Üvöltő ​szelek 2009 csillagozás

Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek Emily Brontë: Üvöltő szelek

A ​korabeli kritika értetlenül fogadta ezt a „rendhagyó” regényt, Emily Brontë egyetlen prózai alkotását. Még nővére, Charlotte is jóformán mentegetni, magyarázni, szépíteni próbálja ezt az elemi erejű, jóformán a semmiből kiszökkent alkotást – az Üvöltő szelek második kiadásához, 1850-ben írt előszavában „primitív műhelyben, egyszerű szerszámokkal” készült, gránittömbből durván faragott szoborhoz hasonlítja immár halott húga regényét. Ma már a Brontë nővérek közül a kritika is, az olvasói közvélemény is Emilyt tartja a legnagyobbnak, az Üvöltő szelek-et nemcsak jobbnak, mint akár a Jane Eyre-t, hanem világirodalmi rangú műnek, a 19. század egyik reprezentatív nagy regényének. Gyűlölet és szerelem együttélését, egymást erősítő-romboló hatását Emily Brontë előtt talán senki, azóta is csak kevés alkotó érzékeltette ilyen elemi erővel. Emily Brontë – írja Ruttkay Kálmán – „nem moralizál, nem a büntető törvénykönyv paragrafusaiban gondolkozik, nem gondol a… (tovább)

Eredeti mű: Emily Brontë: Wuthering Heights

Eredeti megjelenés éve: 1847

>!
Central Médiacsoport, Budapest, 2016
320 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789633412237 · Fordította: Sőtér István
>!
Ulpius-ház, Budapest, 2013
418 oldal · ISBN: 9789633831618 · Fordította: Feldmár Terézia
>!
Könyvmolyképző, Szeged, 2010
408 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632450261 · Fordította: Sőtér István

34 további kiadás


Enciklopédia 10

Szereplők népszerűség szerint

Heathcliff · Catherine Earnshaw · Hareton Earnshaw · Cathy Linton · Nelly Dean · Edgar Linton · Isabella Linton · Linton Heathcliff · Mr. Lockwood · Hindley Earnshaw


Kedvencelte 630

Most olvassa 177

Várólistára tette 694

Kívánságlistára tette 290

Kölcsönkérné 11


Kiemelt értékelések

>!
gabiica P
Emily Brontë: Üvöltő szelek

Nehezen találtam rá a könyv hangulatára, de nem adtam fel, és ó, milyen jól tettem. Egyszerre szerettem és gyűlöltem, ami igazán passzol a könyv hangulatához és mondanivalójához, a benne előforduló eseményekhez.
Zseniális volt, annyira magával ragadott. Komor, és szomorkás, éppen erre volt most szükségem. Örülök, hogy a kezembe vettem, örülök, hogy egy ilyen tökéletes regényt olvashattam.

>!
Kikiriki
Emily Brontë: Üvöltő szelek

Sajnos pontosan két teljes hónapnyi idő kellett ahhoz, hogy elolvassam ezt a művet. Elég jól indultam vele, hiszen eleinte nagyon tetszett. Viszont a közepe felé számomra túl rideggé vált, és egyszerűen semmi kedvem nem volt folytatni.
Azonban nem adtam fel, valahogy sikerült, sok-sok szenvedés árán, de túljutottam a nem tetszős részeken. A végén már egy papíron számoltam vissza a maradék oldalszámokat, és a történet újra magába szippantott. Igaz, itt is két hét kellett 145 oldal elolvasásához, de sikerült! El nem tudjátok hinni, milyen boldog voltam, amikor befejeztem.
Rengetegszer megkaptam, hogy ez a könyv nem nekem, egy tizenötéves, huszonegyedig században élő lánynak való. Sőt, azt is mondták, hogy még anyukámnak sem, aki mellesleg szintén a könyv hangulata miatt hagyta félbe régebben.
De persze, mikor hallgatok én az ilyen megjegyzésekre?
A mű nagyon szépen és korhűen ábrázolja az akkori időt és világot. Hideg, szeles és komor, pontosan olyan, mint amilyennek egy ilyen stílusú 19. századi Angliában játszódó történetnek lennie kell. Lehetséges, hogy tényleg nem nekem való, de én mégis nagyon szerettem. Még a sok kínlódás árán is. Mert megérte! :)

>!
Európa, Budapest, 1986
360 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630738872 · Fordította: Sőtér István
>!
pepege MP
Emily Brontë: Üvöltő szelek

Ezen most én lepődök meg a legjobban. Mármint, hogy ennyire tetszett. Az utóbbi néhány évben nagyon kevés klasszikust olvasok, piszkosul elszoktam tőle, ha mégis, akkor nagyon óvatosan közelítek, nehogy megbánjam.

