A ​hajsza (Rougon-Macquart család 2.) 49 csillagozás

Émile Zola: A hajsza Émile Zola: A hajsza Émile Zola: A hajsza

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Napóleon Lajos államcsínyének sikere után megkezdődik a „császári hajtóvadászat” élvezetekre, nőkre, milliókra. Gyanús forrásokból eredő szennyes aranyáradat önti el Párizst, az ismeretlenség mélyéből felszínre vetve a plassans-i Pierre Rougon egyik fiát, Aristide Saccard-t, az újsütetű milliomost, aki szédületes spekulációkban szerezte vagyonát. Felesége, Renée, unalomtól való rettegésében viszonyt kezd mostohafiával, a se férfi, se nő Maxime-mal. Torz, beteg, kificamodott jellemek mindenfelé… A férfiak komolysága, a nők mosolya, még a fiatalok vidámsága is elvadult emberi szenvedélyeket, feneketlen romlottságot takar, s egy „tébolyult kor tébolyult embereinek” beteges elfajzását tárja az olvasó elé.

A martalék címmel is megjelent.

Eredeti megjelenés éve: 1872

>!
Európa, Budapest, 1984
320 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630733382 · Fordította: Antal László
>!
Európa, Budapest, 1958
286 oldal · keménytáblás · Fordította: Antal László

Kedvencelte 3

Várólistára tette 29

Kívánságlistára tette 12

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

kaporszakall>!
Émile Zola: A hajsza

Fárasztó sportág a pénzvadászat, pihenni közben nem lehet;
ez is kell hozzá, az is kell hozzá, ugye, emberek?

Ha Zola ismerte volna Hofit, biztosan ezt a két sort választja mottónak ehhez a regényhez. Amely, mellesleg, egy nagystílű várostervezői programmal, s a hozzá kapcsolódó vad spekulációkkal, meg egy (persze a XIX. század mércéje szerint) túlfűtötten erotikus, kissé beteges szerelmi szállal, és rengeteg társasági jelenettel felpuffasztott kb. harminc, max. negyven oldalas novella – legalábbis Maupassant ekkora terjedelemben írta volna meg, s azt kell mondanom, jobban.

A (zsíros) Rougon és (vézna) Macquart család tagjainak sorsából most az újgazdag Rougonok mohó fia, Aristide karrierjét követhetjük nyomon. A két másik főszereplő Aristide fia, a fura, koravén Maxime, és Aristide második felesége, az egzaltált, hisztérikusan unatkozó Renée. Ők hárman tölti ki az előteret, a háttérben a második császárság rongyrázó úrinépével, meg a lihegős tempóban letarolt és átépülő Párizzsal. Aki szeret elveszni a csillogó részletekben, itt módja van rá. Aki meg a lényeget ragadná meg inkább, annak íme a moralité egy mondatban: A korrupció biztos befektetés.

Szeitz_Éva>!
Émile Zola: A hajsza

Természetesen Zola zseniális, viszont ebben a könyvben a túltengő leírásokra most nem voltam ráhangolódva. Nekem sok volt a bútorok, ruhák, házak, kertek részletes taglalása. A könyv tökéletes társadalom- és korrajz, minden a pénz és a hatalom körül forog, akárcsak manapság. Nem volt rossz, de nem is lesz kedvenc.

Dénes_Gabriella P>!
Émile Zola: A hajsza

Kénytelen voltam elgondolkodni, hogy akkor néhány év múltán hányadán is állok Zolával. Mert azzal szembesültem, hogy untat imitt-amott a dagályos, érzékletes leírásrengeteg.
Ugyanakkor tegyük hozzá, hogy bár érthető lenne ezen leírások nélkül is a sztori, de nem lenne ugyanaz; vagyis nem elhanyagolható részekről van szó.
Ami igazán érdekes a mai olvasónak, az a város- és társadalomtörténet, illetve a társadalomnak csupán egy szegmenséről szóló történet. Ma olyan meseszerű, hogy valaki ilyen rengeteg pénzt költsön, ilyen életvitelt folytasson… viszont érdekes párhuzam az, ahogy a pénzzavar megszűnik, sőt átcsap az ellenkező végletbe, hogyan oldódnak föl az addigi társadalmi szabályok, hogy lesz nyitottabbá az ember különböző furcsaságokra, alkalomadtán mások házastársára is.
Ami engem gondolkodóba ejtett, hogy milyen férfi és női alakokkal dolgozik Zola. A hajsza két központi férfialakja, Aristide és Maxime ejnye-bejnye, mit csináltak, ámde minden következmény nélkül való ténykedéseik sora. Renée pedig érzéseivel, hirtelen „ébredésével” fizet, az ő tipródásáról olvashatunk, a férfiakéról nem. Nem tudom mire vélni a dolgot. Ez most az a szegmens, hogy legalább feltámad a lelkiismerete, vagyis van neki, vagy pedig az, hogy őt láthatjuk bűnösként, míg a többiekről bár tudjuk, mit tettek, elkönyveljük „megtörtént és kész”-ként.

