Gondolkodtam vagy öt percig, hogy hány csillagot adjak. Mert noha iszonyatosan jól meg van írva Maud és a betegsége (vagy legalábbis hihetjük, hogy jól, hiszen egy Alzheimer-es fejébe se láthatunk be, nem tudhatjuk, pontosan hogyan gondolkodnak, mit éreznek, csak amit külsőleg tapasztalunk náluk), ugyanakkor nagyon de nagyon untam ezt a könyvet. Méginkább az mondanám, nagyon idegesített. Már azzal elrontottam, hogy elolvastam hátul a borítót és felkaptam a vizet azon, hogy „óriási várakozás előzte meg”… magyarázzátok már el nekem hogy egy ELSŐKÖNYVES, sosehallott írónak a művét hogy előzheti meg óriási várakozás? Max. a szülei-barátai no meg a kiadó várhatja, hogy majd befut… nekem az az óriási várakozás, mikor egy új HP regényt jelent meg és milliók várták, hogy mikor jön ki és mi lesz benne…
Szóval eleve felpaprikázott hangulattal indítottam. Jól kezdődött a könyv, de hamar eljutottam arra a pontra, hogy tiszta ideg lettem ismét :-D Most az egy dolog, hogy egy Alzheimer-kóros ember tényleg ilyen, elfelejt dolgokat, nem ismer meg embereket, de könyörgöm, ha nekem ennyire le van épülve az anyám és gyakorlatilag önmagára (és néha másokra is, hisz dührohamokban még a lányát is bántja) veszélyes, akkor teszek ellene valamit! Ha nem akarom otthonba dugni de nincs arra mód, hogy 24 órában egy gondozó felügyelje rendesen (rendesen, mert volt, hogy a gondozó mellett ment el otthonról, ez milyen már? röhejes!), akkor teszek arról, hogy ne tudjon kiszökdösni, másokat zargatni, felrobbantani a házat… Például ne legyen kulcsa, de legyen zárva mindig a ház, a gáztűzhely legyen kikötve, a helyi kisboltba szóljak oda, hogy nem, ne szolgálják ki (hiszen megismerik) (ha mégis kiszökne valahogy), ne hagyjak ott hat kiló kenyeret, hogy megehesse, hiszen mindig más készíti az ebédjét-vacsoráját, az Elizabeth-ügy kapcsán tegyek ki feliratokat, hogy spoiler, ugyanezt akár Elizabeth házának ajtajára is, hogy ha mégis odavetődne valahogyan… Úgy éreztem, mintha úgy akarnák néha kezelni ezt a nénit, mintha minden rendben lenne vele… Hát nem.
Úgyhogy ezzel a folyamatos „ez nem hiszem el” (és szemet forgat mellé) állapottal olvastam végig a könyvet. A Maud-szál jó, mármint az idős nő gondolatai és „saját maga elvesztése”, de a többi szál lassan bontakozik ki, nem igazán élvezhető, nagyon el lett nyújtva… Ezért is untam főként. Az biztos, hogy nem olvasnám újra. A Megmaradt Alice nem hagyott bennem ilyen érzéseket, az nagyon ütős volt és haladós, élvezetes.
Ah, még valami… azért az is milyen, hogy spoiler