A ​birodalom után 4 csillagozás

Ez egy köztes állapot: az amerikai hadigépezet igencsak túlméretezett a nemzet megvédésének feladatához, ám alulméretezett egy egész birodalom ellenőrzéséhez, és pláne ahhoz, hogy hosszú időn át fenntartsa a hegemóniát Eurázsiában, amely messze, nagyon messze van az Újvilágtól.

A 2000. év elgyengült és improduktív Amerikája már nem toleráns. Úgy véli, egyedül ő testesíti meg az emberi ideált, az ő kezében van minden gazdasági fejlődés kulcsa, övé az egyetlen elképzelhető filmművészet. Ezen újkeletű, elbizakodott igénye a szociális és kulturális hegemóniára, ez a nárcisztikus terjeszkedés sok más mellett egyik jele a valódi katonai és gazdasági hatalom, valamint az univerzalizmus hanyatlásának. Mivel már képtelen uralni a világot, tagadja annak önálló létét, és a világ társadalmainak sokféleségét.

Ami Venezuelát illeti, ahol a munkaadók szervezetei, az egyház, a magántelevíziós társaságok és a hadsereg egy része 2002 áprilisában puccsot kisérelt meg Hugó Chavez elnök ellen, az ország nem várt demokratikus szilárdságról tett bizonyságot. Az is igaz, hogy itt a felnőtt népesség körében az írástudók aránya 93%, a 15 és 24 év közötti fiataloké pedig 98%. Az olvasni, és nem csak egyszerűen nézni tudó lakosság manipulálásához néhány televíziós csatorna nem volt elegendő. A mentalitás mély átalakuláson ment keresztül: a venezuelai nők születésszabályozást alkalmaznak, és az egy nőre eső gyermekek száma 2002 elején már 2,9-re csökkent.
A venezuelai demokrácia ellenálló képessége igencsak meglepte azt az amerikai kormányt, amely sietve elismerte a puccsot, egyszersmind érdekes jelét mutatva azon újsütetű közönyének, amely a liberális demokrácia alapelvei iránt nyilvánul meg. Elképzelhetnénk Fukuyamát, amint a mintájának megfelelően viselkedő Venezuela demokratikus ellenállásának örvendve kissé zavarba jön, azt látva, hogy az Egyesült Államok a szabadság és egyenlőség alapelvei iránt többé hivatalosan sem mutat érdeklődést, ráadásul éppen akkor, amikor azok győzedelmeskednek az egykori harmadik világban.

A második világháború egyértelmű stratégiai igazsága, hogy azt az európai fronton nyerték meg, méghozzá Oroszországnak köszönhetően, amely ország harci ereje és emberáldozata – Sztálingrád előtt, alatt és után – törte meg a náci hadigépezetet. A normandiai partraszállás 1944 júniusában túl későn történt, ekkorra már az orosz csapatok elérték országuk nyugati határait. Lehetetlen megérteni a háború utáni korszak ideológiai zavarodottságát, ha elfeledjük, hogy akkoriban sokan látták úgy: az orosz kommunizmus győzte le a német nácizmust, és biztosította Európa szabadságát.
A háború és az azt követő időszak valamennyi stádiumában – Liddell Hart angol katonai szakértő és történész értékelése szerint is – az amerikai csapatok viselkedése bürokratikus, lassú és alacsony hatékonyságú volt anyagi és számbeli fölényükhöz képest. A komoly áldozatokkal járó hadműveletek mindig a szövetségesekre hárultak, például a lengyelekre és a franciákra Olaszországban Monté Cassinónál, vagy a lengyelekre Normandia sziklás öbleinek körbezárásakor. A mostani amerikai „fellépés” Afganisztánban – ami abból állt, hogy minden harci cselekményre helyi hadurakat fogadtak fel és fizettek meg – csak egy régi módszer aktualizált és szélsőséges változata. Ez esetben Amerika nem Rómához, de nem is Athénhoz, hanem Karthágóhoz hasonlóan viselkedik, igénybe véve a gall zsoldosok vagy a baleári lázongók szolgálatait. Az elefántok helyén a B-52-eseket látjuk, bár Hannibál szerepét senki sem tölti be.
Az Egyesült Államok légi fölénye viszont kétségbevonhatatlan. Ez jelentékeny volt már a csendes-óceáni háborúban, még ha hajlamosak vagyunk is megfeledkezni erről, amikor az amerikaiak és japánok összecsapására, s a résztvevők hadierejének hihetetlen különbségére gondolunk. Néhány kezdeti heroikus ütközetet követően – mint például az egyenlő erőkkel megvívott midwayi csata – a csendes-óceáni háború elég hamar „indián” jelleget öltött, hiszen a nagy műszaki-technikai különbség a veszteségek különösen nagy eltérését eredményezte.

