Olyan tanári feladatot kaptam a Berlitztől, amely jelzi, hogy megbecsülik a munkámat. Ausztria legnagyobb bankjának, a Bank Austriának a vezérigazgatóját magát fogom angolra tanítani. Mivel nagyon elfoglalt ember, csak este hétkor jut az órákra ideje. Herr Direktor Kolbinger rendkívül elfoglalt ember, ezt háromszor is elismétlik nekem. Harmadszorra már alig bírom megállni, hogy azt ne válaszoljam: nem én akartam zavarni őigazgatóságát.
Most tehát itt ülök egy padon a téren, és várom, hogy este hét legyen. Pontosan mögöttem a Bank Austria márványdíszes bejárata. Kellemes meleg este van, előttem turisták sétafikálnak, az Operát nézegetik. Körülöttem vagy fél tucat koncertjegyárus olcsó parókában, mind Mozartnak öltözve. Hatalmas plakátok hirdetik, hogy az Operában ma este a Varázsfuvolát játsszák.
Valaki leül mellém a padra. Én továbbra is egy japán turistacsoportot nézek, akik szájuk elé tett kézzel kuncognak, majd, amikor a jegyárusok megszólítják őket, elsietnek. A Mozart-jegyárusok bordó bársonynadrágjának szárát alul biztosítótű tartja össze.
– Hány óra van? – kérdi mellettem egy hang angolul.
Felnézek az utcai órára, amely pontosan előttünk áll.
– Tíz perc múlva hét – válaszolom, és gyors pillantást vetek a kérdezőre.
Óriási. Mindene óriás, a haja, a ruhája, a szakálla, és mindenekelőtt a szeme. Még soha nem láttam ekkora szemeket. Éppolyan barna, mint feltehetően a haja és a szakálla, csak nem látszanak a sok portól. Megint az órára nézek. Érzem, hogy a mellettem ülő figura újra kérdezni fog valamit.
– Hogy hívnak? – kérdezi pontosan fél perc múlva.
– Julia – válaszolom.
Ekkor veszem észre, hogy elnyűtt laptoptáskát tart a kezében. Körme koszos, ujjbegyei piszkossárgák.
– Idevalósi vagy? – kérdi.
Még egyszer végignézek a mellettem ülő óriási férfin, vagyis hatalmas hajléktalanon, és arra gondolok, hogy na, most fog pénzt kérni.
– Nem, svéd vagyok – válaszolom.
– Jaj, de jó – sóhajt fel –, akkor nem osztrák.
Váratlan kijelentésére elnevetem magam. Erre persze ő is elvigyorodik, és közelebb hajol hozzám.
– Nem úgy gondolom – magyarázkodik. – Csak az osztrákok kicsit furák.
– Furák? Mármint mennyiben? – kérdezek vissza.
A hajléktalan a szakállát vakargatja, elgondolkozik.
– Valahogy olyan elutasítók, vagy mintha lenne valami nagy, közös titkuk. Amit mind ismernek, de amiről egyikük sem szól egy szót sem.
– Talán rejtegetnek valakit a pincében – vetem fel.
A hajléktalan lelkesen bólogat.
– Pontosan! És mintha folyton pocsék kedvük lenne. Másrészt viszont ők adták a világnak Arnold Schwarzeneggert – teszi hozzá. – Úgyhogy a legtöbb hibájukat hajlandó vagyok megbocsátani.
Látom az órán, hogy öt perc múlva hét, lassan indulnom kell Herr Direktor Kolbingerhez.
– Annyira szereted Schwarzeneggert? – kérdem.
A hajléktalan felém fordul, tekintete elkomolyodik.
– You’re a funny guy, Sully. I like you. That’s why I’m going to kill you last – mondja kísértetiesen tökéletesen utánozva Arnold Schwarzeneggert.
Nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak, s közben felállok.
– Jó szórakozást – mondom.
A hajléktalan is feláll. Lehet úgy kétméteres.
– Már menned kell?
Bólintok, és tudom, hogy indulnom kéne a bankba, de valami mégis visszatart. Három perc múlva hét óra, most már biztos, hogy elkések az első órámról Herr Direktor Kolbingerrel.
– Hát akk… – kezdek bele.
A hajléktalan a padra bök.
– Szombaton hétkor, ugyanitt – mondja.
Azzal sarkon fordul, és eltűnik a tömegben.