Tisztes ​úriház (Rougon-Macquart család 10.) 86% 164 csillagozás

Hű! Hihetetlen hogy ezt a könyvet akkor kiadták! Az elképzelhető minden szenny benne van, Zola nem kímélt senkit sem. Imádtam! Z. folyton meglep, egyszerűen hihetetlen hogy mennyire olvasmányos a stílusa, eddig ez volt a legmocskosabb rész A sorozatból. Alig bírtam letenni, de még mindig azon elmélkedem, hogy tudta kiadatni???? :)

Jóságos ég, ebben a könyben aztán tényleg minden van!
Lusta vagyok végigpörgetni az olvasmányaim azt kiderítendő, olvastam-e már a 19. század közepi-végi Franciaországban játszódó regényt, de nem rémlik. Így összehasonlítás hiányában teljesen Zolára kell hagyatkoznom a kort uraló közerkölcsöt és általános társadalmi viszonyokat, állapotokat illetően. És miért írna valótlant?
Bicskanyitogató, vérlázító a képmutatás, az áldozathibáztatás és a kizsákmányolás ilyen szintre fejlesztése.
Zola tökéllyel fűzi egyik mondatot a másikba, legyen szó jellemek megrajzolásáról, események láncolatáról vagy az olvasó olfactorius központjára hatásáról.

Ez a társadalom pont olyan, mint Berthe fehérneműje.

off

Amúgy sem nagyon hiszek a fülszövegeknek, de most kifejezetten kikérem magamnak, hogy Octave piszkos eszközökkel akarna magának vagyont szerezni, és amúgy is egy rátarti genya lenne. Octave az első a Rougon-Macquart klánból, aki nem idegbajos és/vagy kapzsi és/vagy szerencsétlen és/vagy önpusztító, hanem pont ellenkezőleg, kedves, vicces, tök józan, és annak ellenére, hogy először tényleg valami gazdag feleség révén akart tőkét szerezni magának, a végén mégis csak azért jutott el oda, ahova, mert ért ahhoz, amit csinál. Kicsit sok nőt akar megdugni nő kegyeit keresi egyszerre, de tegye fel a kezét az a 23 éves, egyedülálló, jókedélyű átlag fiatal srác, akinek még egy kis pénze is van, és vidékről a nagyvárosba szakadva először is a helyi kulturális nevezetességek történelmét óhajtja a levéltárban felkutatni. Szóval ciki van, kedves fülszövegíró, mert ez most pont nem az a Zola-regény, ahol mindenki az utca sarában fetrengve pusztul el rettenetes kínok között, miután a hét főbűn mindegyikét alaposan kimerítette– legközelebb tessék szíves először elolvasni a könyvet, és aztán írni róla egy összefoglalást.
Tehát ez egy szinte könnyed, szórakoztató könyv, kedves és nekem tök szimpatikus főszereplővel (Octave rulez; én biztos hagynám, hogy megfogja a könyökömet az ablakbeugróban a keddi fogadónapokon) és alacsony halálozási rátával, ahol végre nem az a tanulság, hogy tök mindegy, mennyire vagy tisztességes és erkölcsös, a végén úgyis rettenetes körülmények között leszel az enyészeté.* A cselédlányokat imádom, szívesen lennék légy a falon, amikor az ablakon kihajolva megmondják a magukét – ilyenkor mellesleg tobzódom a magyar nyelv találékonyságában, és azon gondolkozom, hogy meg kellene tanulni franciául, bármennyire is taszít, mint nyelv.

*Ez persze nem azt jelenti, hogy nincsenek benne szívfacsaró és durva jelenetek, elvégre Zola-regényről van szó.

Ez (a maga módján és korában) nagyon durva volt. Azt elhiszem, hogy vihart és botrányt kavart. Lehúzza ám a bugyogót leplet a „tisztes” polgárokról.
Szép, tiszteletreméltó, úri homlokzat és főlépcsőház – bűzös, ordenáré cselédlépcső és -udvar. Egy világ két pólusa. De vajon tényleg nagyon különböznek?
Fennlévő látszatgazdag ágrólszakadtak és feltörekvő ágrólszakadtak. Fenn az ernyő, nincsen kas. Képmutatás és hazugságok. Végletekig rothadt erkölcsök. Leányvásár a házassági és kitartotti piacon. Valódi és árnyékházasságok.
Libbenés ágyról ágyra. Cseléd, szajha, feleség, sógornő, szomszédasszony – mindegy az, csak hajlandó legyen… És közben megy nyárspolgári szemforgatás: na de kérem, ilyesmit, egy ilyen tisztes úriházban!
A könyv francia címéről azt olvastam, hogy annyit jelent: „levesfőző nagy kondér”, vagy valami ilyesmi. Amibe minden mehet bele vegyesen, és aztán jól összefő. Érdekes, nekem mind a két cím tetszik, bár teljesen más dolgot hangsúlyoznak a tartalomból.
A regény abszolút botrányköve a cselédlány magányos szülésének realisztikus leírása lehetett – biztos vagyok benne, hogy emiatt (is) ezt a könyvet kitiltották minden tisztességes lányos házból…
Tetszett a két „szemlélő”: az orvos és a pap alakja. Akik mindent tudnak, mindent látnak és hallanak, és a maguk helyén/idején próbálnak segíteni is. De azért Zola róluk is elmondja a magáét…
És az is tetszett, hogy Zola „beleírta” magát is a könyvbe.
(Belejöttem a Zola olvasásba, mint kiskutya az ugatásba… Kérem a következőt!)