Az afganisztáni háború hatására az európai kontinensen csendes, az angolszász országokban viszont annál hevesebb vita alakult ki az afgán nők helyzetéről, erkölcsi reformokat követelve. Az amerikai B-52-eseket hovatovább úgy ábrázolták nekünk, mint az iszlám antifeminizmust bombázó gépeket. Ez a nyugati elvárás nevetséges. Az erkölcsök változnak, de a folyamat nagyon lassú, ráadásul a modern és elvakult háború csak fékezi, hiszen a nyugati, feminista civilizációhoz a katonai kegyetlenséget kapcsolja, ezért egész képtelen mértékben értékeli fel az afgán harcosok túlférfiasított erkölcsét.

A fejlett országok szellemi és eszmei világában a közép-és főleg a felsőfokú oktatás újra megjeleníti az egyenlőtlenség fogalmát. A „felsőfokon képzettek” rövid habozás után és hamis öntudattal végül is valóban felsőbbrendűnek képzelik magukat. A fejlett országokban kialakul egy jelentős réteg, amely számszerűen a társadalom 20%-át, jövedelmét-vagyonát tekintve pedig az 50%-át jelenti. Ez az osztály egyre nehezebben viseli el az általános választójogot, és annak kényszerítő erejét.

Túl könnyű lenne a válságok jelen statisztikájából az iszlám sátániságára következtetni. Összességében modernizációs válságát éli, így nyilvánvalóan nem tűnhet a béke oázisának. Ami az ez idő tájt felfejlődött és lecsillapodott országokat illeti – minket, európai államokat –, nos ezek a jelenlegi állapotukra egyáltalán nem lehetnek büszkék, és ha elgondolkodva visszapillantanak a saját történelmükre, annak legalábbis nagy szerénységre kell intenie őket. Egyébként az angol és a francia forradalom is a kínai vagy orosz kommunizmushoz, valamint a japán katonai és imperialista előretöréshez hasonló erőszakos jelenség volt.

Ha visszatekintünk a protestáns reformáció idejére, mely gyújtópontja volt az „alfabetizáció” megindulásának, vallásos szenvedélytől lázas, háborgó svájciakat láthatunk, akik készen álltak egymás nagy eszmék nevében történő leöldösésére, eretnekek és boszorkányok égetésére, ám akik éppen e korai válságban sajátítják el legendás nemzeti erényeiket, a tisztaságot, valamint a pontosságot, és megtanulják, hogy a világnak leckékkel szolgálhassanak polgári egyetértésből. Szóval, már csak egyszerű illendőségből is, tartózkodjunk az iszlámot úgy kategorizálni, mint természetétől fogva különbözőt, valamint attól is, hogy elítéljük „lényegét”.

A gazdaság ezen „birodalmi” fejlődése – mely a mediterrán medence meghódítását követően tündöklő Rómát juttatja eszünkbe – különféle módon érintette az amerikai gazdaság és társadalom egyes rétegeit. A korábban a középosztály részeként kezelt munkásosztály egy része fájdalmas csapást szenvedett. Részleges felbomlásuk emlékeztet a római parasztság és kézművesség példájára, melynek képviselőit valósággal letarolta a Szicíliából, Egyiptomból és Görögországból érkező mezőgazdasági és egyéb termékek áradata. Az amerikai munkások esetében 1970–1990 között viszonylagos, néha pedig tökéletes elnyomorodásról beszélhetünk.

A fejlett világ, mint láttuk, az oligarchikus tendenciák előretörésével jellemezhető. Az új, erősödő társadalmi erőknek vezetőre van szükségük. Ugyanakkor amikor katonai szerepe szükségtelenné válik, az Egyesült Államok az egyenlőtlenségi forradalom világbajnokává, valamint az oligarchikus rendszer éllovasává válik, s elképzelhető, hogy ezzel elbűvöli a világ társadalmainak uralkodó osztályait. Amerika többé már nem a liberális demokrácia védelmét biztosító ország, hanem a már amúgy is leggazdagabb és legbefolyásosabb rétegek számára még több pénzt és még több hatalmat kínáló konglomerátum.