Előttem ​az élet 92% 1050 csillagozás

nagyon remélem, hogy sose leszek normális

Én annyira, de annyira megkedveltem ezt a nem normális kiskrapeket. Hetekig húztam-halasztottam az értékelés írását. Mert mit is írhatnék én a földszintes szavaimmal. Meg azt is reméltem, hogy elmúlik egy kicsit az a sírós-nevetős-szívszorulós-lélekháborgós állapot, amit ez a kis könyv keltett bennem. De nem. Amint leülök írni, azonnal előjön minden, és ott vagyok, ahol az olvasáskor voltam. Nem tudok elszakadni tőle… Nem érdekel a Victor Hugo uras romantika sem – hiszen a szerző fel is vállalja, én pedig azt, hogy Hugo urat is kedvelem. Nem érdekel, hogy mese, hogy egy nagyon csúnya, gonosz, kegyetlen valóságba beleplántált tündérmese. A meséket is kedvelem. Nem érdekel az sem, hogy látom ám a Momo mögött megbúvó és munkálkodó elbeszélőt. Mert ilyenkor, mikor ilyen egyenest a szívembe beletrafáló könyvet találok, nem érdekel semmi. Csak az, hogy szeretem ezt a kis Momót, mert muszáj szeretni. Mert muszáj szeretni azt, aki ilyen nagy hiányérzetben is csak adni tud, aki mindenkiben csak a jót látja, aki mindenki felé akkora adag megértést és empátiát mutat, hogy annak törtrésze is csodákra lenne képes a valóságban. Sajnáltátok ti már meg a kolerát? Na ugye. Momo még róla is tudja, hogy nem a saját hibájából olyan, amilyen, sose akart ő kolera lenni, csak így alakult. Ilyenkor érzed és tudod te is, hogy nem a betegségek a legnehezebben gyógyítható dolgok, szeretnél te is orvos lenni, megsimogatni minden Momo kis buksiját, hiszen akkor jobban érzi magát, és erre való az orvostudomány. És el szeretnéd hallgattatni a legrosszabb, a belülről felhangzó borzalmas csengőt, és ki szeretnéd mozdítani Allahot Mekkából, és számon szeretnéd kérni a természet törvényeit – magyarán: el szeretnéd látni a világot azokkal a létfontosságú cikkekkel, amelyben szükséget lát az ember. Kezdesz Momo szemével látni, és kezdesz hinni egy tapasztalt ember szavának. Persze vannak más tapasztalatok is, de itt és most inkább neki akarsz hinni. Nem akarsz normális lenni.
Hát igen, ilyen szívszakító kis könyv ez, mikor másokba szakad bele a szíved. Amolyan bármikor újraolvasós, kis remekbe szabott gyöngyszem.

Igazán vicces történet, spoiler. @mandris írja* róla: „nem tehetek (?) róla, sokszor Fülig Jimmy jutott az eszembe” – nekem is. Tiszta rejtői hang, rejtői nyelv, a francia társadalom alulnézetből, egy abszolút kívülálló gyermeki szemüvegén át bemutatva, mert így a legerősebb a kontraszt, ez tárja fel ennek a világnak az igazi abszurditását, ahol minden a feje tetejére áll, ahol az értékek hazugságok, ahol a jövő fenyegetés, ahol a halál a remény.
Egy jellemző mondat:
Én nem is értem, miért vannak olyanok, akiknek mindenük megvan, rondák, öregek, szegények, betegek; másoknak meg semmijük sincs az égvilágon.
182. oldal (Európa, 1980)

Ugyanakkor szentimentális mese, mese habbal, ahol az emberek jók, pedig ezek az emberek bevándorló bűnözők, arab és fekete rablók és buzikurvák, mégis aranyszívük van. Migráncsok, tudjuk mit várhatunk tőlük: elveszik a munkánkat, megsemmisítik a kultúránkat, terroristák, akik háborút folytatnak a keresztény Európa ellen, keresztény papokat ölnek, békés civilek ellen követnek el merényleteket, szexuálisan fenyegetnek nőket, gyerekeket, öregeket.
Itt valami nem stimmel, valahol hazugság van, az nem lehet, hogy az embernek a szíve és az esze ennyire ellentétes dolgokat mondjon.

