Through ​the Woods 87% 64 csillagozás

Nagyon szép kiadás, gyönyörű illusztrációkkal!
A képek jobban megijesztettek, mint a köréjük írt történet.
(Példának okáért itt egy illusztráció, csak saját felelősségre 18+ spoiler )
5 rövid, különálló történetet lapul a könyvben. Az összesnek megvan a borzongató hatása, azonban nálam ott csúszott el a dolog, hogy nem igazán tudtam megmondani mi is lett a konkrét vége a sztoriknak. Értem, hogy miért hagyta nyitva az író, de én nem szeretnék filózni rajtuk, konkrét befejezést vártam volna.
Ettől függetlenül tetszett, a kedvencem az első (Our Neighbor's House) történet volt.
Mindenképp megéri így októberben átlapozgatni, ha elfogadtok egy tanácsot: inkább este, sötétben olvasgassátok. :D Akkor már nem is kell filózni a „mesék” végén, mert alvás közben meglátogatnak a lények. XD

Aztaku'!

Képregény még nem kavart fel ennyire. Lélektani horror. Nem durva ábrázolásokkal (vérben tocsogó trancsír) vagy klasszikus szörnyekkel (vámpír-vérfarkas-kísértet-stb.) borzaszt el, hanem a szöveggel. Költőien, üzenetével kelt nyomasztó légkört. Gyönyörű rajz és színvilág csalogat egyre beljebb az erdőbe, ahol a durvaságok kezdődnek.

Egy Piroska-feldolgozás foglal keretbe több egyszerű történetet, amely mondatain keresztül bomlik ki, s válik egyre tébolyítóbbá, kuszábbá érzelmileg, miközben a szöveg nagyon is tiszta és igényesen megfogalmazott. Hatását csak fokozza a szokatlan, sajátos beírás: a szöveg szemmel láthatóan is kavarog. Zsigeri félelmeket szólít elő az olvasóból a szereplőkön keresztül: (a képkockák mögötti fekete háttérrel nyomatékosított) sötétből előmászó fura dolgok, (a szürke alapon ködös fehérséggel és vérvörös vonásokkal hátborzongatóbbá tett) kísértettörténet, (az ellentétes színekkel érzékeltetett) dermesztő hidegben elmúló élet melege, a megszokott mesevilág meghökkentő mélységei.

Erre nem is tudok épeszű csillagot adni. Mestermű. :)

Nagyon érdekes, ismerős, valahol mégis igen új történeteket kaptunk. Az öt rémmese egyszerre idézte a klasszikus (esetenként gótikus) rémtörténeteket, és néhol, (még ha meglepő is) érzésében Junji Ito munkásságát. Az illusztrációkról is pontosan ezt tudnám elmondani – úgy érzem láttam már hozzájuk hasonlókat, mégsem biztos, hogy rá tudnék mutatni egy-egy kifejezett alkotóra, vagy műre, amihez hasonlítani tudnám őket.

Ahogy többen mondták, a történetek rövidek, és nincs igazi végük – sőt, vannak olyanok is, amik olyan hézagosak, hogy szinte minden részlet az ember képzeletére van bízva. Ez lehet csodás, és borzasztó dolog is, attól függően, kit kérdezünk. Nekem voltak történetek, amik olvasása közben kifejezetten élveztem ezt az „írásmódot”, máshol engem is zavart kissé.

A kedvenc történetem a His Face All Red, imádtam az egészet az elejétől a „végéig”, annak ellenére, hogy ez talán az egyik leglyukacsosabb történet. Nekem szépen összeállt az egész – amiből látszik, valóban, a legtöbb történet ránk, olvasókra van bízva. (Ez persze nem jöhet be mindenkinek.) Ez a történet 5/5 csillag.

Az Our Neighbors House, és az A Ladys Hands are Cold egyformán jók (szerintem), nekik 4.5 csillagot adok. Érdekes, kellemesen borzongató történetek – amik akár többféleképpen is értelmezhetőek.

A My Friend Janna és a The Nesting Place azonban sokkal kevésbé tetszettek. Jó történetek voltak ezek is, de itt már picit zavart, hogy nem mindig tudtam hová tenni a történéseket – meg a szereplők reakcióit, cselekedeteit. 3 csillag járt nekik.

Összességében azonban, nagyon élvezetes kötetet olvashattam, és minden történetnek megvolt a maga hangulata. Biztosan olvasni fogok még az írótól, mert miután az előbb ledaráltam a honlapján olvasható történeteit, csak még inkább felkeltette a kíváncsiságom.

