy ez a képződmény sem szavatolhatja az emberiség fennmaradását.

1990. november / Harmadik bejegyzés (Európa behozása)

kaporszakall>!

A XX. kongresszus után a kommunistának, ha tovább akart hinni a sztálini és posztsztálini Szovjetunió emberiségmegváltó küldetésében, fél órát kellett reggelente a tükör előtt ismételgetnie, hogy „A Pravda (a Népszabadság, a Neues Deutschland stb.) mai vezércikkének igaza van”. A magyar forradalom leverése után legalább egy órát kellett erre szánnia, és ekkor az óvatosabbja már megszorítást iktatott be a vezércikkének” és az „igaza” közé: „lényegében” vagy „végső soron”. A Prágai Tavasz virágainak irgalmatlan letárolása után két órát kellett eltöltenie a tükör előtt, majd amikor a lengyel munkásokat katonai puccsal győzték meg arról, hogy „lényegében” és „végső soron” ők vannak hatalmon, már legalább négy órán át kellett gyakorolnia az öncsalás rítusait. (Most csak az öncsalókká silányodott hívőkről beszélek – a pártállam cinikus oszlopai más praktikákat űztek. A rendszer támaszainak többsége persze a két véglet valamiféle – változó arányú – keveredését valósította meg.) Ezek a lelkigyakorlatok sok jó intellektuelt is megdaráltak szellemileg, lelkileg, fizikailag. Az öncsalás bajnokai gyakran kaptak infarktust – nem lehet naponta annyi órát álldogálni károsodás nélkül tükör előtt –, ideggyógyintézetekbe vonultak vissza, olyanról is hallottam, aki váratlanul megtért valamilyen vallás kebelébe (mert hit nélkül már nem bírt élni). Meggyőződésem, hogy tulajdon bátyám is, a budapesti tudományegyetem egykori rektora, geopolitikai zónánknak a 60-as, 70-es években elismerten legtehetségesebb elméleti jogásza, akit Thomas Mannon és Babitson iskolázott irodalmi műveltsége és kiemelkedő intelligenciája ellenére még a Dubčekék ellen felvonuló tankok dübörgése sem ébresztett fel ideológiai narkózisából („A Szovjetuniónak lényegében mindig igaza van”), és most ingét tépdesve, félszavakat motyogva kacsázik fel-le pokolként funkcionáló lakásának régi díszletei között, azért, legalábbis részben azért lett az Alzheimer-kór zsákmánya, mert csak így szabadulhatott meg attól az egyre gyötrőbb ellentmondástól, mely a hit akarása és szaporodó tapasztalatai között feszült. Ennek a betegségnek – az agysejtek rohamos tempójú elhalásának – ugyanis, laikus feltételezésem szerint, pszichológiai okai is lehetnek. Primitíven kifejezve: inkább felejt az, akár végzetes betegség árán is, akinek elemi lelki érdeke felejteni, mint az, aki organikus kapcsolatokat tart fent a múltjával.

1990. november / Negyedik bejegyzés (A hit görcseiről)

Kapcsolódó szócikkek: Alzheimer-kór
kaporszakall>!

Tizenkét éves koromban a fürdőszobai klón ücsörögve tudattam apámmal, aki háttal nekem a tükörnél borotválkozott, hogy szerintem nincs isten. Megfordult, fél arcát vaskos szappanhab fedte, a kés megdermedt a halántékánál, pilise kipirult, elképedve bámult rám. Noha ortodox zsidó szellemben nevelkedett, csöppet sem volt vallásos, istenben azonban hitt. Nem érhetjük fel ésszel, hiszen magasabb rendű nálunk, ezért a vallások, amelyek úgy tesznek, mintha tudnák, hogy milyen, éppen a lényegét hamisítják meg – de a Teremtés Teremtőt feltételez: körülbelül így gondolkodott erről. „Hogyhogy nincs isten?” – kérdezte. – „Ha megengedi ezeket a bombázásokat – feleltem –, meg hogy téged fél vesével elvigyenek munkaszolgálatra, meg ezt a sok halált – 1943-at írtunk –, akkor vagy gonosz az isten, vagy pedig nem létezik. És én szívesebben hiszem, hogy nem létezik.”

