A ​föld (Rougon-Macquart család 15.) 94% 36 csillagozás

Miután elolvastam ezt, gyanútlanul folytattam Zolával… Cseberből vederbe, bár ez a veder sokkal jobban tetszett. Már ha egyáltalán leírhatom egy ilyen regényről azt, hogy tetszett. Inkább azt mondom: zseniális.
Zola másként naturális, mint Isegawa. Kevesebbet mond, de mégis tökéletesebben átadja a szörnyűségeket.
Édesanyámnak Władisław Stanisław Reymont: Parasztok-ja volt a borzalmas falusi élet mintapéldánya, pedig az rózsaszínű lányregény volt ehhez képest. Hinnem kell Zolának, pedig szívem szerint kételkednék. Ennyi gonoszságot, erőszakot, istentelenséget, erőszakot, vérfertőzést, szennyet, gyűlölködést, gyilkosságig fajuló mohóságot talán még nem is olvastam egy (nem kortárs) regényben.

Ha valaki csak egy Zola regényt szeretne olvasni, ez legyen az.

A sorozatnak ez a legjobban értékelt darabja, és talán értem is, hogy miért. Mindenikben van valami briliáns, egyedi és mégis univerzális, de talán ez a legplasztikusabb és a legletisztultabb mind közül (nb. még öt regény nem olvastam, azokról nem nyilatkozom).
Zola mesterien és nagyon érzékletesen ábrázolja a francia paraszti létet. Rengeteg benne az ösztönös cselekvés, és még több a szex, a nemi erőszak, a szülés és az ellés, na meg persze a halál nagyon is plasztikus, részletes leírása.
A regény középpontjában tulajdonképpen mégis a pénz és a vagyon áll – emlékezzünk a regény elejére és Fouan vagyonfelosztására. Ha jobban meggondoljuk, minden cselekmény és szereplő innen indul és ehhez kapcsolódik szervesen vagy érintőlegesen.
Ami feltűnő, hogy a regény bár a Rougon-Macquart-ciklus tagja, az egy szál Macquart-unk alig-alig fordul elő, és tulajdonképpen csak egy halvány mellékszereplő ebben a cirka 500 oldalban. Bár tény, hogy az ő sorsán keresztül ábrázol Zola több állatias megnyilvánulást és mai napig is állandó társadalmi problémát: pl. aki nem születik egy adott településen, azt sosem fogják befogadni, a közösség telkes jogú tagjának nézni, dolgozhat akármilyen keményen és akármennyit. (Vö. honnan indul és hová tér „vissza” a regény végén.) De mégis az ő későbbi felesége központibb figura és jelentősebb karakter, mint Jeanunk, aki inkább csak ürügy, hogy a sorozatba kerülhessen ez a könyv.
Ami számomra a legjobban tetszett, hogy a reális ábrázolások nem (feltétlenül) keltenek ellenszenvet rögtön, de ahogy az ember távolodik az olvasásélmenytől, világossá válik, hogy Zola nem wassi mélységekben és mikszáthi magasságokban ábrázolja a földet, a parasztot, hanem amúgy naturalisztikusan, amiben igazán semmi romantika és szeretnivaló nincsen. De az ábrázolásmódja annyira zseniális, hogy nem mondja meg, mit gondoljunk, ő csak bemutat, tablókat fest, rengeteg szép tájképet és portrékat, családi mozzanatokat. És mi eldönthetjük, akarjuk-e látni az összes képet egyben, vagy megmaradunk egy-egy cuki, habos-babos, romantikus miniatürnél.
Külön kiemelem a politikai és gazdasági háttérét a könyvnek, ami nagyon szépen bele lett szőve a cselekménybe, és egyáltalán nem válik terhére vagy kárára.

Felháborító. Gyalázatos. Állatias. Gyomorszorító. Undorító. Igazságtalan.
Letehetetlen.