Az Üvöltő szelek egy hirtelen döntés eredménye volt. Igazából évek óta ott van a polcomon, néha még eszembe is jutott, mikor rápillantottam, hogy mi a fityfenének is vettem meg, mert szinte biztos, hogy nem fogom sohasem elolvasni. Akkor most hogyan került a kezembe? Úgy, hogy a nehezített ábécés kihíváshoz kellett egy „Ü”-vel kezdődő. :) A molyon keresgéltem, mit lehetne, rábukkantam erre és csípőből elkezdtem keresni a könyvtár online katalógusában, ám közben beugrott, hogy mintha lenne belőle saját példányom (Szégyen, hogy még ezt sem tudtam!). És valóban.

Ami elsőre meglepett, hogy a nyelvezete mégsem volt olyan „idejétmúlt”, hanem rögtön fel tudtam vele venni a ritmust, csak úgy olvastatta magát – ahogy mondani szokás. Egyszer valamikor az őskorban – középiskolában – még olvastam, sőt dereng, hogy a filmet is láttam, de egyébként nem sok minden maradt meg a történetből. Talán éppen ez volt a szerencsém. Mert így volt motiváció, hogy haladjak vele. Őszintén szólva, nem nagyon vannak összehasonlítási alapjaim, több évtizedes olvasásokra nyilván nem emlékszik vissza az ember, de azért én úgy gondolom, hogy Emily nagyon korszakalkotót teremtett ezzel a történetével: nem holmi mézes-mázos, romantikától csöpögő, heppiendes, édi-bédiség ez, hanem maga a kőkemény gyötrelmes, szenvedélyes, időnként borzalmas élet. Talán kilógok majd a sorból, (nem tudom, nem olvastam még értékeléseket, majd ha ezt megírom, rápillantok néhányra), de én minden rosszért, ami a könyvben történt Catherine Earnshaw-t okolom spoiler. Heathcliff minden gonoszsága, durvasága, nyerssége ellenére igenis olyan karakter, akit az egész könyvben a legtöbbre értékeltem.

Sebtiben megnéztem a ’92-es filmváltozatot is, meglepően jól vissza tudta adni a könyv hangulatát és ismerős mondatok is visszaköszöntek belőle. Összességében tehát nagy élmény volt számomra mind a könyv, mind pedig a film. Azt hiszem, szépen fokozatosan be kell iktatgatnom egy-egy klasszikus mű olvasását is, mert mérhetetlenül elkortársiasodtam. :)

6 hozzászólás
>!
eme P
Emily Brontë: Üvöltő szelek

Régen voltam utoljára Szelesdombon. Érdekes módon, nem annyira a könyvre, mint egy filmélményre emlékszem, bár abból sem sok maradt meg mára, csak annyi, hogy nagyon szerettem – ahogy akkoriban szerettem a Jane Eyre-t vagy a Rebeccát is. A kilencvenes évek elején a román tévében, mintegy a lemaradást pótolandó, halomra sugározták a régi meg újabb filmeket, jókat, kevésbé jókat, művészfilmektől szappanoperákig minden elérhetőt. Egy ideig ezeken éltünk. Rengeteg csemegével kényeztettek abban az időben.