painperduu>!
Émile Zola: A hajsza

Ha a regény korabeli öltözékét aktualizálnánk, a landauereket kocsikra cserélnénk, a bálokat pedig diszkókra, a kutya nem mondaná meg, hogy nem a napjainkban íródott ez a történet. Rólunk is szólhatna, annyira igaz minden sora, sajnos a mai napig aktuális. Zola pedig zseniális!

1 hozzászólás
Adriaticum>!
Émile Zola: A hajsza

Imádtam! Zola számomra az a klasszikus író, akinek regényeit azóta imádom, mióta olvasok, mindig nagy élmény, és korom előrehaladtával mindig talán kicsit másképp az:) De arra is rájöttem, hogy két kötet között jó kihagyni egy hosszabb időszakot, megvárni, amíg az előző leülepszik, és rakódnak rá másfajta élmények, ingerek.
Ez a rész különösen tetszett, mert a szerző stílusa itt olyan témával találkozott, ami engem nagyon érdekel. A szépség, az érzékiség, a bujaság, az élvezetek hajszolásának naturalista, tobzódó és bukolikus leírása lenyűgözött és magával ragadott. Különösen érdekes és élményszerű volt az eufemisztikus, virágnyelvű megfogalmazása a legintimebb dolgoknak. Ízlelgettem a fordulatait, terminológiáit, amelyeket én meglehetősen másképp mondanék ma már, és el sem tudtam volna képzelni magamtól az általa leírt kifejezéseket :D
A karakterek is nagyon tetszettek, nem mindig szoktam tudni ennyire közel kerülni a figuráihoz.
Bámulatos, hogy egy több mint 140 éves regény ilyen plasztikus élményt tud adni. Ahogy az utószó is írja, tovább élnek bennünk a könyv felejthetetlen, filmszerű jelenetei. És azt is meg kell említenem, hogy azon túl, hogy Zola elsődlegesen ennek az érzéki leírásnak a mestere, olyan jól építi fel a sztori ívét, a karaktereket, hogy mire a végére érünk, egy komplett egységet kapunk. Anélkül hogy spoilereznék azért megemlíthetem, h a lezárás meglehetősen színpadias, mai ingerküszöbünk mellett megmosolyogtató a regényben leírt fertő drámaisága. De a miheztartás végett jó néha ilyet is olvasni. :)

Esmeralda P>!
Émile Zola: A hajsza

Milyen pajzán regényke ez, biztosan nem adták hajadon lányok kezébe. Romlottság, szétcsúszás, amit csak úgy falunk fel mégis a szemünkkel, és még csak nem is drukkolunk, hogy bukjanak el.

Fetrengjetek csak saját szennyetekben, nyűglődjetek jódolgotokban, unatkozzatok, tobzódjatok, annál jobb nekünk!

Nílkantha>!
Émile Zola: A hajsza

A kapitalizmus, ahol a legfontosabb a pénz; erkölcsről is beszélnek, de az valójában nem létezik; nincsenek őszinte érzelmek sem…

3 hozzászólás
Boglárka_Madar P>!
Émile Zola: A hajsza

Ez a rész egy hajszálnyival kevésbé tetszett mint az első, bár ennek lehet inkább az az oka, hogy nem volt egyetlen szereplő sem, akit kicsit is meg tudtam volna kedvelni.
Mindenki csak hajszolja a pénzt és az élvezetet, leginkább a mának él, miközben az önzés tökéletesebbnél tökéletesebb példáit mutatják be.
Legérdekesebb részek talán a politikai és gazdasági machinációi voltak Saccardnak, bár bevallom néha én is elvesztettem a fonalat. Mindenesetre egy valami látszott belőlük: ha pénzről van szó, minden kornak megvannak a maga élelmes spekulánsai, akik megtalálják azokat a réseket a gazdaságban és politikában, amiket a maguk hasznára fordítva úgy tudnak kiaknázni, hogy közben senki sem tudja hogy igazából mit is csinálnak.

