Mouret ​abbé vétke (Rougon-Macquart család 5.) 77% 63 csillagozás

Nagyon szeretem, ahogy Zola ír. A kert örökre megmarad az emlékemben, gyönyörű volt. Senki más nem tud úgy írni, akár egy rózsaligetről, akár a fákról, vagy egy márványszoborról, hogy ennyire buja, ennyire erotikus legyen a végeredmény. Gondolom nagy sikere lehetett a maga korában, hihetetlenül érzéki, arcpirongató történet született. Elképzelem anno a hölgyeket, olvasás közben…. :)))

Amúgy zolásan kezdődik, egy remekül beállított nagyjelenettel, ahogy azt csak a kaporszakállú mester tudja: Mouret abbé az ürességtől kongó templomban szabályosan és lelkesen misét celebrál. Egyszerű, szép, erős jelenet, ami máris megvilágítja a főszereplő és környezete egymáshoz való viszonyát, az ilyen drámai képekhez ő nagyon ért. A táj bemutatása is stimmel: az artaud-i völgy leírása hibátlan, érzem a talpam alatt a kiszáradt talajt. Aztán Zola sutba dobja a naturalizmust, és elmerül a romantika mocsarában… nem véletlenül: egy átélten vallásos katolikust akar bemutatni Mouret személyében, és vén megátalkodott ateista lévén ilyet csak úgy tud elképzelni, mint egyben mélységesen romantikus embert*, aki a nagy szenvedély eszközével köti magát valamihez, amit objektíven nem tud megérinteni. És egy ilyen figura bemutatásához a romantika eszközei dukálnak. A csapdát pedig, amit neki állít (mert Zolának sajnos mániája, hogy a szereplők azért vannak, hogy csapdát állítsunk nekik), szintén a romantika eszköztárából kölcsönzi: megteremti Albine-t, Rousseau vademberének női megfelelőjét, a féktelen, irányíthatatlan, természetmániás süldőlányt.

És ha ez nem lenne elég, Zola megteremti Paradout, a misztikus kertet, ami nem is kert igazán, hanem az ember vágyainak és félelmeinek projekciója, az ősdzsungel, csapda és menedék egyszerre. Megteremtéséhez felhasználja gyakorlatilag a Dél-Franciaország flórája és faunája című többkötetes mű teljes névmutatóját, valamit egy vagon hasonlatot, ami igazi jelzőorgiát eredményez. Paradou és Albine együtt olyan elegy, aminek igazán nehéz ellenállni. El is időz itt Zola a könyv középső harmadában, hogy aztán visszadobja Mouret-t a való világba – hát elég erős a kontraszt.

Nem a legjobb Zola-regény, az szinte bizonyos. Az író szükségét érzi, hogy a regénytestbe komplett teológiai értekezéseket iktasson a Mária-kultuszról, talán mert maga sem érti, Mouret hogy hihet ilyesmiben. Amúgy a maguk módján jól sikerült értekezések ezek, de megtörik a regény dinamikáját. Továbbá Zola a szenvedélyes hitet mintha csak valamiféle pszichológiai betegség tüneteként tudná elképzelni, én a magam részéről nem feltétlenül értek egyet, de végül is ez csak egy regény, Mouret abbé pedig csak fiktív személy. Paradou sűrű leírásával is lehet problémája annak, aki Zolától nem ilyet várt, de az nekem speciel tetszett. Erős, nehéz, emlékezetes fejezetek voltak ott a sűrű lombok alatt.

* A romantikus keresztényen kívül persze ismer ő másfélét is: a moralista keresztényt. Nincsenek kétségeim, hogy Zola melyik fajtával szimpatizál inkább: Archangias testvér a zolai univerzum egyik legundorítobb figurája. Nőgyűlölő fanatikus, kárörvendő, ostoba impotens, bakkecskeszagú pokolfajzat. Aranyos.