De vissza a könyvhöz: olyasfélére alakult a vele való viszonyom, mint a szereplőié egymás iránt. Egyszerre szeretem és gyűlölöm, egyszerre látom tőlem idegennek és velem végérvényesen összefonódónak, egyszerre vonz és félek tőle. Voltak pillanatok, amikor azt mondtam magamban – két és fél csillag, max. három. Máskor csillagos ötösre értékeltem. Hullámzó érzésekkel olvastam, a végén meg voltam győződve róla, hogy ez nem az én regényem, most meg, miközben írni akarok róla, lépésről lépésre győz meg arról, hogy mégis…
Mert mi is ez a regény? Romantikus szerelmi történet? Áááá, közel sem. Valami sokkal ősibb, elemibb, nyersebb és kegyetlenebb valóságról van itt szó. Ösztönök és szenvedélyek olyan borzongató üvöltéséről, amely nem fér be a habos-babos rózsaszín történetek keretébe. Mitikus nagyságok és misztikus borzongások kavarognak benne, őrültnek tűnő furcsa és félelmetes alakok népesítik be. Egyszerre gótikus rémregény és realizmussal átitatott romantikus regény. Közben meg lényegbevágó társadalmi, de metafizikai kérdéseket is felvillant.
Pár szereplője egy hasító, hideg szelektől huzatos, embergyűlölőknek ideális helyen néz farkasszemet önmagával, szenvedélyeivel, vágyaival, megalkuvásaival. Néha úgy tűnik, ez utóbbi engedi szabadjára a szeleket – a megalkuvás a társadalommal, elvárásokkal, előítéletekkel. Ezek határozzák meg a szereplők egymáshoz való viszonyulását, ezek döntenek vonzalomról, gyűlöletről, megalázásról, az emberi lélek eltorzulásáról. Hányszor változik meg egy-egy szereplő viszonyulása a másikhoz, amint kiderül, hogy ez utóbbi a társadalmi létra alacsonyabb lépcsőfokán áll. Ez áll a hirtelen és látszólag motiválatlan érzelmi változások, az önmagukat, érzéseiket megtagadó választások mélyén. Ha ebből a szempontból tekintünk Heathcliff „sátánian” sötét, kegyetlen karakterére, már-már megértjük őt és Monte Cristó-i visszatérését és bosszúhadjáratát. Közben meg ő is beleesik a csapdába, gyűlöli az embert azért, aki, és nem engedi meg önmagának szeretni őt önmagáért. A mindenkire kiterjedő, tomboló őrület mindaddig tart, amíg végül meg nem történik az, aminek meg kell történnie: egymásra talál, ami együvé tartozik – még akkor is, ha ez nem jelent harmonikus beilleszkedést a világ rendjébe. Még az életen túli elképzelt rendbe sem. Heathcliffék örökre száműzöttek maradnak ebből. Sok szempontból sötét, komor és rideg világot tár elénk ez a regény. Gótikus vagy horrorregények nem szoktak borzongást kiváltani belőlem. Ez elérte. Félelmetes erőket mutat fel – talán sokszoros nagyításban –, melyek bennünk szunnyadnak, mindannyiunkban, közben meg azt is, hogy ezeknek semmi keresnivalójuk a konformizmusba igázott világban, ahol a viharokat csendes szellővé szelidítik és nyomorítják. Ha meg mégis erőre kapnának – őrületként, démoniként, sátániként tekintenénk rájuk, és emiatt azzá is változnának. A lezárás a következő generációba vetít ki egy lehetséges megoldást, egyféle kompromisszumot, kiegyezést.

És ami még rendkívül érdekes és a megírás idejében modern megoldás: az elbeszélői nézőpontok megsokszorozása, az elbeszélői perspektíva összetettsége és főként a két fő elbeszélő alakja. Lockwood, a bérlő, az „objektív” szemlélő, a külső társadalom képviselője egy fikarcnyival sem kevésbé ijesztő és félelmetes Heathcliffnél (nem viselkedésében, hanem gondolkodásmódjában, elbeszélői megnyilvánulásaiban), sőt – rokonlelket vél felfedezni ez utóbbiban. Deanné, a történetbe beavatott, és erre hatással is lévő elbeszélő által előadott történetet fikcióként érzékeli – egy ponton Heathcliff és Cathrine alakját (regény)hősnek és hősnőnek nevezi. A történetet kívülről szemlélő, közben meg a Szelesdomb vidékén rendkívül otthonosan mozgó, sőt ezzel kérkedő, ezzel büszkélkedő Lockwood talán a legborzongatóbb figurája a regénynek. Heatcliff őszinte és nyílt vadsága, kegyetlensége sokkal elfogadhatóbbnak és megbocsáthatóbbnak tűnik, mint a nyárspolgári köntösbe bújtatott, de titkoban kajánul torz lelkét melengető bérlő.

5 hozzászólás
>!
Sippancs P
Emily Brontë: Üvöltő szelek

Aludtam egy éjszakát erre az értékelésre, de igazából most sem vagyok sokkal okosabb, mint tegnap. Ennyire ellentmondásos könyvvel ugyanis nagyon régen nem találkoztam már.
Sokat tudnék írni róla vagy keveset? Gyűlöltem vagy szerettem? A romantikát láttam benne vagy inkább a gótikus regényt? Egyetértettem Heathcliffel vagy megvetettem a cselekedeteiért?
Nem tudom.

Ez a könyv maga az őrültek háza.

>!
Tóth_Orsolya_3 P
Emily Brontë: Üvöltő szelek

Minden felhőben, minden fában az ő arcát látom, őt rejti az éjszaka, ő bukkan elém a nappal csalóka fényeiben.