Szóval az van, hogy ritkán olvasok képregényeket, de amikor igen, akkor nagyon.
Emily Carroll műveivel már korábban megismerkedtem a szerző weboldalán keresztül, például a kötetet záró rövid, pár oldalas történettel és a nagy sikerű His Face All Red cíművel is; de ez volt az első alkalom, hogy kötetbe gyűjtve, együtt élhettem át őket, és a hatás így… lenyűgöző. A történetek leginkább rövid, balladai homályba burkolózó kis mesék, pár ecsetvonással vázolt karakterekkel és csattanókkal, amik viszont pont a kísérteties titokzatossággal bűvölik el az olvasót. Mindegyik lezárás a maga sejtelmességében hátborzongató, hirtelen jövő – az olvasó lapoz egyet, és a következő oldal egyszerűen mellbe vágja.
Ebben pedig nyilván nagy szerepe van a rajzok stílusának is. Carroll igazi meseszerű, már-már gyerekkönyves stílusban rajzol, és gyönyörűen szövi bele a szöveget a képekbe ahelyett, hogy standard képregényes módon elkülönítené a kettőt. Ez pedig afféle folklorisztikus hangulatot ad az egésznek; igazi tábortűz-történetes érzésem volt olvasás közben, vagy hogy stílusos legyek, mintha egy hideg, huzatos hálószobában mesélne nekem egy viktoriánus lány, egy szál gyertya reszketeg fénye mellett. Az pedig, amit angol kifejezéssel csak body horrornak nevezünk, tökéletesen van alkalmazva: a The Nesting Place képi világától például a hideg rázott, pedig nem könnyű engem megijeszteni. Messze azt a történetet tartom a kötet legerősebb pontjának, de a maga módján mindegyik különleges, remekül kivitelezett.
Egy igazi utazás a sötétségbe ez a kötet, erdőkben, rokokó palotákban, rideg otthonokban. Téli olvasmánynak tökéletes, de ajánlott este olvasni. Egyedül, hogy jobban bekúszhasson a bőr alá.

Az a jó horror, ami többet bíz a képzeletünkre, mint amit leír.

Meglepődtem milyen hangulatos ez a kötet és komolyan jól esett, hogy ilyen borzongató történetekkel találkoztam. Nagyon erős a hatása, hiszen egy nappal később is érzem azt a kényelmetlenséget, amit az olvasás alatt és ez már egy ideje nagyon kellett, hálás is vagyok az élményért. Idézi a nyári táborok tábortüzeinél elsuttogott rémtörténeteket és inkább klasszikus horrornak írnám, mint modernnek, pont ezért. Groteszkség és nosztalgia – ez így beütött nálam.

A képek pedig magukért beszélnek, viszont azért csak négy csillag, mert a rajzstílus nem mindig tetszett és néhány történet – például az Our Neighbor's House – sem, de a többi nagyon is. Viszont a könyv eleje és vége, áh, imádtam. Kellenének ilyen kiadások itthonra is, kedves kiadók, valaki?

A történetek annyira nem fogtak meg, inkább maga a hangulat, a kivitelezés, a kreativitása volt az, ami hatott rám. Nagyon tetszettek a rajzok, egyszerre rémisztőek és gyönyörűek. A sztorik viszont helyenként szűkölködtek a szövegben, pár képből nem feltétlen lehet kitalálni, hogy pontosan mi történt, ezért elég se füle-se farka érzésem volt mind az öt esetben, de talán pont ezért érdemel meg több újraolvasást is.

A színvilága ámulatba ejtett, annyira passzol ehhez a rémisztő atmoszférához a vérvörös, fekete és szürke! Az emberi alakok ábrázolásán kívül minden lenyűgöző volt (én mindig így járok, valahogy sose tetszenek a képregényes emberábrázolások). Volt néhány olyan ijesztő kép, hogy azt hittem menten kiugrok a bőrömből, de általánosságban elviselhető volt, még ijedősként is. Egyébként éjszaka kezdtem el olvasni, de amikor a második történetnél majdnem szívbajt kaptam, inkább elővettem egy másik könyvet. Nappal viszont már nem volt olyan ereje, de talán azért sem, mivel a harmadik és negyedik történet elég gyengére sikerült. Az ötödik egyenesen gyomorforgatóan undorító, a lehető leghamarabb ki akarom törölni az emlékezetemből. A kedvencem egyébként a második lett (A Lady's Hands are Cold), ez volt a legérdekesebb és legfélelmetesebb számomra.
Sajnos nem tudok több csillagot adni neki, mivel a sztorik maguk kurták, se füle, se farka egyiknek sem.