Nem sejtettem persze, a klón trónolva, hogy a teológia legkuszább csomóját vágom ketté a magam gyermeteg módján. Az Ótestamentum Lear királyáról, Jóbról értekezve Simone Weil idézi Jób panaszát, amely szerint isten „neveti a bűntelenek megpróbáltatását”, majd hozzáfűzi: „Ez nem szentségtörés, ez a valódi kín valódi kiáltása.” Ez a valódi kín kiáltása, így igaz, és éppen ezért szentségtörés is. Mindegy, hogy ártatlan vagyok vagy bűnös, üvölti Jób, hiszen „elveszejt ő ártatlant és gonoszt!” Elveszejti az ártatlant, és még ki is neveti: ha földi bíró szemébe vágná ezt valaki, elítélnék a bíróság megsértéséért. Jób, akit szenvedése tisztánlátóvá tesz, istent okolja az igazságtalan világrendért , azért, hogy a szegények „A mezőn más vetését aratják, és a gonosznak szőlőjét szedik. Mezítelenül hálnak, testi ruha nélkül, még a hidegben sincs takarójuk” – és így tovább, vég nélkül. A presztízs-okokból megkínzott ember igazsága annyira égbekiáltó, hogy C. G. Jung Válasz Jób könyvére című írásában kimondja: Jób erkölcsileg Jahve fölé kerekedett. Jung szerint Jahve be is látja ezt. Azért kell emberré válnia, vagyis megújulnia, mert nem törődhet bele abba, hogy saját teremtménye elébe vágjon.
[…]
Elnézést kellene kémem, amiért ateista író létemre belekontárkodom a teológusok dolgába. Nem ismerem a könyvtárnyi irodalmat, amely e kérdést boncolja, és előreláthatólag ezután sem mélyülök el túlzottan a Menny ügyes-bajos dolgaiban. Csak keresem a magyarázatot, hogy miért nem kapcsoltam soha össze magamban a halál és az isten kérdéskörét. Akárcsak Gombrowicznak, nekem sem volt soha szükségem istenre, és azt sem tételeztem fel soha, hogy akár csak fikció formájában is megkönnyítené a halálomat. A túlvilág reménye sem vert gyökeret bennem; mint afféle materialista, azt vallom, hogy amennyiben a túlvilág létezne, ami képtelenség, akkor ezt tudatomtól függetlenül is megteszi, tehát nyugodtan tagadhatom. Nem tudok, és nem is óhajtok hidat verni az égi Kegyelem és a földi dolgok kegyetlen rendje között. Ezt ismertem fel gyerekkoromban, és ezt a felismerésemet újítottam fel az utóbbi években, míg bátyám kálváriáját figyeltem, magányos útját a legfeketébb éjszakáig.

1992. április / Harmadik bejegyzés (A halálról és az istenről)

Kapcsolódó szócikkek: Simone Weil
3 hozzászólás
kaporszakall>!

A létükben tartósan fenyegetett kis nemzetek jogos szabadságharcuk alátámasztására felfuvalkodott öntudatot eszkábálnak össze a semmiből. Ez többnyire konzervatív színezetű, mert a nemzeti függetlenségért folytatott harc vezetői évszázadokon át az úgynevezett történelmi osztályok, a birtokos nemesek voltak, akik a nemzeti érdekekkel együtt a saját privilégiumaikat is védelmezték. Magyarországon csak a nemesi vármegyék rendelkeztek alkotmányosan biztosított jogokkal és így legális lehetőséggel is arra, hogy ellenálljanak a Habsburg-ház központosító és elnémetesítő törekvéseinek, de közben ellenálltak a polgárosulás Nyugatról jövő, „idegen” társadalmi és ideológiai hatásainak, a felvilágosodás és a francia forradalom eszményeinek is. Amikor 1795-ben kivégezték a magyar jakobinusper vádlottait, Gvadányi költő kárörvendő elégtétellel dalolta:

Nemrég itt néhánynak gombjukat elüték,
kik pecsenyéjük idegen tűzön süték –

mert az „idegen” jelző érvek híján, önmagában is megbélyegzően hatott. (Ez a mechanizmus mindmáig működik. A mai nemzeti bölények a bolsevizmust azon az alapon azonosítják a liberalizmussal, hogy mindketten „idegen” ideológiák.) Berzsenyi Dániel pedig a Napóleon ellen készülődő nemesi felkelők hadát nevezte „szabad nép”-nek, mert valóban szabad volt az adózástól. „Szabad nép tesz csuda dolgokat” – bömbölte öblös hangján, duzzadásig betöltve az aszklepiadészi strófa kínálta formát. A magyar költészetnek olyan pillanata volt ez, melyben az elmaradottságból fakadó „éretlenség” elérte a lefordíthatatlanság szintjét A „szabad nép” ugyanis abban az időben minden nyugat-európai nyelven a forradalmi tömegeket vagy a napóleoni polgári törvénykönyv uralma alá rendelt és a feudális jogrendtől megszabadult nemzeteket jelölte.