Ez volt az első csalódás a sorozatban. Borzasztóan untam. Egy vallási fanatikus pap szent őrülete + Ádám-Éva bolyongása egy botanikus kertben az Édenkertben. Az első fejezetben még normális keretek közt volt a történet, a második résznél csak hüledeztem (ezt a világtól elrugaszkodott marhaságot!!!), a harmadik résznél kiderült, hogy a papnak „agyláza” volt (szerintem Zolának is…) a második részben, amiből aztán váratlanul magához tért (hála a bűnbeesésnek). Aztán pedig küzd lelkéért a Sátán és az Isten. És az egyik győz. (Nem árulom el, melyikük.)
Biztos vagyok benne, hogy Zolának ezzel az egésszel valami határozott célja volt, de ez most nekem akkor se tetszett – furcsa volt, idegesítő, unalmas, nem hihető a romantikus és őrült részek halmozásával. Az összes jelkép és tanulság ellenére. A tanulság is jórészt levonhatatlan (kivéve a vallás- és papság-ellenességet). Ne kezdjünk ki pappal? Ne menjünk papnak? Ne menjünk szembe a természettel?
A regényből készült filmet láttam, nagyon-nagyon régen, tizenévesen. Akkor tetszett a film. Naggggyon romantikus volt. :)

Annyira reménykedtem, hogy ezúttal másképp lesz. De nem, ezek nem tanultak, újból fölkerekedtek, hogy megtalálják a tökéletes boldogság tanyáját, a hatalmas fával. És alatta még a kígyó is előkerült. Az angyal meg persze szagot kapott, és jól kiűzte őket a Paradics Paradouból.

Olvastam egyszer egy könyvet, mely bizonyos fajta epilepsziák által kiváltott istenélményekkel foglalkozik. Kérdés persze, hogy azért látjuk meg a nagyszakállút, mert zárlatos lesz a temporális lebeny, vagy az öreg kíván ezen a csatornán kíván velünk kommunikálni. Esetleg mindkettő.

De ez a két szerencsétlen, (az egyik mert éretlen gyerek még, a másik meg beteg és elmeroggyant), jól megjárták ezúttal is.

És megint csak csodálni tudom, mennyire kemény kézzel rajzol Zola.

Az utolsó pillanatig nem tudtam elképzelni, hogy lehet egy ilyen zabolátlan jósággal, virágillattal, erővel és szerelemmel teli lány, meg a sápadt kis pap szerelmét romantikus fordulat nélkül befejezni.

És be tudja fejezni! Kőkeményen.

spoiler

Nagyon jól leírja milyen az mikor a vallásos fanatizmus találkozik az első szerelemmel… Ami nagyon tetszet azok a növényleírások voltak még..

Csodás leírás a természetről, a főszerepet kapott kertről, az abban megbúvó növényekről. Oly érzékletesen írja le, hogy "látni lehetˇ olvasás közben. Lehet, hogy realista a könyv, de oly mértékben buja és erotikus, hogy csak pislogtam. De ez a könyv is kicsit hosszúra sikerült.

Különös könyv ez. Nem mondhatom, hogy nagyon tetszett, de azt sem, hogy nem tetszett. Elolvastam én ennyi. Nagy hatást nem tett rám… Talán kicsit többet vártam, mást vártam…. A leírásokkal, a kert leírásával nem is volt baj, élveztem, de a történet alkulása, főleg a könyv második résztől valahogy nem igazán nyerte el a tetszésemet.

Első könyv amit Zolától olvastam és be kell vallanom, hogy csalódtam, mert többet vártam.
Rengeteg a leírás, amelyek már szinte unalmassá váltak, a második könyvről nem is beszélve.
A párbeszédek nem törték meg a könyv monotonságát, nyálasak, semmi lényegre törő,nem volt dinamika. Mindig vártam, hogy történjen valami fordulat, ami földobja a könyvet és talán az utolsó tíz oldalon meg is történt.
Egy gyönyörű szerelmi történetre számítottam, de, hogy őszinte legyek régen vártam már ennyire, hogy befejezzek egy könyvet és elég keservesen értem a végére.

Tulajdonképp jó volt. Békebeli hangulat, szokvány sztori, vidéki élet bemutatása,.. kicsit rövidebben is lehetett volna, csak már elszoktunk ettől a nyugalmas, kicsit körülményes meséléstől.
Minden probléma okozója a szerelem, ami nem kerül ki senkit….
10 éve áll a polcomon.