A ​torony őre 76% 77 csillagozás

A regény valós eseményeken alapul, melyből az író egy nagyszerű, de lassú folyású, nem szokványos krimit, kissé lélektani regényt alkotott.
1972-ben három ember eltűnik a világítótoronyból különös körülmények között, hiszen az ajtók belülről zárva vannak és az órák ugyanazon órában álltak meg.
Két időszálon fut a történet, a múltban játszódó fejezetekben megismerhettem a toronyőrök életét, gondolataikat, családi hátterüket, életüket a toronyban.
Húsz évvel később, a jelenben zajló szálon, egy író elhatározza, hogy megírja a történetet és felkeresi az özvegyeket, a beszélgetésekből pedig lassan összeáll néhány család életének képei, egymáshoz való viszonyuk, mindennapjaiknak, munkájuknak nehézségei.
Kiváló történet volt, szerettem.

Stonex kifinomult intelligenciájával egyre nagyobb őrületet idéz elő, de soha nem veszíti el a mindennapok zsibbadó komorságát, és azt, hogy mi kell ahhoz, hogy az olvasó végig nyomás alatt maradjon. A történet a három nő és a három világítótorony-őr között, (a férfiak utolsó sziklán töltött napjainak egyéni történeteit összefonva) váltakozik az időben. Ez jól működik, lehetővé téve, hogy a történet rétegekre épüljön fel, lassan felfedve a régóta őrzött titkokat, a haragot és az igazságot az évekkel ezelőtt történtekről. A hétköznapi részleteket és a kísérteties érintéseket zökkenőmentesen ötvözi, megörökíti a világítótorony csábítását és azt a kárt, amelyet elszigeteltsége és bezártsága okoz az elméknek és a családoknak. Stonex ügyesen megragadja a múltbeli traumák és az elhagyatottság pszichológiai hatását, amit még tovább fokoz az első személyű narratívákból sugárzó érzelmek ábrázolása. A nyüzsgő légkör időnként szinte kézzelfogható, gyakran olyan nehéz és előérzetet keltő, mint az elkerülhetetlen katasztrófa. A könyvet egyesek szellemtörténetként írták le, de szerintem inkább olyan, ahol a természet és a természetfeletti világa feloldódik egymásban. Nincsenek zörgő láncok és földöntúli látványok. Sokkal inkább a nyugtalanság hangulata uralkodik, az az érzés, ahogy a sziklára csapódó hullámok vízpermetei felfedik a múltat. A regény akkor a legkielégítőbb, ha engedünk magunknak következtetéseket levonni, együtt élni a regényt telítő kétértelműségből fakadó feszültséggel. A befejezést azonban mesterkéltnek és leginkább kiábrándítónak találtam. Hiányzott belőle a „visszhang” és a hitelesség, ellentétben állt mindazzal, ami előtte volt, ezáltal elhomályosította a varázslatot.

Az elsőkönyves szerző regénye témájául választott eset valós és elgondolkodtató. Nagy hangsúlyt kap végig az emberi tényező, a lelki vívódások, személyes tragédiák és sorsok összefonódása. Fontos szereplő maga a tenger. Azért picit többet vártam. A komoly drámai erő pedig ott rejtőzik, lenne itt megindító történet, érzések.

https://gaboolvas.blogspot.com/2021/05/a-torony-ore.html

Ez egy igazán kiváló lélektani regény. Cselekmény ennek megfelelően szinte nincs a könyvben, de annál nagyobb hangsúly van a karaktereken, és az ő belső vívódásaiknak, átalakulásaiknak bemutatásán. Ez pedig fantasztikusan ügyesen, líraian van bemutatva.
Emellett ad egy külön pluszt az egész világítótornyos környezet, ami engem mindig is vonzott, és persze itt is levett a lábamról. Tetszett, hogy bár nem volt idealizálva a világító tornyok őreinek élete, de számomra mégis azzá vált. Sokkal többet meg lehetett tudni erről a témáról, mint egy átlagos könyvben.
A könyvet belengi a nyomasztó hangulat, ami lírai leírásokkal párosul. Nagyon hatásos, és bár valóban nem sok minden történik a felszínen a szereplőkkel, mégis engem végig hajtott a kíváncsiság, hogy mi lesz a megoldása a rejtélynek.

„Jory ismeri a zajos tengert és a némát, a hullámzó tengert és a tükörsimát, azt a fajta tengert, amelyen a hajód olyan, akár az emberiség utolsó villanása, és amely oly eltökélt és dühödt, hogy hinni kezdesz abban, amiben egyébként nem hiszel: hogy a tenger valahol félúton van a menny és a pokol között, vagy nyújtozzon bármi is odafenn, és álljon lesben bármi is a mélyben.”