1990. szeptember / Ötödik bejegyzés (A nemzeti forma és az éretlenség)

Kapcsolódó szócikkek: Berzsenyi Dániel
kaporszakall>!

Mivel a magyarság 1867 óta kis megszakításoktól eltekintve változó mértékben vacak kompromisszumokban él, a mindenkori vezető rétegekkel összefonódott értelmiség a fogalmak tisztázása helyett a fából-vaskarika-gyártásra rendezkedett be. Mindenáron szeretni kívánta azt a kisebb rosszat, amelyre rábeszélte magát. Sikerét bizonyítja e korszak három tartós-uralmú uralkodójának hasonló ívű pályafutása a magyar szívekben. Ferenc József, Horthy és Kádár egyaránt tömeggyilkosként kezdte kormánykodását, és néhány évtized alatt a nemzet szerető és szeretett atyáivá tornázták fel magukat. Ebben az akrobata-mutatványban a fizetett kultúrlegényeken kívül segítségükre voltak, olykor szándéktalanul, előkelő szellemek is, a maguk finoman rezignált, elefántcsonttornyos, bűvöletesen cinikus vagy antiintellektuális attitűdjével.

Ami a Kádár-korszakot illeti, az íróknak ekkor valóban volt mit félteniük. Aki a fennálló hatalmi struktúra létjogosultságát nem vitatta, az egyre szabadabban írhatott, ideológiai és formai kötelezettségek nélkül. Az íróknak ezért a mi geopolitikai zónánkban egyedülálló lehetőségért el kellett hitetniük magukkal, hogy közállapotaink aránylag nagyszerűek.

Ebbe az öncsaló játékban én – hála szerencsémnek, mely a forradalom leverése után nem a kezdődő konszolidációba, hanem a börtönbe kalauzolt – sohasem mentem bele. Széchenyi-darabomban (1972) a halálra készülődő főhős a következő eszmefuttatást engedi meg magának: „Ha csak két rossz között választhatunk, akkor a kevésbé rosszat jónak nevezzük. Helyes ez? Azt hiszem, helyes. De mi történik, hogyha a kevésbé rosszról kiderül, hogy elviselhetetlen?” Ez volt a legbensőségesebb egzisztenciális problémám negyed évszázadon át. Emiatt nem találtam vissza szabadulásom után az irodalmi életbe, ezért maradtam outsider, szinte emigráns, ízig-vérig korszerűtlen.

1993. április / Harmadik bejegyzés (Irodalmi nyavalyák)

kaporszakall>!

El kell ismernünk, hogy a diagnózisra, melyet szégyenének mintegy a margójára remekelt Gombrowicz, a Buenos Aires-i PEN-kongresszus margójára, ma csak nosztalgikusan gondolhatunk vissza. Gombrowicz még Sartre példájával érzékeltette a nagyság és szuverenitás válságát, „a színvonal, a hangfekvés és a fogalmak kakofóniáját”, azt a kínos folyamatot, amelynek során a Nagy Ember a szellem csúcsairól folyton-folyvást a praktikus moralizálás síkságára csusszan le. De hova süllyedtünk Sartre óta? Nemrégiben Dubrovnikban ülésezett a PEN Club, a tengeri úton barnára sült írók úgy szolgálták meg az útiköltséget, hogy tapintatosan kerülték annak a pusztításnak és népirtásnak a témakörét, melynek tőszomszédságukban, az egykori Jugoszlávia területén vagy kétszázezer ember máris áldozatul esett. A leírhatatlan tragédiasorozatért elsősorban a szerb és kisebb mértékben a horvát értelmiség a felelős, de a PEN Club, ez az eminens értelmiségi szervezet hallgat erről és különösen messzehangzóan hallgat, mint olvasom, elnöke, Konrád György, híven tavalyelőtt kifejtett felfogásához, amely szerint ki kell várni, amíg a háború kifárad. De a háború egyenlőtlen erők közt csak úgy fáradhat ki, ha a gyöngébb felet kiirtják. Konrád passzivitásához képest Sartre aktivizmusa még legtámadhatóbb formájában is magasrendű szellemi és erkölcsi teljesítmény.