pepike>!
Émile Zola: A hajsza

Lenyűgözött a gazdagság, csillogás, dőzsölés, az ínycsiklandó vacsorajelenetek, a szenvedélyes szerelem. És mégis undorított az erkölcstelenség és a csalás. A szép fényes almahéj mögött a rohadó belső. René hiába egy könnyűvérű nő, mégis együtt tudtam vele érezni és sajnáltam is. Egyedül csak a télikert részletes leírását, a benne lévő fura nevű növények felsorolását nem bírtam hajtépés nélkül:)

3 hozzászólás
Jula10>!
Émile Zola: A hajsza

Határozott felüdülés volt A kegyelmes úr után!
Próbáltam megérteni a szereplőket, de egyszerűen nem ment, nem lett szimpatikus egyik sem… persze nem is biztos, hogy ez volt a cél. Mindenesetre jó volt belelátni a felső tízezer gondolkodásába és szomorú, hogy most is aktuális a téma…


Népszerű idézetek

ppeva P>!

Túljárni az emberek eszén, kevesebbet adni nekik, mint amennyi jár a pénzükért: felséges élvezet. Gyakran gondolta: „Ha nő lennék, lehet, hogy eladnám magam, az árut azonban sosem szállítanám, mert az nagy ostobaság.”

ppeva P>!

…ez az ember szemmel láthatóan annyira meg volt győződve, hogy az élet csak üzlet, oly nyilvánvalóan arra született, hogy pénzt csiholjon mindenből, ami a keze ügyébe kerül: asszonyból, gyerekből, utcakőből, gipszes zsákból, lelkiismeretből, hogy Renée nem vethette szemére házasságuk vásárát sem.

ppeva P>!

Ügyei ez idő tájt annyira bonyolódtak, annyi szál csavarodott minden ujjára, annyi érdeket kellett szemmel tartania s annyi bábot táncoltatnia, hogy éjjelente alig aludt három órát, s levelezését a kocsijában olvasta el. Az volt a csodálatos, hogy a pénztára kimeríthetetlennek látszott. Részvényese volt valamennyi társaságnak, dühödten építkezett, belement minden üzletbe, elöntéssel fenyegette Párizst, mint az áradó tenger, anélkül, hogy valaha is látták volna, hogy kézzelfogható haszonra tesz szert, vagy jókora summát vág zsebre fényes nappal. Ez az ismeretlen forrásból fakadó aranyfolyam, mely mintha rohanó hullámokban áradt volna az irodájából, elképesztette a szájtátókat, őt pedig egy időben azzá a közismert férfiúvá emelte, akitől az újságok a tőzsde minden szellemes mondását származtatták.
Ilyen férj mellett Renée a lehető legkevésbé volt férjnél.

ppeva P>!

Mintha csak a Jegybank valamelyik fiókja lett volna. Az irodákkal tömött palotát fogatokkal zsúfolt udvara, szigorú rácsai, széles feljárója és monumentális lépcsője, pazar szobáinak sora, alkalmazottainak és libériás lakájainak tömege a pénz ünnepélyes és méltóságos templomává avatta; és semmi sem töltötte el a közönséget olyan áhítatos érzésekkel, mint a szentély, a Pénztár, ahova szent kopárságú folyosó vezetett, és ahol megpillantotta az ember a páncélszekrényt, az istenséget, amint ott gubbaszt a falhoz erősítve, vaskosan és álmodozón, három zárjával, vastag oldalaival, mint valami isteni fenevad.

ppeva P>!

– De hiszen mindened megvan, nagy isten! mit akarsz még?
Renée fölemelte a fejét. Meleg fény volt a szemében, kielégítetlen kíváncsiság égő vágya.
– Mást akarok – válaszolta halkan.

Riru>!