Szintén egy Halloweenra időzített olvasmány – már évek óta a várólistámon volt ez a horror képregény. Gyorsan haladtam vele, meg is lepett, hogy egy-egy sztori milyen rövid volt – nyitott befejezéssel, ami néhol tényleg ütős volt (mint például The Nesting Place), de volt amelyiknél vissza kellett lapoznom – olvasnom, hogy most mi is történt itt?
Összességében egy borzongató olvasmány volt, rövid történetekkel – ami tökéletes Halloween estére (félős vagyok, ezért reggel olvastam :D). A nyelvezete is könnyű, maximum néhány szónak kellett utánanéznem – ezért azoknak is jó választás, akik nem olvasnak olyan sokat angolul. Nekem nagyon tetszett a grafika is, hátborzongató, minimalista megoldások, a történétek különböztek egymástól.

Hihetetlen para volt az egész, de nagyon élveztem. Tipikus felnőtt mesekönyvnek mondanám, amit akkor csapsz fel, ha egy kis borzongásra vágysz este. Könnyen fogyasztható rövid történetekből áll, amit a lelkes emberek – mint én – egy ültő helyükben felfalnak. :)

Nem gondoltam volna, hogy képregényként elmesélt történetek ennyire félelmetesek lehetnek. Ijesztőnek csak azért nem nevezném őket, mert a könyv-formának köszönhetően fel tudtam készülni a kellemetlen meglepetésekre (sejtettem előre, amikor lapozás után valami rémséges várt rám); tehát megijedni nem lehetett – szorongani már annál inkább.
A barátaimmal tett közös, hegyvidéki túrák jutottak az eszembe, amikor a lombhullató erdő közepén fenyőerdő közelébe kerültünk. A fenyveseknek van egy sajátos némasága: valami áthatolhatatlan, titokzatos, fullasztó csend lapul a fák között… Két lépés a fák közé az ösvényről, és mintha egy másik világba kerülnénk. Semmi pénzért nem merészkedtünk volna be e két lépésnél messzebb ezekre a területekre, még a srácok sem.
Nos, ezekben a könyvbeli történetekben hiába figyelmeztetik a hősöket, hogy tartsák magukat távol az erdőtől, mert ott elképzelhetetlen veszedelmek leselkednek rájuk: vagy nem hisznek a természetfelettiben, vagy nincs más választásuk, bemerészkednek a sötét rengetegbe. Ennek aztán természetesen meg is lesz az eredménye.
Ezek a kis képregény-novellák részben a mesékből jól ismert fordulatokból építkeznek, részben gótikus horrortörténetek. Mindkét esetben erősen rájátszanak azonban az emberben jelen lévő félelemre az ismeretlentől, megmagyarázhatatlantól. Főhőseik egyedül néznek szembe a rájuk leselkedő veszélyekkel, ugyanakkor – akárcsak a mesékben vagy kísértet-históriákban – az általuk megtapasztalt irracionális események legalább annyira lehetnek természetfeletti jelenségek következményei, mint saját belső világuk kivetülései: a vadon a legbelsőbb félelmek, vagy a súlyos, elfojtott bűntudat szimbólumává is válik.
Képregényről lévén szó, fontos kiemelni azt a vizuális élményt is, amelyet Emily Carroll rajzai nyújtanak. Minden történetben sikerült egyedi képi világot teremtenie, ugyanakkor mindegyikben bravúrosan játszik a megmutatás-sejtetés eszközeivel: sokszor az volt az igazán hátborzongató, amit nem láttam, csak a képek mögé képzeltem. A rajzok nézegetésével kicsit visszavedlettem gyerekké: annyira el tudott varázsolni a látvány és a cselekmény, hogy teljesen belefeledkeztem az olvasásba, feloldódtam a történetekben. Újra át tudtam élni azt az elmerült figyelmet, amivel annak idején a meséket hallgattam. Már csak emiatt a „meseterápiás” élmény miatt is megérte kezembe venni a könyvet. Az egyetlen problémám csak az, hogy a Through the Woods meghozta a kedvemet a képregényekhez, ugyanakkor fel is állított egy mércét, s attól félek, hogy nehezen fogok olyan művet találni a jövőben, amely ezt a szintet megüti.