A szellem emberével szemben támasztott igények lezüllését egyébként semmi sem érzékelteti jobban, mint Konrád György pályafutása. A pártállam évtizedeiben a szuverenitás bajnoka volt, talán az egyetlen olyan kelet-európai állampolgár, aki nyíltan vallotta, hogy Jalta: botrány, Európa orosz és amerikai katonai megszállása évtizedekkel a világháború után értelmetlen, szükségtelen és lealjasító. Mindezt naivan adta elő, Voltaire vademberének álmélkodó hanghordozásával. Engem bosszantott ez a stílus, úgy véltem, hogy az erőszak ellen Konrád hiába vonultatja fel a maga jámbor óhajait. Fel is szólaltam ellene 1984-ben, a hollandiai Mikes Kelemen kör egyik konferenciáján. Milyen kár – mondtam –, hogy Brezsnyev nem olvassa Konrád fejtegetéseit, mert ha olvasná, nyilván a homlokára csapna, „Hogy ez nekem eddig nem jutott eszembe!” – kiáltaná, és azon nyomban kivonulna Kelet-Európából. Ma már belátom, hogy a történelem nem iróniámnak adott igazat. Az oroszok kivonultak a csatlós-államokból, a pártállamok összeomlottak és a Vadember a nemzetközi PEN Club elnöke lett. Értékes díjakkal halmozzák el, amelyeket mind kiérdemelt – a hetvenes és a nyolcvanas években. Akkor a nyugat-európai potentátok nem hordozták a tenyerükön, mert nem akarták megbántani a szovjetek érzékenységét, sem az általuk oly nagyra becsült egykori tömeggyilkost, Kádár Jánost. A felé áradó elismerést az egész kelet-európai ellenzék bátorításnak fogta volna fel, csakhogy Konrád akkor még olyasmit képviselt, ami nyugaton sem népszerű: a szellemi felelősséggel járó kockázatot. Azóta pátosza formalizálódott, pózzá merevedett. Miközben felidézem Gombrowicz három évtizeddel korábban írott szövegeit a világirodalmi elit leromlásáról, magam elé képzelem legörbülő szájzugát: mit szólna ahhoz, ami a mostani magas körökben tapasztalható? Ül az Elnök az idilli kertben, lába körül bumfordi csöppségek bukdácsolnak, ifjú feleség suhan a fák közt kakaóval, ajjaj, mondja az Elnök, már megint elszólít a kötelesség a Kanári-szigetekre vagy a portugál tengerpartra, ajjaj, mennyivel jobb nekem itt a kertben, milyen unalmasak a repülők, hajók, jachtok, ajjaj, most meg itt vagyok New Yorkban, Magnus, Suzanne, Czesław, ajjaj, Magnus a legokosabb köztünk, Czesław a legbölcsebb, mert akkor is bölcs, amikor nem bölcs, hazatelefonálok, ajjaj, Józsika már megint bepisilt.

Feltolakszik a kérdés: miért ebben az állapotában kell Konrád a közvélemény-formáló erőknek, a díjazó bizottságoknak, a kultúrposztok osztogatóinak? Mint a szellem embere a saját táborában szeretve megtűrt személy volt, szellemfunkcionáriusként azonban égbe megy. A szellem embere besorolhatatlan és kiszámíthatatlan, a szellemfunkcionárius viszont csupa tőle elvárható gondolatot csap ki a közös legelőre. Míg őt olvasod, a híres embert, okosnak érezheted magad, hiszen mindaz, amiről ír, neked is eszedbe jutott vagy juthatott volna; a díjosztók őt kitüntetve magukat tüntetik ki. Mihelyt megtorpan valamely nagyratörő elme, rögvest a hóna alá nyúlnak, meglengetik a műveltség-fertőzte közönség feje fölött, majd kiporciózzák rendszeres fogyasztásra.

1993. május / Ötödik bejegyzés (A hatodik széken)

Kapcsolódó szócikkek: Konrád György
1 hozzászólás

Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Szabó Magda: Az ajtó
Spiró György: Fogság
Szerb Antal: Utas és holdvilág
Mészöly Miklós: Saulus
Lesznai Anna: Kezdetben volt a kert
Bauer Barbara: Az élet hangja
Galgóczi Erzsébet: Vidravas
Bánki Éva: Elsodort idő
Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács
Salamon Pál: A menyegző