1975-ben, amikor a regény íródott, talán még volt remény, hogy az irodalom adhat egy-két jótékony pofont a realitásnak, és attól az emberek felébrednek, magukba néznek és megpróbálnak jobbá válni – manapság már nem lehetnek ilyen illúzióink. A modern kor véget ért, és ez a könyv nem több, mint egy |VilágKlasszik** klasszikus remekmű, amely szórakoztat, megnevettet és simogatja a lelkünket. Szomorú vagyok.

* https://moly.hu/ertekelesek/2074621
** A moly.hu |Merítés című lapjának van egy VilágKlasszik rovata

Kópéság, sőt, góbéság ilyen szöveget írni. Nagy meglepetés volt nekem Romain Gary, mivel a Lady L közismert és @B_Niki által egyszer már be is mutatott, el is mesélt sztorija után valahogy mást, hagyományosabbat, mesésebbet, klasszikusabbat vártam tőle – de az Előttem az élet valójában egy nagyon nagy… nincs erre jobb szó, kópéság, egy szeretetreméltó, hol megríkató, hol megnevettető helyzetkép a francia társadalom legaljáról, a XX. század közepéről, amihez foghatót tulajdonképpen a Macskajaj óta nem is láttam.*

Vannak itt arabok és zsidók, prostik és transzik, árvák és szegények, tulajdonképpen a párizsi közösség leginkább leszakadt, perifériára csúszott rétege, amiből csak maguk a tősgyökeres franciák hiányoznak. Nem túl biztató kezdet – csakhogy Gary meglépi azt, amitől minden csípős társadalomkritika fejtetőre állhat: gyerekbőrbe bújik, és felhatalmazást kap arra, hogy ne értsen látszólag egyértelmű dolgokat, hogy felcserélje a sírást és a nevetést, vagy felnőtt fejjel végiggondolt történetét és megfogalmazott mondanivalóját egy gyerek szájába adva infantilis, naiv, kicsit bolond, egyszerű, de mégis éleslátású legyen. Másként ez a történet nem működne, és főleg nem értenénk a könyv címét – márpedig a szöveg tartalmával összefüggésben ez a világ legjobb könyvcíme (éljenek a fordítók!). Itt van nekünk ez az árva, nyomorgó, ’ég tudja hány éves Momó, aki a történet végén még mindig elmondhatja magáról: Előttem az élet! Hát mi ez, ha nem optimizmus a köbön?

Nem mellesleg a könyv tele van burkolt meglepetésekkel: Victor Hugo állandó előcitálása talán nem véletlen, hiszen a különböző vallású, etnikai hátterű, szándékú, szexuális beállítottságú embereket közös tető alá hozó sztori egyértelműen Hugo értékrendjét viszi át a XX. századba – Momó is megígéri, hogy egyszer megírja a Nyomorultakat, hát tessék, mi éppen azt olvastuk. Külön izgalmassá teszi az egész képletet, hogy amíg a Nyomorultak antik, történelmi homályba vesző világával látszólag fennakadás nélkül tudunk azonosulni, addig az itteni szétzilált, multikulti környezet akár még ijesztő is lehet bizonyos olvasók számára. Nyakamat teszem rá, hogy a regény még manapság is képes lenne sokakat megbotránkoztatni – már ha ez a kérdéses közönség egyáltalán kézbe venne egy ilyen kötetet. A „kedvenc epizódom” egyébként az volt, amikor Juszef Kadir megjelent a színen, majd szemtől szemben megvívta a harcát Rosa mamával és védenceivel – nem lehet ennél ironikusabb, viccesebb képet kerekíteni egy alapvetően nyomorúságos és szívszaggató élethelyzetből, kell hozzá az írói zsenialitás! Nagyon szép írás, ami teljes joggal kerül elő újra és újra. Merészsége és szókimondó stílusa miatt kötelező tananyag talán nem lesz, pedig szerintem helye volna a középiskolai kötelezők sorában. Ha másért nem, hát az egymástól látszólag különböző emberek közötti határok eltörlése miatt.