Öröm volt újra olvasni ezt a remekművet. Kiváló referencia a 19. századi francia társadalom elemzéséhez, remekül szórakoztat és elgondolkodtat. Csodálom Zola művészetét, mert az egyediben, a konkrétban az időtől és helytől függetlenül az általánost is felfedezem; az itt felvonultatott jellemvonások ma is fellelhetők, az érzéketlenség, a nagyravágyás, a habzsolás, a számítás, a mások semmibevétele, a többet mutatás, mint ami, állandó elégedetlenség, békétlenség, irigység stb. örök emberi jellemzők és egy kicsit sem ritkán fordulnak elő.
Octave Mouret az ambiciózus fiatalember Párizsba érkezve a női szívek elnyerése mellett a város meghódítását tekinti fő céljának, és egy régi baráton keresztül lakáshoz majd munkához jut. Octave aztán hamarosan megtudja a rue de Choiseul-i ház és lakóinak minden titkát, én pedig hihetetlenül csodálom és élvezem, hogy Zola mennyi Iróniával, kegyetlen gúnnyal és milyen finom eszközökkel, éleslátóan és kíméletlenül ábrázolja a különböző mentalitású szereplőket, élethelyzeteket. Már az épület bemutatása is sokatmondó és „beszédes”, kicsit teátrális, a luxus és a kényelem pedig nagyon meggyőző. Az épület tereinek felosztása is egy olyan kettőségre utal, ami végig nyomon követhető a regényben pl. a külső és a belső, a látszat és a valóság ellentétei. Aztán színre lépnek a lakók, a bérlők – a leggazdagabbaktól a legszegényebbekig, a tulajdonostól a szolgáig, a szabadfoglalkozásútól az alkalmazottig – és Zola pontosan rögzíti helyüket a házban, ezzel együtt pedig rámutat a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyükre. Majd kiderül, hogy milyen mértékű ebben a körben a hitványság és a képmutatás, kirajzolódik, hogy a pompa, a gazdagság, az erkölcs csak látszat, csak megtévesztés, csak hazugság. Érzek azért benne szomorú tanácstalanságot is azzal kapcsolatban, hogy hol rejtőzik a tiszteletreméltóság, a becsületesség, az őszinteség stb.

Csak annyit jegyeznék meg: hihetetlen, hogy mennyire nem változik az emberi természet – és ezt Zola nagyon is jól tudja ábrázolni.
Aki szereti a finoman megírt, jól megrajzolt társadalomkritikát, kíváncsi az emberi lélek nagyon sötét mélységeire, akkkor annak sok szeretettel ajánlom ezt a könyvet.
Feledhetetlen élmény lesz számára, az biztos.

A cím félrevezető, minden ez a párizsi ház, csak nem tisztességes. Zola kegyetlenül lerántja a leplet a tehetős polgárság erkölcseiről, képmutatásáról és szívtelenségéről. Teszi mindezt olyan zseniálisan, szórakoztatóan és olvasmányosan, hogy az ember sokszor nem tudja sírjon vagy nevessen a szereplők viselkedésén.

Egy újabb lenyűgöző műben mutatta be Zola, hogy milyen fertőben is él a francia társadalom. Lehet valaki szegény vagy gazdag a lelke ugyanúgy alantas, bár a gazdagok annyi előnnyel rendelkeznek, hogy a tisztesség látszatát fent tudják tartani a pénzük által.
Irónikus módon ebben a tisztes úriházban pont azok voltak a becsületes emberek, akiket elüldöztek onnan: a munkás és felesége, a varrónő, és azáltal, hogy Octave elvette főnöknőjét és kikerült ebből a házból, ő is az lett. Igazán érdekes volt olvasni, hogy a látszat ellenére mi is rejlik a négy fal között, hogy mire képesek az emberek. A könyv által igazán megkérdőjelezheti magában az ember, hogy ki is valójában a tisztességes ember a társadalmunkban.

Idáig ez a kötet tetszett a legjobban a sorozatból. Ijesztően szókimondó, az erkölcsi fertő teljes tárházát felvonultató mű. Octave gátlástalansága mindent felül múló. Nincsenek aggályai, nem válogat a nők között, tényleg csak az élvezetek és a pénz lehetősége mozgatja. Nők és férfiak egyformán becstelenek.

Az elején úgy éreztem sok az ismerős arc. A regény főszereplője Octave Mouret – a vidékről Párizsba költöző aranyifjú, aki az asszonyoktól várja társadalmi felemelkedését – kezet foghat Balzac Rastignac-jával, Josserand-né, aki pedig mindenáron ki akarja házasítani lányait kicsit Jane Austen Mrs Bennet-je volt.
Aztán beindult a Zola-féle cselekmény: megdöbbentő ez a XIX. századi naturalizmus. Ez volt az első ilyen regényélményem. Nehezen emészthető, nem könnyű olvasmány. Döbbenetes, hogy akár a XXI. századba is átültethető lenne: hiszen ma is sokszor csak a pénz, a szexualitás és a külcsíny ami számít. A többit meg gondosan takargatjuk a kert hátsó végében….Zola nem kereste a mélyebb ok-okozati összefüggéseket, a miértekre a válaszokat, kőkeményen odavágta az olvasó elé: hát ilyenek vagytok!
És hogy mi az a naturalizmus? Azt maga Zola árulja el: „Nem akarok hatni embereim fejlődésére, mint Balzac, nem akarom őket politikai, filozófiai, erkölcsi szempontból befolyásolni. Tényeket akarok megállapítani, s okaikat keresem.”
Nekem picit emiatt tömény volt, letaglózott, de nagy hatású regény, mindenképpen olvasok még az írótól.