A ​teamesternő könyve 152 csillagozás

Emmi Itäranta: A teamesternő könyve

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Noria ​Kaitio tizenéves lány, és a mai Finnország területén él… csak éppen néhány száz év múlva. Az éghajlatváltozás és a globalizáció következményeként új népvándorlás zajlott le, a természeti katasztrófák pedig végérvényesen átrajzolták a Föld térképét. A nyersanyagok elfogyta utáni új világban a fejlett technika eszközei jórészt már feledésbe merültek, és a legdrágább kincs az édesvíz. A rendkívül vegyes népességű Skandináv Uniót könyörtelen katonai diktatúra uralja, mely szigorúan védelmezi az ismert vízlelőhelyeket. Ugyanakkor a lakosság csupán sótlanított tengervízzel olthatja szomját.

Noriára édesapja két örökséget bíz: a kínai teamesterek – a víz őrzői – ősi tudományát, valamint egy senki más által nem ismert édesvízlelőhely titkát. E kettős felelősség nehéz döntések elé állítja a lányt: segítsen faluja szomjazó lakosságán, vagy őrizze tovább tiltott tudását? A helyzet megoldásában jó szolgálatot tehet egy, a múltból származó, rejtélyes tárgy… amennyiben sikerül a… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2012

A következő kiadói sorozatban jelent meg: (Új) Galaktika Fantasztikus Könyvek Metropolis Media

>!
256 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155508196 · Fordította: Varjasi Csilla
>!
256 oldal · ISBN: 9786155508240 · Fordította: Varjasi Csilla

Enciklopédia 1


Kedvencelte 12

Most olvassa 1

Várólistára tette 160

Kívánságlistára tette 100

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

csartak P>!
Emmi Itäranta: A teamesternő könyve

„Ha a víz elapad, attól kezdve már csak a földhöz tartozunk.”
Hamar átvonult rajtam, olvasatta magát. Nagyon lírai, hangulatos és szépen fogalmazott mondatokon hullámzunk végig. Rengeteg hasonlat a vízről, az erejéről, a változékonyságáról. Testünkről, ami porrá válik, ha nem táplálja az éltető víz. Kis területen zajlik a történet, mégis megkapó és érzékletes leírásokat kapunk a teamester házáról, kertjéről, illatokról, ízekről, apró részletekről. A folyton változó égről. Sokszor egy mindennapi tevékenység lassú melankóliája kíséri történet.
Ugyanakkor benne van a letűnt világ kultúráján és szeméthalmán taposó falu küzdelme. A víz szerepe, annak értéke. Így együtt, ezek a gondolatok elragadnak, magukba szívnak. Végül már nem is baj, hogy a történet része kidolgozatlan marad és elsikkad, Noria nagy felfedezése nem teljesedik ki. Az ő emlékezete ez a könyv.

17 hozzászólás
vicomte P>!
Emmi Itäranta: A teamesternő könyve

Ez a regény sajnos jóval többet ígér, mint amit végül is teljesít, mégis, az írónő magával ragadóan lírai stílusa és hangulatteremtő képessége megbocsáthatóvá tette számomra a történet egyenetlenségeit, és csöppet sem szokványos spoiler lezárását.

A történet szerint valamikor a távoli jövőben az emberiség maradványa a globális klímaváltozás utáni sivatagos Földön tengődik, ahol a legnagyobb érték a víz. A történet helyszíne a mai Finnország lehet, de az ott élők kultúráját a Távol-keleti hódítók által már évszázadokkal ezelőtt meghonosított szokások és eszmeiség is áthatja. Az egyik ilyen szokás eredményeként alakult ki a teamesterek rendje, akik amolyan buddhista teaszertartásokat vezetnek, ami itt is elsősorban a hétköznapok taposómalmából való kilépés eszköze.

A regény rendkívül szűk fókusszal dolgozik: gyakorlatilag mindent a főszereplő lány, Noria Kaitio szemén keresztül látunk: nem kapunk több magyarázatot a dolgokra, mint amit ő maga tud, vagy amit el szeretne mesélni, ugyanis narrációs technikáját tekintve ez a regény visszaemlékezés, így meglehetősen szubjektív benyomásaink lehetnek csak a világról.