Párizs ekkoriban vakolatfelhőbe burkolózott. Elkövetkeztek azok az idők, melyeket Saccard megjósolt a Montmartre-on. Szablyával aprították a várost, és Saccard-nak része volt valamennyi vágásban, minden ejtett sebben. Saját bontásai voltak a város négy sarkában. A Római utcában belekeveredett annak a gödörnek az elképesztő históriájába, melyet egy társaság ásatott ki, hogy elszállítson öt-hatezer köbméter földet, s gigászi munkálatok látszatát keltse, a gödröt aztán be kellett temetni, visszahordva a földet Saint-Quenból, amikor a társaság megbukott. Ő maga tiszta lelkiismerettel és tele zsebbel evickélt ki az ügyből, hála Eugene bátyjának, aki hajlandó volt közbelépni.

114. oldal

Adriaticum>!

A klasszikus iskola: a szatyra fenekén szerelmesleveleket hordozó, kopott fekete ruhás asszony szembe került a modern iskolával: a nagyvilági hölggyel, aki öltözőjében egy csésze tea mellett árulja barátnőit.

110. oldal

Riru>!

Larsonneau-ból időközben elegáns világfi lett, szép kesztyűt, vakító fehérneműt, csodás nyakkendőket hordott. Üzleti útjait egy tilburyn járta, mely finom volt, mint egy óramű, a magas bakról maga hajtotta. Rivoli utcai irodája fényűző szobák sorából állott, nem volt ott látható a legparányibb iratdoboz, a legapróbb irkafirka sem. Alkalmazottai rézveretes, berakásos, feketére pácolt körtefa asztaloknál írtak. Felvette a kisajátítási ügynök címet, ezt az új mesterséget a párizsi közmunkák hozták létre.

173. oldal

ppeva P>!

Párizst úgy ismerte, mint a tenyerét. Tudta, hogy a falait csapkodó aranyeső napról napra sűrűbben esik. Az élelmes embernek csak a zsebét kell kinyitnia, ő már akkor az élelmesek közé számította magát, amikor a városháza irodáin olvasta a jövőt. Hivatali munkája közben megtanulta, mennyit lehet összeharácsolni az ingatlanok és telkek adásvételével. Járatos volt a fosztogatás hagyományos formáiban: tudta, hogyan ad túl az ember egymillióért azon, amit ötszázezerért vásárolt; tudta, mennyiért nyer jogot, hogy feltörje az államkincstárt, miközben az állam mosolyogva szemet huny efölött; tudta, hogyan kell hatemeletes házakkal bűvészkedni, a rászedettek elismerő tapsai közben, körutat vezetve a vén városnegyed gyomrába. S hogy ebben a zavaros időben, amikor még csak lappangott az üzérkedés rákfenéje, ő máris félelmetes játékossá vált, ezt annak köszönhette, hogy feljebbvalóinál is többet sejtett a Párizsnak szánt termésköves és gipszes jövőből. Addig mind szimatolt, annyi számadatot gyűjtött össze, hogy megjósolhatta volna, milyenek lesznek az új negyedek 1870-ben. Az utcán olykor különös tekintettel nézett egyik-másik házra, mint ismerőseire, akiknek csak ő tudja mélyen megindító sorsát.

janetonic P>!

„Amikor kinyitották az ebédlőt – a falak mellé állított tálalókkal s a középre tett, hideg húsokkal rakott, hosszú asztallal büfévé alakították át –, nagy lökdösődés, tülekedés támadt. Egy szép szál férfit, aki nagy ügyetlenül kezében felejtette a kalapját, olyan erővel nyomtak a falhoz, hogy a szerencsétlen kalap kipukkadt, tompa jajjal. Erre nevetni kezdtek. Rávetették magukat a süteményre s a szarvasgombás szárnyasra, belekönyökölve egymás oldalába, kíméletlenül. Fosztogatás volt ez, a kezek találkoztak a húsokon, a lakájok nem tudták, kinek válaszoljanak ebben az úri bandában, ahol a kinyújtott karok egyetlen félelmet fejeztek ki: hogy elkésnek, és üresen találják a tálakat.”

274. oldal

1 hozzászólás

A sorozat következő kötete

Rougon-Macquart család sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Jókai Mór: Az arany ember
Honoré de Balzac: Betti néni
Charles Dickens: Ódon ritkaságok boltja
Charlotte Brontë: Shirley
I. L. Caragiale: Az elveszett levél
Charles Dickens: A Jarndyce-örökösök
Alexandre Dumas: Korzikai testvérek
Octave Mirbeau: Egy szobalány naplója
Erdődy János: A negyedik lovas
Jacques Chenevière: Bilincsben