*Talán erős ez a párhuzam, de a Macskajaj trükkje is elsősorban az, hogy humor útján ismertet meg minket egy olyan közeggel, ami nekünk ismeretlen, ebből fakadóan talán félelmetes, és ne legyünk álszentek, sokak számára gyűlöletes is. Gary annyival megy messzebb, hogy a humor mellett a megható intimitás eszközét is beveti.

Ez még mindig ötös.

[Ahol élek, mindennap látok utcán kéregető gyerekeket. Sokszor egészen kicsiket is az anyjukkal. Szoktam nekik pénzt adni, vagy kiveszem a táskámból a kajámat. Ilyenkor eljátszok a gondolattal, hogy ha egyszer nagyon sok pénz nyerek a lottón, akkor létrehozok valami gyerekfalut. Valahol Pest környékén, kis házakkal, közösségi terekkel, jöhetnének az anyák is. Lenne valami kis üzem, ahol dolgozhatnának, meg óvoda, esetleg egy általános iskola. Maradhatnának, amíg valahogy egyenesbe kerülnek. Ez az agyam gumicsontja.
És igen, a Rosa mamáknak is kellene valami, de mégis inkább a gyerekeknek, mert ahogy Momonak többször is mondják, még előttük az élet. Csakhogy ez nekik nem bíztatás, hanem fenyegetés. Ilyenekről szoktam álmodozni.]

[Meg olyanokról is szoktam álmodozni, hogy klasszis focista vagyok – Zidane és Messi egy személyben – és BL-t nyerek a Fradinak. Meg hogy meccsenként harminc lövést védő kézilabdakapus vagyok, és mindenféle aranyakat nyerek a válogatottal. :) Ezt csak azért írtam le, hogy érzékeltessem, mennyi a valószínűsége a tervemnek.]

Köszönöm az utolsó mondatot.. A befejezés így annyira szívetfacsart lett, amennyire a történet is az volt. A sírós-nevetős részeket szerettem a legjobban, amik igazából Momo világnézetei voltak. Mindenkinek ajánlom a regény elolvasását, nem árt belecsöppenni egy teljesen más világba, a mai elkényeztetett és öncentrikus világból.

Az ember olvasva a történetet először humorosnak találja, addig, míg rá nem jön, hogy itt a sorok között kell olvasni, ami már nem vicces, hanem szívbemarkolóan fájdalmas.
Momo, a kis arab fiú, akinek senkije nincs Rosa mamán kívül, aki egy zsidó, kiöregedett örömlány, és a fiatal örömlányok gyerekeinek felügyeletéből tartja el magát. Momo is ilyen gyerek, akinek soha senkije nem volt Rosán kívül. Csak őt szerethette és foggal – körömmel ragaszkodott hozzá. Rettegett, hogy elveszíti, és akkor senki nem fogja őt szeretni. Fel is teszi az őt foglakoztató kérdést: Lehet szeretet nélkül élni? A humor és viccesnek tűnő mondatok mögött annyi fájdalom, rettegés és szeretet éhség van, bevallom többször potyogtak a könnyeim olvasás közben. A végén pedig jól kisírtam magam.
Kézbe veszed és nem lehet letenni! Momo jó sokáig velem lesz….
Ez az ember valami csodát alkotott számomra. Köszönöm.

Momo számomra kedvelhető kiskrapek. Szabad szájú, a gyermeki naivsága megnyerő és még egy olyan világba is betekintést enged, amelyet nem szívesen nézeget egy átlagember. A párizsi külváros prostiktól, – Momo szavaival élve – skriciktől illetve traviktól hemzsegő mindennapjai. A feketékkel, arabokkal, zsidókkal teli, mocskos utcák életképei. Koszos, szennyes világ, ahol felnő Momo, Rosa mama oltalmazó karjai között.
Leginkább az tetszett, ahogy szókimondóan, a maga kis világképével leírja a környezetét. Mert az embernek hároméves koráig nincs öntudata, onnantól létezik – így Momo. Kellemes regény ahhoz képest milyen mocskos világban játszódik. Egy icipicit lassú folyású volt, ezért vonok le fél csillagot, de amúgy más baja nincsen. 4,5 csillag, (4,4 pont).