A történet az ökológia aspektuson túl természetesen szól az elnyomásról: arról, hogy milyen gyorsan kialakul a gyanakvás és az árulás légköre még egy zárt kis közösségben is, ha szorongatni kezdik őket. Mindezt át- meg átszövi a keleti filozófia, a víz, az élet és a halál kapcsolatáról szóló költői szépségű gondolatok.
Noriának számtalan dologgal kell szembenéznie: a saját családján belüli konfliktusokkal spoiler a hirtelen rászakadt felelősséggel spoiler, az elnyomó hatalom által kiszipolyozott falubeliek nyomorával spoiler, az egyetlen barátnőjének kétségbeejtő helyzetével spoiler. S mindezt tetézi egy véletlen felfedezés, ami felvillantja annak a reményét, hogy a világ esetleg mégsem olyan reménytelen hely, mint amilyennek látszik spoiler
Nos, ez utóbbi történetszál, bár önmagában érdekes és jelentős is, hiszen cselekvésre készteti a lányokat, mégis roppant felemás lett a végeredmény a regény szempontjából.

A teamesternő könyve érdekes, egyedi ízű, lírai hangvételű, (nem is annyira) ifjúsági regény, ami nem markáns vonalakkal, inkább finom akvarellként ábrázol egy melankolikus, pusztulóban lévő Földet. A szöveg nem mentes ugyan néhány logikai hibától és világépítési következetlenségtől, de ennek ellenére is emlékezetes olvasmány.

2 hozzászólás
Amadea>!
Emmi Itäranta: A teamesternő könyve

A víz és a halál együtt alkotják a világot.
Kéz a kézben járnak, vagy egymásba gabalyodva próbálnak felülkerekedni a másikon. A víz néha megelőzi a halált és segít, hogy elkerüljük a vele való találkozást. De előbb vagy utóbb győzedelmeskedik felettünk az elmúlás, és a testünkből elszivárog az összes víz, hogy eggyé váljon a földdel és új életet hozzon létre.

Ezt a vékonyka könyvet, ha nagyon kategorizálgatni akarnék, posztapokaliptikus ifjúsági regénynek lehetne mondani, de merőben más, mint ismertebb társai. Nincsenek benne világmegmentésre kárhoztatott, halálosan szerelmes kamaszok, gonosz felnőttek és hatásvadász fordulatok – sőt, ez a regény még tovább megy. Nincs aprólékos világábrázolás, a jelen állapotokat okozó, múltbeli visszatekintések vagy logikus magyarázatok. Csak egy könnyű fuvallat egy lehetőséges jövőből, egy pillanatnyi látomás, az ébredés előtti, féléber álom zavaros emlékképei. Introvertált, költői szöveg, ami megtartja magának a titkait.
A központi kulcselem a teaszertartás és annak több évszázados-évezredes hagyománya, ami meghökkentő módon az általunk is ismert, talányosan visszafogott, kínai stílussal fonódik össze. Tulajdonképpen magától értetődik az összekapcsolás, mégis meglepetésként ért, hogy egy új, világ utáni világban – ahol nincs tél, internet, bevásárlóközpontok, fillérekért kapható ruhák és az infrastruktúra pár napelemes autóra és egy borzalmas vasúti hálózatra korlátozódott le – egy olyan teaházba nyerhetünk bepillantást, amelyet még mi is nagyrészt filmek és könyvek alapján ismertünk meg. Olvasás közben többször emlékeztetnem kellett magam arra, hogy egy finn, és nem kínai regényt olvasok, és a szereplők is rendre ázsiai alakokként derengtek fel előttem.

