A könyv olvassa után kicsit az az érzésem támadt, mintha egy randi előtt a lány a nővére képeit küldte volna el nekem, és így érkezett volna meg a találkozóra. Én pedig felfedezem az arcán azokat a vonásokat, amelyek megtetszettek a testvérében, majd megtalálom a saját értékeit is, de végső soron az az élmény maradt meg bennem, hogy nem azzal találkoztam, akire vártam.
Valahogy így tudnám leírni a viszonyomat, ami A teamesternő könyve és A tiltott álmok városa iránt érzek. Ha valaki nem akar csalódni, én egyértelműen az utóbbival kezdenék.
Pedig ennek a műnek is számosak az erényei. Kezdjük mindjárt azzal, hogy aki beleszeretett Emmi Itäranta költői képeibe, annak most is törlést kell kérnie maga alatt. A szerző már-már ipari mennyiségben használja a hangulatfestő és hangutánzó szavakkal, színes-szagos hasonlatokkal, természeti képekkel teletűzdelt mondatokat. Csodálkozom is egy kicsit, hogy Itäranta miért nem a költészetbe próbált meg betörni, vagy valami édes-bús finn heavy metal együttesnek dalszöveget írni.
Talán még soha nem olvastam még ilyen finoman megírt, gyöngédségében is megkapó LMBT-szerelmi szálat. Azok közé tartozom, akik kiütést kapnak a kvótamelegek szerepeltetésétől, amennyiben ordít róluk, hogy a nemi identitásuk csak azért került bele az adott műbe, hogy ki legyen pipálva egy tétel egy képzeletbeli listán, amiből nem következik semmi. Eliana és Valeria szavak nélküli szerelme, közös élményeik és céljaik, finom kommunikációjuk, egymásra találásuk és hirtelen elszakadásuk olyasmi, amiért azt hiszem érdemes elolvasni ezt a könyvet.
Talán a legszebb rész az, amikor Eliana belülről tapasztalja meg az elnyomó rendszer megbélyegzettjeinek a sorsát. Amikor a döntésének életre-halálra szóló következményei lesznek, és amikor a rá jellemző, egyébként inkább beletörődő és sodródó magatartása ellenére sem adja fel az emberségét.
Tetszett még az is, hogy az írónő bizonyára kapcsolatba kerülhetett a tanulmányai során a magyar nyelvvel, mert magyar nevű szereplők is felbukkannak a könyv lapjain, de hogy ez hol és milyen formában történt, arra a rövid kereséseim nem adtak választ.
A bevezetőből kiderült, hogy azért akadnak itt gondok, ami miatt én ezt a könyvet csak a Teamesternő sápadt visszfényének gondolom. A disztopikus környezet egyes elemei egyszerűen hiányosak, az arctalan elnyomók még a legvégén sem jelennek meg, tetteik okára csak következtetni tudunk. Más elemei, mint például a rendszeres könyvégetés, egyszerűen csak teátrális semmitmondás, aminek nincs következménye és nincs funkciója. Bekerült, mert egy disztópiában könyveket szoktak égetni, és punktum.
A szerző nemcsak azt mutatta meg, hogy hogyan kell ízlésesen és következetesen bemutatni egy LMBT-szálat, hanem azt is tökéletesen demonstrálta, hogy mi az az eset, amikor unottan sóhajtok fel, hogy „ezt miért kellett?”. Mert a történet egy pontján az egyik szereplőről kiderül, hogy transznemű. De ennek az információnak nagyjából semmilyen jelentősége nincs, körülbelül egy oldalban el is intézik két másik fontos értesüléssel együtt, a szereplő további sorsa pedig az ismeretlenség homályába vész. A transzneműségnek itt annyi szerepe és funkciója volt, mint egy focilabdának Orbán Viktor random kampányfilmjében.
A már-már weirdbe hajló fantasyelemek pedig egy kicsit a levegőben lógva maradnak. A Fátyolszövők Házának eredetmítoszát megkapjuk, Az idő gyermekei rajongók előnyben, de én ennek ismeretében már kicsit csodálkozom a Szövőnő vagy éppen Eliana reakcióin.
A kiadónak egy kicsit több energiát kellene fektetni a magyar szöveg gondozásába, mert bár hibák mindenütt akadnak, sajnos ebben a kötetben az írásjel-problémák, illetve a mondathibák (pl. kétszer szerepel az alany) sajnos megütötték azt a szintet, hogy egy kicsit bosszankodjam miatta. Cserébe legalább a borító szebb lett, mint a másik könyvé, és értelmet is kap a történet során.
A négy csillag inkább négyes alá csillag. Jobban örültem volna egy hasonló műnek, mint amilyen a Teamesternő volt.