Valamikor kamaszkoromban olvastam először, de szinte semmi nem maradt meg bennem a könyvből. Most, felnőtt fejjel nem csodálkozom ezen. Ezt a könyvet érett és érző szívvel kellett elolvasnom ahhoz, hogy most már mély nyomot hagyjon bennem.
Egyik végletből a másikba taszított. Hol sarokba dobtam volna a könyvet, hol pedig magamhoz szorítottam volna. Az utolsó fejezetek pedig meghozták a lelki békét nekem és a szereplőknek is.

>!
Bleeding_Bride IMP
Emily Brontë: Üvöltő szelek

Ritkán szoktam újraolvasni bármit. Főleg, mert sok egykori nagy kedvenc csúszott le a listáról emiatt, és a régi emlékek és érzés, amit adott volt a történet a ködbe veszett.
Igaz, most sem érdekelt annyira a történet, hiszen tudtam mi lesz a vége, de rengeteg apró részlet, jelenet törlődött már.
Senkit sem szerettem ebben a történetben, senkivel sem tudtam azonosulni, elsőre sem, most sem, mégis nagyon élveztem a történetet. Kell egy könyv, amiben az emberi rosszindulatot és keserűséget nem próbáljuk cukormázba önteni.

>!
Orsi_olvas
Emily Brontë: Üvöltő szelek

Valahogy úgy voltam ezzel a regénnyel, ahogy a szereplők egymással: egyszerre gyűlöltem és szerettem. Egyszerre töltött el rettegéssel és kíváncsi vonzódással.
Nagyon különös regény, már a műfaji meghatározás sem egyszerű: egyszerre az angol romantikus irodalom gyöngyszeme, gótikus rémregény, realizmussal átitatott szerelmes történet. De talán mégis ez a jellemzés a legtalálóbb: az angol irodalom legdémonibb műve.
Ez nem az a fajta romantikus regény, ahol mindenki bálozik, kocsikázik és szerelmesen andalog az angol tájak bágyadt napsütésében.
Ez a regény a szenvedélyről szól. A sóvárgásról a szerelemért, egy társért, akivel ketten együtt szembeszállhatunk a világ kegyetlenségével. Arról az elemi erejű, mindent elsöprő vágyakozásról, mely képes romba dönteni egy lehetőségekkel teli életet. A szenvedély viharairól, az emberi kapcsoltok és végső soron az emberi lélek elvadulásáról. A táj zordon fensége, a Szelesdombon üvöltő viharok, a lápvidék szilaj vadsága nem csak Heathcliff jellemét, de a lélek legsötétebb, legelemibb vonásait is megfesti nekünk. A babonák, a szellemek, a borzongató légkört teremő misztikus jelenések sem töltöttek el olyan rettegéssel, mint az emberi gonoszság, kegyetlenség, az önmagából kifordult jellem elképesztő bosszúvágya, amit bámulatos pontossággal írt meg nekünk Bronte.
Az egész történetet áthatják a titkok: veszélyes, sötét titkok, melyek a szereplők motivációit adják. Eltitkolt vágyak és sérelmek adják a történet dinamikáját.
A regény második fele érdekes módon tükörképként szolgál az első feléhez. Az az érzésünk, hogy minden megismétlődik, a szereplők nevei, a sorsuk, a döntéseik, a szenvedéseik. Heathcliff megismétli a sok gyötrelmet, mely őt érte és most ő kínoz másokat. Annyi fájdalom, bánat és sérelem halmozódik fel a két család életében, amit csak a következő generáció, a fiatalok ártatlan szerelme tud feloldani. A pszichológia ezt transzgenerációs áttétnek nevezi: ők fizetnek a szülők vétkeiért és ő általuk nyernek megbocsátást is. Bennük teljesedik ki az a szerelem, amit elődeik makacsságból, önzésből, ostobaságból eldobtak maguktól.
Fantasztikus regény, még akkor is ha kegyetlen, akkor is ha néha minden idegszálammal gyűlöltem. Valami nagyon elemit, valami nagyon igazit sikerült megragadnia az írónőnek. Nekem ez a regény most azt jelentette, hogy a múlt hibái, az ősök bűnei is jóvátehetőek, hogy a szerelem, mely képes elpusztítani, fel is tud építeni egy megsebzett lelket. De lehet, hogy mikor legközelebb olvasom már valami mást fog jelenteni.

7 hozzászólás
>!
omam
Emily Brontë: Üvöltő szelek

Nem tudok mit írni. Tökéletes volt… ez az első alkalom, hogy valami befogta azt a(z írásban, szóban nem) lepcses számat.