Ahogy fentebb említettem, nemcsak a stílus, maga a történet is rendkívül visszafogott. A narrátorunk egy fiatal, éppen nagykorúvá érett lány, Noria, aki teamester apjának köszönhetően viszonylagos biztonságban, jómódban él, de ez az állapot törékeny; a családnak van egy titka, aminek őrzésében immár Noria – aki apja nyomdokain haladva szintén teamester szeretne lenni – is részt vesz. De a történet színhelye, a Skandináv Unió nem a béke és harmónia szigete, hanem egy szabályos diktatúra, ahol a vízbűnökért (pl. illegális vízvezeték kiépítése) halálbüntetés jár, ahogy a lázadásért, ellenállásért is. Noria a barátnőjével, Sanjával egy érdekes rejtélyre, a múlt zárványára bukkan – a mi világunk mementóit tapogatják, a lyukas nejlonzacskók halmai alól előtúrt kincsek, VHS-kazetták, ezüstös korongok (CD-k), különféle lejátszók darabjait próbálják összeilleszteni, mint valami kirakóst, miközben azon gondolkodnak, miért dobtunk szemétre ennyi holmit.
Nem nehéz kitalálni, hogy ennek előbb-utóbb következményei lesznek, a megtorlás, a tragédia megül a levegőben, és hamar rájövünk, hogy itt nincs sok esély arra, hogy a dolgok globálisan megváltozzanak. Többen írták, hogy súlyos hiba volt a szerző részéről „eltitkolni” mindazt, amire Noria és Sanja rájöttek, és nagyon sok minden nincs egyértelműen leírva, de nekem pont ez a sejtelmesség tetszett a legjobban. A teamesternő könyve nem megdöbbenteni akar vagy falhoz vágni, csak elmesél egy történetet, és ez így van jól.

Qedrák P>!
Emmi Itäranta: A teamesternő könyve

Kellett némi időbeli távolság ahhoz, hogy ne érzelmileg bevonódva írjak róla értékelést.
Mert a hangulatteremtésben a szerző rendkívül erős. Tulajdonképpen ez az, ami a vállára kapja az egyébként kevés fordulattal rendelkező történetet, és elviszi a hátán a végkifejletig. A sztori talán nem is érdekes. Ha már annyi vízzel kapcsolatos hasonlatot olvashattam benne, akkor úgy fogalmaznék, hogy a könyv úgy kezdődik, mint egy lágyan folyó kis patak, amibe szívesen belegyalogol az ember mezítláb is, hogy aztán később rádöbbenjen, hogy egy kis folyó közepén sétál, amelyik teljesen körülveszi.

Vannak azok a tinidisztópiák, amelyek inkább tinédzserek, mint disztópiák. Ez a könyv pedig inkább disztópia, mint tinédzser. Pedig minden adott ezekből, az elnyomó állam, a lepusztulóban lévő, élhetetlen környezet, és a megfelelő családtagok Disney-mesébe illő sorsa. Mégis, a főhősnő igazából bármennyi idős lehetne, nincs túl nagy jelentősége, hogy egy tizenöt évesről van szó. Ahogy igazából az is mindegy, hogy lány vagy fiú, a neme sem kap semmilyen szerepet benne. Noria kimondva is csak annyit akart, hogy nyomot hagyjon maga után, az ősi hagyományokhoz és a humanizmusához ragaszkodva. Ez méltó főhősnővé teszi őt.

Bevallom, hogy a sok értékeléssel ellentétben nekem a lezárás lezáratlanságával nem támadt vitám. Sőt, inkább azon gondolkodtam, hogy nem lenne-e még hatásosabb, ha az epilógus nem születik meg. Mert az mégis ad valamiféle feloldozást, egy vízcseppnyi reményt a történtek után. (Bár én még mindig kételkedem egy kicsit Saniát illetően). És bár látok itt folytatásról elmélkedni, nagyon csalódott lennék, ha a lezárás által sugalltakkal szöges ellentétben alakulna a szereplők sorsa.

Nagyon megkapó, nagyon festői és nagyon hatásos könyv ez, a fél csillag mínuszt a fentebb említett történeti hiányosságokra kapja. (Egyúttal a hatásossága talán a magyarázat arra, hogy miért olyan szélsőségesen nagy a szórás az értékelések között). Ha a Galaktika kiad a szerzőtől még valamit, én biztos benevezek rá.