Ma reggel, lopott perceimben, Bognár Róbert fordító utószavával lezárult az Előttem az élet regényolvasásom, s folytatásaként nyomban kezdetét vette bennem ez a nem szándékozott értékelés, az a fajta, mely kibuggyan az emberből, szinte készen.
A regényt tökéletes pillanatban olvasása több szempontból is személyessé emelte számomra. Nem a „mintha csak nekem, rólam írták, hovatovább mintha én írtam volna” módon, ennél is kivételesebben. Ritka kinccsé vált. „Tökéletes!” – intéztem volna el ennyivel, ha nem tör rám ellenállhatatlanul, hogy kiírjam magamból – az utószó szerint Ajar „három hónap alatt kiírta magából az Előttem az élet-et” – a nekem miérteket. Ilyenek skiccelődtek először a fejemben: önteremtő, énteremtő, önazonos, énazonos… De ezek csak szavak. Ez csak okoskodás. Nem így akarom megközelíteni, nem okosan, nem az agyammal. Mert az olvasásom gesztusa egészen más volt, szerencsére. Azaz nem szerencsére, hisz nyilván maga a regény tette lehetővé e tökéletes befogadást. Pedig dehogy úgy, dehogy olyan tempóban olvastam, ahogy rendes körülmények között olvastam volna! Nagyon lassan, oldalazva. De talán ettől is csak még jobb lett. (Előre is hadd exkuzáljam magam, amiért ez az értékelés nyíltan rólam is szól, nem pusztán rólam mint olvasóról, rólam mint értékelésíróról, hanem rólam mint íróról, aki a most téridejében regényt írok, befejezek.)
Moly-inspirációra tettem valamikor kívánságlistára a regényt, sok kedvencem kedvence, aztán megrendeltem antikváriumban, és minden előzetes informálódás nélkül csak úgy fejest ugrottam bele. Nem bújtam előre idézeteket, értékeléseket, de ha így tettem is valamikor, elfeledtem. A memóriám hiányosságai, rájövök, nemcsak hű, segítő társaim is gyakran. Amit elfelejtek, ugyanúgy enyém, mint amire emlékszem, tudom már. Hála az égnek nem tántorított el a regénytől a külsőre cseppet sem megkapó könyvpéldányom, pedig akkor még nem sejtettem, hogy a taszító borító gyöngyszemet takar. Nem ismertem Ajart, mi több, azt sem tudtam, hogy Romain Gary rejtőzik mögötte. Különös, hogy éppen a regény olvasása közben szereztem erről tudomást @sophie karcából (https://moly.hu/kepek/14242), mely Psota Irén miatt volt érdekes számomra. Színészlegendánk társaságában ott állt a fényképen az író, akinek a remekműve a napi betevőm volt. Szeretem az ilyen Moly-effektusokat.
Már a regény mottója is megborzongatott. Olvasmányaim tudnak olykor olyan varázslatot tenni, hogy időkön, tereken áthágva egymásnak adják a stafétát, nem általam tervezetten, hanem véletlenszerűen. Nyilván ehhez antenna is szükségeltetik, s az sem árt, ha semmi nem zavarja a vételt. Nekem így adatott. Kedvező volt a csillagok állása. Pedig bizony a Merre jársz, Boujangles?-t sem úgy vettem magamhoz, ahogy megérdemelte volna. Ezt is az olvasási moratórium alatt választottam kikapcsolódásul, megvallom, szintén a rövidsége okán. Szóval ahogy felütöttem az Előttem az élet-et, mintha folytattam volna a Merre jársz, Boujangles?-t. Mintha Olivier Bourdeaut írta volna végszavát Émile Ajar regénye elébe mottóul, időben visszafelé. Íme, az összecsengő mottók: Bourdeaut: „Egyesek soha nem őrülnek meg… Igencsak unalmas lehet az életük.” (Charles Bukowski) – Ajar: „Ők azt mondták: Őrületbe estél Őmiatta, akit szeretsz. Én azt mondtam: Az élet ízét csak a bolondok ismerik.” (Jáfíi: Raúd Al Radzsákín).