>!
molybarby
Emily Brontë: Üvöltő szelek

Mai napig meglepődöm, hogy milyenek voltak régen az emberek. Mennyire elkényeztetettek, vagy éppen elhanyagoltak voltak, mennyi féltékenység, gőg és irigység bújkált bennük. Legszívesebben az összes szereplőt fejbe vágtam volna ahogy viselkedtek, hogy kapjanak már észhez, mégis megértettem őket, hogy miért olyanok amilyenek. A végére pedig már annyira kíváncsi voltam, hogy éjfélig is fent voltam, hogy be tudjam fejezni. A sok megpróbáltatás ellenére meglett ez a befejezés, ami nekem jól esett. Ez is bizonyítja, hogy a legnagyobb rosszból is van mindig kiút. Jó volt Ellen szemszögéből megismerni ezt a történetet, ő tényleg részese volt mindennek ami a családok között történt. Az egyik kedvenc alakom is ő volt a történetben, a második pedig Hareton felnőttként. A többi szereplőt néha sajnáltam, néha gyűlöltem, de végül mindnek meg lett a maga sorsa. Ez a befejezés pedig tényleg üdítő volt. Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki szeret a régi időkbe belemerülni és aki ki tud bírni ennyi viszálykodást :D


Népszerű idézetek

>!
mazsa

Mi az, ami nem őt juttatja eszembe? Nem nézhetek erre a padlóra anélkül, hogy lábának nyomát ne látnám rajta. Minden felhőben, minden fában az ő arcát látom, őt rejti az éjszaka, ő bukkan elém a nappal csalóka fényeiben. Jelentéktelen férfi- és női arcok, a saját arcom, mind gúnyosan őrá emlékeztetnek. Az egész világ körülöttem azt bizonyítja szüntelen, hogy létezett, és én elvesztettem őt!

33. fejezet

5 hozzászólás
>!
neko

A rossz szív még a legszebb arcot is úgy elrútítja, hogy rosszabb lesz, mintha csúnya volna.

>!
susann94

Életem nagy értelme: ő. Ha mindenki más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa továbbélnék én is! De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének.

98. oldal, 9. fejezet

>!
Mary

Ő sokkal inkább én, mint jómagam. Bármiből van is a lelkünk, az övé s az enyém egy.

>!
Belle_Maundrell 

Könyvek nélkül gyötrelem volna az életem.

364. oldal

>!
katacita I

Olyasvalami ez, amit nem tudok megmagyarázni. De bizonyára te is sejted, mint mindenki, hogy van vagy kell még lennie valakinek rajtad kívül, akiben te is benne vagy még. Mivégre teremtettem volna, ha egész valómat magába foglalná az, amit itt látsz? Nagy fájdalmaim ez életben Heathcliff fájdalmai voltak; figyeltem és átéreztem őket, kezdettől fogva. Életem nagy értelme: ő. Ha mindenki más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa tovább élnék én is! De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének. Linton iránti szerelmem olyan, mint a fa lombja: az idő, tudom jól, meg fogja változtatni, amint a tél is megváltoztatja a fákat. Heathcliff iránti szerelmem olyan, mint a sziklakéreg a föld alatt; kevés látható örömöt nyújt, de nem lehet mással helyettesíteni. Nelly, én Heathcliff vagyok! Mindig, mindig a lelkemben él; nem mint valami gyönyörűség, hisz tudom, magam sem vagyok az, hanem mint saját lényem. Így hát ne beszélj arról, hogy elválunk egymástól; ez lehetetlen…

Kapcsolódó szócikkek: Catherine Earnshaw · Edgar Linton · Heathcliff
>!
Timi

Nem élhetek az életem nélkül! Nem élhetek lelkemtől megfosztva!

163. oldal

1 hozzászólás
>!
mazsa

Akármiből teremtettek is lelkeink, az övé és az enyém ugyanabból van.

Kapcsolódó szócikkek: Heathcliff
>!
Algernon +SP

Ám a becstelenség és erőszak kétélű fegyver: néha súlyosabban sebzi meg a hozzá folyamodót, mint az ellenséget.

170. oldal

5 hozzászólás
>!
Soós_Norbert

Egy értelmes ember elég jó társaság önmagának!

34. oldal (Európa, 1978)


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés
Hamvas Béla: Karnevál
James Joyce: Ulysses
William Faulkner: A hang és a téboly
Virginia Woolf: Mrs. Dalloway
E. M. Forster: Út Indiába
Gabriela Adameşteanu: A találkozás
Robert Browning – Walt Whitman: Tébolyda-cella
Henrik Ibsen: Nóra