9 hozzászólás
Oriente>!
Emmi Itäranta: A teamesternő könyve

Olyan kurtán furcsán ért véget ez a könyv, hogy pár órával azután hogy befejeztem, szórakozottan kézbe vettem még egyszer, hogy akkor most továbbolvasom. Ez sokat elárul a szerkesztésmódjáról, ami hagy maga után némi kívánnivalót.

A regény erőssége a hangulatteremtés, ami egészen sajátos, hiszen ebben a szikkadt, vízhiányos disztópiában alig hagyjuk el a teamester házát, alig mozdulunk ki a teapavilon és a kert szertartásos, vízforralós, levélsöprögetős, lassú ritmusából. Kicsit néha bele is álmosodtam ebbe a világba; azért ez nem Margaret Atwood, ahol a legártalmatlanabb jelenet fenekén is ott motoszkál valami ideges feszültség.
A karakterek viszont kellőképp árnyaltak, az emberi kapcsolatok nem fekete-fehérek – legyenek azok szomszédi, rokoni, vagy szerelmi kapcsolatok, – és ez tagadhatatlanul teremt egyfajta bizonytalanságérzetet, ami jól passzol a borongós világvége hangulathoz. A víz filozófiáját ezzel szemben erőltetettnek és szószátyárnak éreztem, mint egy idejétmúlt vallást, ami nem ad igazi válaszokat a szereplőket körülvevő világban.

A drámai lezárás ellenére határozottan olyan hatást kelt mind a zárójelenet, mind az epilógus, hogy sok szál tudatosan maradt nyitva a lehetséges folytatás előtt. Erről viszont nem találtam konkrét információt a neten, az írónő második megjelent könyve pedig a jelek szerint nem áll összefüggésben a Teamesternővel. Maradhat ez így is persze, van az a fajta megközelítés, hogy nyitunk egy ablakot egy világra, és csak pont annyit és úgy mutatunk meg belőle az olvasónak, ahogy az ablakban álló hősünk látja.
Viszont volt egy pont a Teamesternőben, ami még ezt a koncepciót is aláásta, és engem igencsak felingerelt. Noria, a főszereplő ugyanis egyes szám első személyben narrálja a történetet, ami természetesen azzal jár, hogy elég részletesen tájékozódhatunk érzéseiről, hangulatairól, testének állapotairól. Az egyik kulcsjelenetben azonban spoiler a szerző egyszerűen nem árulja el milyen információ birtokába kerül ez a szereplő, csak az elhűlését és megdöbbenését ecseteli. Ez nemcsak tisztességtelen húzás, de egyenesen nonszensz, azaz komoly dramaturgiai hiba is, hiszen eddig a főhős „fejében” voltunk, aztán egy ponton túl fejünk egyik fele nem tudja mire gondol a másik…

Szóval ahogy én látom, egyszeri szemlélőként, Emmi Itäranta egy ígéretes festő, aki máris mesterien bánik a színekkel, de a kompozíció még nem az igazi.

1 hozzászólás
Bíró_Júlia>!
Emmi Itäranta: A teamesternő könyve

Meglepően kellemes. A meglepetés forrása érted, forrása, hogy tulajdonképpen együtt van benne minden, amitől a falra mászok, mégis sikerült egy olyan YA-vá kerekíteni, amit abszolút élveztem. Különösen, míg megmaradt a YA medrében bocsánat, tényleg.

A világ, az ugye pont annyira kidolgozott, mint egy életlen, ámde fényt kapott felvétel. Víz alig, helyette nagyszámú rovar és por és szemét és undok meleg. Na meg katonák, akikről süt a csúnyagonosz diktatúra ijesztő kisugárzása, és főképpen a közvetett jelenlétüktől borsódzik a narratív énbe fincsi könnyedséggel burkolózó olvasó háta. Miért is tartunk itt? Hja, az előző nemzedékek vétke, és különben is, hát nem elég, hogy mindenki fél? Nem elég, hogy alig vagy sehogyan sem jutnak egy olyannyira alapvető dologhoz, mint a víz? … Nem elég, hogy mindehhez a főhősnő kiváltságos körülmények között, békés és bensőséges kapcsolatokat ápolgatva, mások számára jóformán hozzáférhetetlen élvezetek, rítusok és titkok birtokában éldegél, amíg hagyják neki? Nem elég, hogy -valóban komoly és sorsfordító – tudása folyamatos erkölcsi dilemmák elé állítja? … Az a helyzet, hogy de bizony, nagyon is elég. Majdnem végig.

