Plassans ​meghódítása (Rougon-Macquart család 4.) 87% 43 csillagozás

Alapvetően tetszett a sztori és és a jellemábrázolások is meglehetősen élethűre sikerültek. Mouret esetén viszont kissé tanácstalan vagyok. Viszonylag rövid idő alatt lehetséges ilyen mentális pályát befutni? Zola egy alapvetően jelentéktelen figura változásainak izgalmas térképét rajzolta meg, csak én éppen szkeptikus vagyok, hogy pontos e az a térkép, vagy csak fantáziaország határvonalát ábrázolja? A többi karakter esetén nincs ilyen kétségem. Zola kiválóan jeleníti meg egy kisváros bonyolult viszonyait, a politikai machinációk bennfentes jellegét, ami a mai napig sem változott. Faujas abbé tipikus példája a hataloméhes embernek. A 19.században a katolikus egyház ugyan továbbra is befolyásos tényező maradt, ám messze volt már középkori hatalmától. Az abbénak az egyházi hierarchiában elfoglalt helyzete sem kiemelkedő jelentőségű, mégis sikerül ebben a szerény pozícióban összpontosítania a helyi hatalmat. Hirtelenjében két hasonló teljesítményű 20. századi személy jutott eszembe, az egyik valaha Németország leggazdagabb embere volt, a másik pedig még nála is nagyobb hírnévre tett szert. Friedrich Flick és Sztálin a gyakorlatban is bebizonyította, hogy korlátlan hataloméhséggel a legszerényebb pozíciót is megfelelő bázisnak lehet kiépíteni a csúcsok meghódítására. Ugyanakkor meg kell valljam, hogy én rendkívül élveztem a Zola által választott anarchikus befejezést.

Ez is egy jól sikerült munka. Remekül mutatja be egy kisváros bonyolult érdekszövevényét, a pletykákból, intrikákból szőtt hálót, a politikai manipulációkat, s mellette a vallási téboly és a képmutatás párharcát. Zola ebben a közegben sokkal otthonosabban mozog, mint a párizsi újgazdagok világában – ez neki való téma. Két áthallást is vélek felfedezni: a politikai játszmák kapcsán Balzac rövid írása, Az arcisi képviselő ugrik be, Faujas abbé húgát és sógorát, e két mintaszerű parazitát pedig mintha Hugo Thénardier-házaspárjáról klónozta volna Zola. De nincs új a nap alatt, s a kisvárosi panoptikumok figurái végül is nagyon hasonlóak: Plassansban éppúgy, mint Puliszkapatonyán.

A sorozat újabb ütős darabját fejeztem hát be, hála a MEK-nek. Aki rászánja magát, és ezt az on-line példányt olvasná, az nem fog csalódni benne, a több mint száz éves fordítás gördülékeny, és élvezetes. De Ambrus Zoltán bevezetését, ami nem egyéb, mint a regény szinopszisa, célszerű kihagyni. Nem is értem, hogy gondolták: komplett spoilerrel indítani egy történetet…. Na mindegy.

Ez is ötcsillagos darabja a sorozatnak! Annyira jó volt, hogy rögtön bele is fogtam a következőbe (az viszont pocsék…).
Érdekes volt a kisvárosi környezet, a politikai és családi játszmák, valamint a vallási fanatizmus, mint szenvedélybetegség megjelenítése. Hogyan lehet egy egyszerű, így vagy úgy együgyű polgárcsaládot teljesen kiforgatni magából, és teljesen tönkretenni. Sovány vigasz, hogy „aki másnak vermet ás”…

Félelmetes egy könyv. Egyrészt félelmetesen jó. Másrészt félelmetes, hogy mit meg lehet csinálni emberekkel más lelkiismeretlen embereknek. A Tisztes úriház óta nem olvastam ilyen jó Zola-regényt.

Faujas abbé Zola Piton professzora. Fekete, zsiros hajú, rosszindulatú figura. Abszolút következetesen, mély megvetéssel, pillanatnyi elgyengülés nélkül használja ki a nőket.

És az ember drukkol, nehogy Zola megsajnálja őket, nehogy valami pillanatnyi szentimentális ellágyulással enyhitse végzetüket. Kerek, erős regény, nagyon szeretem!

Túl terjengős lett a mű, a rövidebb több lett volna. De zseniális a történet, az emberi tulajdonságok és játszmák ismertetése lenyűgöz. Ennyi haszonleső, hatalomvágyó szereplőt felsorakoztató művet ritkán olvasni. Az egész család ilyen romlott vajon?

Messze a kedvenc regényem eddig a sorozatban. Nem azért, mert olyan jó lett volna olvasni, mert nem volt az, hanem pont azért, mert olyan hátborzongatóan írja le, ahogy nemcsak a város, hanem Mouret-ék is kifordulnak önmagukból. Persze, tragikus véget ér az egész történet, de talán mégis így volt kevésbé megrázó, mintha ezután még évtizedeken át szenvednek mind.
Pedig az elején olyan ártatlanul indult, már tartottam tőle, hogy ez is csak a politkai helyezkedésről fog szólni, mint az első rész (és most még csak a nagy családfa se lesz ott, hogy fenntartsa az érdeklődésem), vagy a címből (tévesen) következtetve valamiféle harcról. Aztán ahogy a mélyben szép lassan beindultak a változások, úgy vártam egyre izgatottabban, hogy meddig fog ez elfajulni. Hát, ameddig csak lehet.
Francois-t sajnáltam a legjobban, el se tudom képzelni, min mehetett keresztül ott a spoiler.

Sajnos elolvastam az előszót, amiben olvasónapló szerűen le volt írva az egész történet, így kellett egy kis kihagyás, hogy nekifogjak a regénynek. Elég nyögvenyelősen ment és csak azért tartottam ki, hogy „meglegyen” a ciklus. Az abbé az elejétől fogva unszimpatikus volt és végig téptem a hajam Mouret-ék nyámnyilaságán és azon, hogy hogy voltak képesek így hagyni, hogy rájuk telepedjenek a bérlők. Örülök, hogy vége lett :)

Az egyik legmagávalragadóbb rész volt. A háttérben folyó ármánykodások, az elharapodzó őrület és vakság teljesen lenyűgözött. Bár látszólag nagyon sok ideig nem történt semmi, mégis érdekes volt Zola leírása miatt.

Mélyen megrendítő volt a békés család hanyatlása. Marthe túlzott vallásossága kétségbeejtő volt, Faujas-ék meg kibírhatatlan undorító népség! De azért legalább megérdemelték, amit kaptak.