Dublineszk 80% 15 csillagozás

    Ez a könyv nyilvánvalóan azért született, mert az íróembernek ez esetben az az ötlete támadt, hogy megörökíti három hónap alatt lejegyzetelt dolgait (gondolatait), és egy dublini utazás története köré halmozza.
    És ha az íróembernek elég sok érdekes dolog jutott az eszébe, mondjuk egy kötetnyi, az nem baj, ha kiadják. Az olvasó pedig élvezettel veszi kézbe, főleg, ha szívesen veszi az okfejtéseket, szívesen vesz kölcsön párbeszédeket, és szívesen veszi a terelgetést. A lépten-nyomon felbukkanó irodalmi és zenei idézetek hol ismerősek, lehet egyetérteni vagy vitatkozni, hol pedig ismeretlenek, és utána lehet olvasni. Ez benne a szórakoztató.
    A Dublineszket olvashatnánk regényként is, csak nem érdemes. Egy idősödő pasasról olvasnánk (nem kétséges, hogy a főszereplő maga a szerző, legalábbis nagyjából biztosan), aki egy régi álmának engedve Dublinba utazik, egyrészt hogy az Ulysses-rajongásának adózzon, másrészt hogy nem csak gondolatban, de a valóságban is a könyvkiadás aranykorát temesse. Ez így – lássuk be – eléggé abszurd történet lenne, egészen unalmas is. De közben Riba folyamatosan értekezik erről-arról: főleg irodalomról és könyvkiadásról van szó, de a családról, az öregedésről, a számítógép hatalmáról, ilyesmi, ami viszont érdekes és elmés.
    Mindenesetre nekem nagy kedvet csinált, hogy elővegyem az Ulyssest.

Talán az én hibám, de engem meg lehet venni bármilyen regénnyel, ami tele van zsúfolva irodalmi személynevekkel, anekdotákkal és utalásokkal. Úgyhogy a Dublineszk nyerő pozícióból indult, és nem is rontott. Már pusztán az a tény is, hogy ellenállhatatlan vágyat érzek az Ulysses elolvasására (remélem, elmúlik), önmagáért beszél.

Vila-Matas könyve két galaxis amortizációjának (már ha amortizáció…) krónikája: az egyik a Guttenberg-galaxis, a másik Riba, a volt könyvkiadó személyes galaxisa. Én a magam olvasata alapján csak abban vagyok biztos, hogy Riba tudata repedezik a könyv lapjain szépen, elegánsan, a könyvnyomtatást még nem temetném (vele ellentétben) olyan sietve. A katalán író mindenesetre borzasztó biztos kézzel vezet be minket a főszereplőn keresztül az egyre homályabb homályba, egyre szaporodnak a jelek, a tudat kitörni próbál, de úgy fest, sikertelenül (ebben persze azért olyan biztosak nem lehetünk).

Vila-Matas könyve pont azoknak az olvasóknak szól, akik imádnak az irodalomban nehéz munkával jelentéseket és titkokat találni, lehetőleg olyanokat, amik kevesek számára hozzáférhetőek. A Dublineszk ehhez az univerzumhoz hozzáteszi a maga kis jelentéseit és titkait, Vila-Matas pedig azon írók egyike, akik miatt a Guttenberg-galaxis nem pusztán egy raktárépület tele bezúzásra váró telefonkönyvekkel és IKEA-katalógusokkal, hanem maga a csoda.

„De nemcsak az ő múltját járhatjuk végig, hanem megismerkedhetünk közben sok-sok szerzővel és az ő gondolataikkal is, ugyanis a szöveg teli van idézettel, olyan szövegekkel, amikről nem is tudom, honnan idézte őket a szerző, mert nem ismerem fel őket. Riba folyamatosan reflektál, újraértelmezi ezeket a gondolatokat, mintha azokon keresztül közelebb kerülhetne a saját életéhez. A vendégszövegek közül központi szerepe Joyce-nak és az Ulyssesnek van; főhősünk a regény egyes jeleneteit, képeit próbálja megtalálni a saját sorsában, mintha Bloom és a többi temetésre tartó alak utat mutathatna számára. Ez az utalásrengeteg alkotja a regény gerincét, amelyet teljesen megfejteni lehet, hogy egy élet is kevés. De az biztos, hogy sokat kell olvasni.

Viszont a regény a mélyebb jelentésréteg felismerése vagy megértése nélkül is tökéletesen élvezhető, mert a fő mondanivaló könnyedén megfejthető: meg kell tanulnunk egy-egy tragédia, vagy legalábbis a saját életünkben annak érzett esemény után felállni, és megtalálni azt, ami továbbvezet bennünket utunkon. Enrique Vila-Matas ezt a keresést depresszív, de hatásos képeken keresztül mutatja be, amelyek könnyen magával rántják az olvasót, és bizony az is előfordulhat, hogy míg a végkicsengés fénye át nem süt ezen a felhőrétegen, a mindennapjaink is kicsit borúsabbak lesznek.

A Dublineszk többrétegű prózája felfedeznivalót kínál mind a szépirodalom rutinos, tájékozott ismerőinek, mind Dublin szerelmeseinek, mind pedig azoknak, akik csak egy emberi, felemelő történettel kívánnak megismerkedni. Remek ismerkedés volt a spanyol irodalommal, mert bár nem vagyok az ország rajongója, ezzel most megfogott magának.”

Bővebben: http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2014-05-11+…

Óda az Ulysseshez, Dublinhoz, az öregedéshez, sok idézés, sok idézhető sor. Talán egy kicsit sok az önismétlés, talán kicsit túlírt, viszont ennek ellenére (vagy épp ezekkel együtt) ez egy majdnem tökéletes posztmodern regény.