Annyira finom, vízszerűen csordogáló, eleganciacseppeket villogtató szöveg pár suta félmondatnál megdöccen, de sodródsz is tovább, hogy tulajdonképpen önmagában is bír némi placebo-szomjoltó képességgel. Noria spoiler csendes szemlélődése, kifinomult látásmódja (bár az utóbbival gyanúsan sokszor nem látja a fától az erdőt, mert még húsz oldalig akkor sem jöhet rá semmire) kifejezetten jólesett. Ha a beszerzéseiről ír többet, a fő történetszálról kevesebbet, talán még jobban állna neki de hallga, finnyás bölcsész a hátsó sarokban, mindenesetre kevesebbszer gabalyodna saját magába a történet.
Sajnos spoiler menthetetlenül eljön az a pillanat, amikor a háttérre kellene fókuszálni, csak… csak… izé spoiler. Már én szégyelltem magam, mikor a kellemes-hangulatos felvezetők és elpöttyentett részletek után valami kevésbé… odakent megoldásra vágytam volna. Annyi YA-ban megszokott elemen csavart egy kellemeset a történet: nagy tudású és egy szem kislányát szerető apa, Indokolatlan Estélyis Jelenet (itt még egészen indokolt is), erkölcsi dilemmák, depresszió, coming of age… még egy igazán tetszetős szerelmi szálat is véltem találni. Nem lehetett volna még egy kicsit, icipicit dolgozni rajta? … nyaff, de tényleg.

Egészében véve nagyon ajánlom mindenkinek, aki egy nem túl megterhelő, ámde mindenféle nyelvi finomságra, könnyen és élénk színekben vizualizálható történetre vágyik, vagy csak egy puha, meleg kasmírsál könyv megfelelőjére.
Aki szereti Atwoodot, annak duplán.

20 hozzászólás
Márta_Péterffy P>!
Emmi Itäranta: A teamesternő könyve

A történet is tetszett, első olvasatra ismerős disztópia-elemekből építkezik, ám a végén úgy éreztem, mégis több annál.
Nagyon szép, lírai stílusban elbeszélt mese is, nem tipikus sci-fi, nagyon várom a folytatását.
Nem tudok finnül, de szerintem a magyar fordítás igen jó lett!
Igazán ajánlom mindenkinek!

8 hozzászólás
MóroczMárk>!
Emmi Itäranta: A teamesternő könyve

Ennyit sem olvastam még teáról :)
Magával ragadó történet a jövőben, ahol a víz a legfontosabb.

Nem tudtam mire számítsak a könyvvel kapcsolatban de nagyon kellemes meglepetés ért.
Tavaly a Koboldcsászár volt az a fantasy, ami úgy mellékesen volt a történetben, nem központi szerepet játszott. Idén úgy tűnk, eddig A teamesternő az ami sci-fi (cli-fi), ami azért nagyobb szerepet kapott, de nem ez a lényeg.
Nagyon szépen megírt, gyönyörű a fordítás.

2 hozzászólás
pat P>!
Emmi Itäranta: A teamesternő könyve

Bájos, kellemesen csordogáló-csörgedező hegyi patak a könyv: nem a vízhozamával váltja meg a világot, de felüdíti és felvidítja az épp arra andalgó szerencséseket.
A stílusa kellemes és igényes, mondanivalója létező és nem is túl egyszerű vagy egylövetű. A karakterek korrektek, a világ azért annyira nem az a baromi kidolgozott, de hangulatos. A történet nekem kicsit túl lassú volt, bár tagadhatatlanul szépen bontakozott kifelé. A végkifejletet először fel se fogtam, miszerint ne már, ez most komoly? Értelmezhetném ezt máshogy? Ugye, majd jól meg fogok lepődni a folytatáson, ami majd gondolom lesz?
És tadamm, a legnagyobb meglepetés: hatalmas piros pont a Galaktikának a kivételesen megfelelő szöveggondozásért. Én nem találtam hibát a szövegben, ezt meg is jegyzem jól.