Szeretem a valós események alapján megírt könyveket, még akkor is, ha annak részletei nem feltétlenül tükrözik az igazi eseményeket, hiszen itt konkrétan sosem tudták meg, hogy mi is történt valójában. Az írónő elképzelt egy lehetséges történetet.
Szeretem megtapasztalni, ahogy az emberi jellemek és sorsok előbomlanak akár egy szivárvány, és tudok gondolkozni, tudok kérdéseket feltenni és tudom, hogy a válaszok nem mindig jók.
Az egyik főszereplő maga a tenger, a kiszámíthatatlan, a megállíthatatlan, a szerény, a dühöngő, a megátalkodott, a visszahúzódó, az álságos.
A fejezetek többnyire a szereplőinkre vannak szétbontva és nekem így nagyon jól átjöttek az érzések, a gondolatok.
„ A legtöbbet akkor gondolok rád, amikor felkel a nap. Abban a pillanatban és néhány percben, amikor az éjszaka a hajnal után ásít, és a tenger kezd elválni az égtől.”
Egészen meglepődtem, hogy az írónő milyen jól megfogta az egész történet lényegét, mert itt is igaz, hogy mindenki mögött van egy olyan rész, amit nem ismerünk, nem tudhatunk, talán csak sejthetünk.
Élveztem az egész könyvet, örülök, hogy a kezembe került.
Ha össze kellene foglalnom, hogy a tragédián kívül (vagy a tragédia részeként?) miről is szól ez a könyv egyetlen szót tudnék mondani: a magányt.
De ennél sokkal-sokkal több ez a könyv.

Érdekes történet, de az én ízlésemnek lassú. Az egészet áthatja valami szomorúság, borongós atmoszféra, már ezért megérte elolvasnom, de nem hiszem, hogy még egyszer megteszem.

Első olvasásom az írónőtől. Érdekes történet, bár nem fog maradandó élményt hagyni bennem. Ezeket a rejtélyes eseteket sosem tudjuk meg, hogyan is történtek igazából. De nekem tetszik ez a befejezés, ahogy az írónő megírta.
spoiler

A regény által egy kis bepillantàst nyerhetünk, hogy milyen volt a toronyőrök élete. Rengeteg áldozatot kellett hozniuk ezért a munkáért.
Az izgalmas részét az adja a történetnek, hogy 1900-ban valóban eltűnt 3 toronyőr, akikről a mai napig semmit nem tudnak. A szerzőt ez a valós esemény ihlette meg a regényírásra és találta ki a saját verzióját.
Annak ellenére, hogy voltak benne érdekes és izgalmas részek, nekem nagyon vontatott volt a cselekmény, lassan haladtam vele és nem lett a kedvencem. A borítójába viszont első látásra beleszerettem :)

Bennem végig az Üvöltő szelek érzésvilága és atmoszférája vibrált… A hangulata végig melankolikus, baljós előérzettel és tragédiák árnyékával fűszerezve, és ez a nyomasztó légkör minden egyes lapról süt, miközben szinte semmi nem történik (legalábbis nem 330 oldalon), csak belül dúlnak az érzések. A tenger leírása pont olyan csüggesztő, mint a fent említett könyvben a láp leírása, mintha mindegyiküknek csak rossz oldala lenne, holott…
A thriller címke megtévesztő, dráma van benne, meg leginkább a lelkekben vájkálunk, de korszak ide vagy oda, hamarabb mondanám rá, hogy gótregény – mert sötétnek elég sötét és komor –, mint azt, hogy thriller. A szereplők között nincs egy szimpatikus jellem sem (nem a munkával/életmóddal járó nehézségek torzították el őket), ami így elégé megnehezíti azt, hogy az emberlánya átrágja magát az eszmefuttatásokon és locsogásokon.
Amit nem bántam benne, az a világítótorony őri munka leírása, a pszichés-mentális nehézségek megrajzolása, az elszigetelt családok életének megismerése.

Megtörtént eseményen alapuló történet. A zord, magányos világítótorony alakja, a cselekmény drámaisága, lassú folyása, a szereplők kidolgozottsága igazi lélektani remekművet eredményezett.
Csak találgatni lehet, mi történt a három nyomtalanul eltűnt toronyőrrel, a szerző által felvázolt történet viszont annyira hihetőnek, magának értetődőnek tűnik, hogy akár így is történhetett.