Zolának ez a könyve néhány szempontból abszolút megfelelt az elvárásaimnak, más szempontokból viszont meglepetést okozott. Megfelelt az elvárásaimnak, mert ismét egy rakat ellenszenves (a főszereplők közül talán csak Jean jelentett ilyen téren kivételt) figura története halad egyenletesen gyorsulva lefelé egy egyre meredekebb lejtőn, amelynek az alján a Zolától megszokott módon katasztrofális végkifejlet lapul. Amiért meglepett: a Zola-féle szülésektől rendre a fizikai rosszullét szokott kerülgetni, a spoiler viszont most egész könnyed volt. A másik, ami meglepetést okozott, az úgymond (Úgymond? Legyünk őszinték, az.) szexualitás. Amelynek a terén Zola ebben a kötetben keményebb, mint valaha. Az a jelenet, amikor spoiler, na az aztán…! De nem hagyhatom említés nélkül ama kultúrtörténeti érdekességet sem, mi szerint akkortájt mindent felülmúlóan megütközés és viszolygás tárgyát képezte, ha egy nő az ominózus helyen csupasz. (Kevésbé lényeges, ám annál figyelemre méltóbb részlet.)

Szóval, Nyakas. Hát, igen! Az ilyen figurákért érdemes Zolát olvasni. Olyan szinten életszerűen van megformálva, hogy olvasás közben többször éreztem késztetést arra, hogy gyanakodva hátraforduljak, nem leselkedik-e a hátam mögött ördögi vigyorral. Az antikedvenc-listájára bárki nyugodt szívvel felvehetné őt, de a megformáltsága, az valami zseniális. A többieké is, de az övé különösen.*

Szóval: jó sötét könyv, talán nem szükséges idebiggyesztenem a spoiler jelét, ha leírom: igazságszolgáltatásra vagy happy endre ne is számítsunk, távolról se. Van helyette egy adag szereplő az ellenszenvességi skála minden fokáról (de a Néne a csúcs. Wááárgh.), valamint apránként, az idők során szörnyű bűnökké fajuló emberi gyarlóságok, meg aztán egy intő tanulság a gyerekkor hátteréül szolgáló szociális környezet szerepének figyelmen kívül nem hagyható voltáról.

*És a neve is! Nem tudom, hogy eredetiben hogy hívják, de az övénél találóbb névvel nem is tudom, mikor találkoztam utoljára. Apropó nevek: az viszont zavart, hogy Hyacinthe-nek Jézus Krisztus volt a beceneve. Egyszerűen zavar, ha egy szereplő egy másik híres alak nevét viseli. Már azon is húztam a számat, hogy A lét elviselhetetlen könnyűségében Kareninnek hívták a kutyát, ez a J. K. itt ráadásul fontos szereplő. Az ok világos – a név és a jellem markáns ellentéte –, de akkor is zavart.

Mocsok, aljasság, mocsok, aljasság, mocsok, aljasság.

Azon gondolkodom, errefelé is így éltek akkoriban? Mert én a magyar írók megírt parasztjait erősen idealizáltnak érzem. Vagy tévedek? Mennyire volt ez nálunk is ilyen? Talán a kis falvakban. Vagy erősebben vallásosak voltak és ez visszatartotta őket ettől-attól? Olvastatok erről?

Nagyon vegyes érzelmeket váltott ki belőlem a könyv. Egyszer értékelhetetlennek éreztem, majd nagyon is értékesnek. Dilemmám oka, hogy ennyi önző, kapzsi, velejéig gonosz,szex-sóvár embert ritkán lehet találni egy köteten belül. de itt sikerült. Mindez megtűzdelve az éhezésig fajuló mélyszegénységgel és a föld utáni olthatatlan vággyal. Igazi realista regény, az életkedv megy el ennyi rossz sors olvasása közben.

"S vajon igaz-e a vád – s ez az egész kérdés kulcsa –, hogy Zola hasonlóan gondolkozott kora parasztságáról, mint a regénybeli Finet doktor, aki „haragból és megvetésből született nemtörődömségében mindössze a vállát vonogatta: piszok fajzat a paraszt!”

Egy újabb Zola könyv, ami magával ragadott. Fantasztikus, felejthetetlen olvasmányélmény, Zolában ezúttal sem csalódtam. A vége nagyon drasztikus, csak erős idegzetűeknek ajánlom.

Kicsit későn igazoltam vissza, h. befejeztem. Nekem nagyon tetszett a puritán, néhol gyomorforgató események és emberek ellen is. Újraolvasnám.