És hogy most akkor ez a könyv YA vagy nem YA? Szerintem nem, bár az ifjonti főhős és a következményes korspecifikus problémák tagadhatatlanul adnak neki egy komoly YA jelleget. Ugyanakkor nem ezeken a problémákon fordul meg a történet tengelye, a történet menetét nem a YA klisék dominálják – ha a főhős 10-20 évvel idősebb lenne, akkor sem változna a könyv fő lényege, mondanivalója. Szerintem YA irodalomban komfortosan mozgó olvasók is bátran fogyaszthatják, ugyanakkor idősebb, olvasottabb, igényesebb (netán kicsit sznob) célszemélyek vájt szemét sem fogja semmi zavarni tán a műélvezetben.

14 hozzászólás
Spaceman_Spiff IP>!
Emmi Itäranta: A teamesternő könyve

Ne higgyetek annak, ha egy könyv elsőre YA-nak látszik! Nem mintha alapból vissza kéne rettenni a YA-któl (tudom, sok rossz tapasztalat), de alapvetően nincs baj az ifjúsági könyvekkel. És attól, hogy egy könyvnek fiatal felnőtt a főszereplője, még nem feltétlenül élvezhetetlen egy felnőtt számára. Ennyi erővel egy felnőtteket szerepeltető könyv meg tizenéveseknek nem élvezhető, szóval kukázzuk ki az irodalom jelentős részét.
Na de félrementünk. Szóval ez valahol egy nagyon okos kis könyvecske. A felelősségvállalásról szól, mind egyéni, mind közösségi szinten. Olvastunk már sok, a Föld ökoszisztémájának jövője felett merengő könyvet, és be is kell vallanom, nem dolgozta ki részletesen jövőképét a szerző, de nekem nagyon tetszett, ahogyan a felnőtté válást és ezzel együtt az egyre nagyobb felelősségvállalást összekapcsolta az embernek a környezete iránti felelősségének kérdésével. Olvassátok el, kellemes kis könyvecske ez, nem véletlenül jelölték mindenféle díjakra.
Bővebben itt:
http://www.prozanostra.com/iras/viz-emleke-emmi-itarant…

5 hozzászólás

Népszerű idézetek

Kkatja>!

„Egy homokszemet sem lehet elmozdítani a helyéről anélkül, hogy meg ne mozdulna a mindenség szövete; ha változtatsz valamin, mindent megváltoztatsz.”

(Vei Vulung: A tea útja)
(A régi Csien korának 7. évszázada)

105. oldal 2, rész: A belső csend

12 hozzászólás
Kkatja>!

     – Legszívesebben leásnék a műanyagtemetőnek egész az aljáig. Talán akkor megérteném az előző világot és az akkor élt embereket, akik mindezt eldobták.
     – Túl sokat gondolsz rájuk – felelte Sanja.
     – Csakúgy, mint te – vetettem ellen. – Különben nem járnál ide.
     – Nem ők érdekelnek, hanem a készülékeik – magyarázta Sanja. – Hogy, mit tudtak, és mi maradt abból ránk. […]
     – Nem érdemes rájuk gondolni, Noria. Ők sem gondoltak ránk.

28. oldal

1 hozzászólás
ViraMors P>!

A titkok kivájnak minket, mint ahogy a víz kivájja a sziklát. Látszólag semmi sem változik, de azok a dolgok, amikről nem beszélhetünk senkinek, felőrölnek bennünket, míg lassan körülöttük forog az élet, s ők szabják meg minden rebbenését.
A titkok felemésztik az emberek közötti kapcsolatot, de néha azt hisszük, hogy építeni is tudják: ha beengedjük a másikat abba a csendes térbe, amit a titok vájt bennünk, akkor legalább nem vagyunk ott többé egyedül.

Kapcsolódó szócikkek: titok
Kkatja>!

     – Miért teszed ezt? Azt hiszed, hogy valami jutalom vár rád egy másik életben vagy egy következőben, ha most azt teszed, amit helyesnek tartasz?
     – Nem – mondtam. – Csak azt hiszem, hogy nap mint nap döntések hosszú sorát kell meghoznunk, noha tudjuk jól, hogy nem jár érte jutalom.
     – De miért? – ismételte meg Taro.
     – Azért, mert ha valóban nincs másik, akkor ez az egyetlen módja annak, hogy olyan nyomot hagyjunk magunk után, amelynek van valami jelentősége.

228. oldal

Kkatja>!

A víz ismeri a világ menetét, és tudja, mikor keresik, és hol van rá szükség. Valóban megesik hogy látszólag minden ok nélkül elapadnak a források, kiszáradnak a kutak. Mintha önakaratából szökni próbálna a víz az ember elől, s mintha visszavonulna a föld rejtekébe, hogy új medret keressen magának. De mi, teamesterek tudjuk, hogy vannak olyan időszakok, mikor a víz nem akarja, hogy megtalálják az emberek, mert érzik, hogy csak le akarnák igázni, ami természete ellen lenne. Ezért egy forrás kiszáradásának meglehet a maga oka, ami ellen nem érdemes küzdeni. Az ember nem uralkodhat az egész világ felett. Így nem a teamestereké a tea és a víz sem, hanem fordítva: a teamesterek a teáé és a vízé. Mi csak a víz őrzői vagyunk, jobban mondva a szolgái.

86. oldal 7. fejezet

Kkatja>!

A víz az összes elem közül a legváltozékonyabb. Nem fél meghalni a tűzben, sem élni a levegőben, nem tétovázik esőként nekiütődni az éles sziklának, sem megfulladni a föld sötét takarójában. Felette áll minden kezdetnek és végnek. Ha a felszínen nem is mozdul semmi, de lenn a mélyben elrejtőzik a föld alatti csendben, és puha ujjaival új medret keres magának, míg végül megadja magát a szikla, és lassan körbefogja a titkos helyet.

207. oldal 3. rész A kék kör

Joshua182>!

Mire jó, ha ismered a jégkristály szerkezetét, de még csak nem is sejted, milyen érzés, ha kezedre száll egy hópehely, vagy miképp csillog a napfényben?!

42. oldal

Kkatja>!

Azt gondolom, hogy a felszínen meg lehet változtatni a dolgokat úgy, hogy közben érintetlenül megőrizzük a lényegüket, mint ahogy meg lehet őrizni érintetlenül a felszínt, s közben tönkretesszük a lényeget.

95. oldal 8. fejezet

1 hozzászólás
Kkatja>!

    A víznek nincs kezdete, sem vége, miképp a teamester mozdulatainak sincs teakészítés közben. A csend, még egy apró szünet is az áramlás része, és ha egy mozdulat látszólag félbe is marad, az csak azért van, mert az ember érzékszerveivel nem képes nyomon követni a változást. A mozdulatok hol nagyobbak, hol kisebbek, úgy változnak, mint a víz a vízforraló kannában, vagy mint maga az élet.
     Mikor ezt megértettem, mozdulataim nem voltak többé a bőr felszínének és az izmok feszességének a játékai, hanem mélyen a bőr alól kezdtek áramlani.

33. oldal 3. fejezet

Kirani P>!

Bizonyos dolgokat nem lenne szabad látni. Bizonyos dolgokat nem kell hangosan kimondani.


Hasonló könyvek címkék alapján

Justin Cronin: A tizenkettek
Octavia E. Butler: A magvető példázata
Leena Krohn: Hotel Sapiens
Eve Rigel: Lien
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje
M. R. Carey: Kiéhezettek
Frank Herbert: A Dűne
Takami Kósun: Battle Royale
Charlotte McConaghy: Az utolsó vándorlás
Stephen King: Végítélet