Aztán van még itt valami, Kedves Molyok, amit igazában el akartam hallgatni előletek, esetleges leendő olvasóim elől. A struccpolitika bizonyára sok esetben kifizetődő, de nekem nem megy, hiába. Szóval ma reggel, ahogy az utószót olvasva kibontakozott előttem Émile Ajar azonosulásra késztető igaz írói attitűdje, feltolultak bennem a kimondandók. Momo szóhasználatával élve bátorkodom* kiírni magamból, hogy Ajar a plágium vádját hozhatja a fejemre, és ezáltal beleavatkozik a regényem írásába. A befejezéséhez közeledő Örökség 2 1. fejezetében ezt írom (írtam több évvel ezelőtt, több évvel tehát az Előttem az élet olvasása előtt): „Az ünnepeket, hosszú hétvégéket mindig a nénikéjénél töltötték, mert már csak Miska bácsit ismerte fel a rokonságból. „Amnézia amnesztia” – ez volt Wolfi saját bejáratú diagnózisa a nagynénje betegségére. Szerinte király, hogy nem emlékszik semmire, kegyelmi állapot.” … És mit olvasok az Előttem az élet 138. oldalán?!: „[…] én meg arra gondoltam, hogy legjobb, ha nem tudja meg, mi történt, hiszen láttam rajta, hogy mindent elfelejtett. Ez volt az amnesztia, Katz doktor előre figyelmeztetett, hogy egyre többször lesz neki, egészen addig, amikor már örök életére semmire sem fog emlékezni, és talán még hosszú évekig fog élni a szellemes tompultság állapotában.” Ezt még csak lenyeltem volna Momótól, de aztán mikor a 139-140. oldalon a gyengébbek kedvéért Ajar még el is magyaráztatja Rosa mamával, mit takar Momo szóferdítése: „Csak azt mondta, hogy maga benne van a korában, és nem beszélt se amnesztiáról, se semmiről. – Amnéziát akartál mondani, nem?”, akkor már megharagudtam Ajarra, majd magamra, hogy miért is kell nekem éppen most olvasnom a regényt. Elpanaszoltam a dolgot @PTJuliának, a lektoromnak, aki röntgenérzékeivel mindent észrevesz, és semmit nem felejt, mire azt mondja, mintha tényleg ismerős lett volna valahonnan a kifejezés. Aztán tanakodtunk, mitévő legyek. Juli azt javasolta, ha félek a plágium látszatától, írjam dőlt betűkkel az amnézia amnesztiá-t, mint a többi irodalmi utalást a regényemben. Úgy döntöttem azonban, nem lesz dőlten szedve, hisz mennyi, de mennyi nem tudott azonosság lapulhat a művekben. Inkább a mellemet feszítő büszkeségemet ápolgatom, hogy egyre járt az agyam Ajaréval (Bognár Róbertéval), némi időcsavarral. Az amnézia amnesztia az én regényemben is gyerekszáj. Szereplőm, Wolfi, most jövök rá, éppen annyi idős, mint Momo a valóságos életkorában…
De ki is hát Momo?
Momo egyedi, megismételhetetlen alakja az irodalomnak. Nem a valóságból kopírozott figura, nem is akar annak tetszeni. Ajar zseniálisan alkotja meg a maga képére. Az lehet neki Momo, mint Momónak az Athur nevű esernyője**. Momóval bábozza el nekünk a világképét, a morálját… az ars poeticáját. Momo kortalan. Momo kívül áll az időn. Tízévesen és tizennégy évesen egyaránt. Hozzá Ajar úgy állítja kívül az időn, hogy mégsem lesz földönkívüli. Momo nem ufó, nem más, mint egy szerethető gyerek. Így tud hiteles lenni. Így nem lesz az író szócsöve. Hanem a lát(tató)csöve. A gyönyörű arab-zsidó mese csakis e kivételes gyermek szájába adva mondható el úgy, hogy ne legyen utópia, hanem valóság legyen. Momónak az a rendeltetése, hogy végigszövegelje a regényt. És ő teremtő módon teszi ezt. Az olvasó, mint beavatott, részese a nyelvteremtésnek. Hatalmas élmény! Nekem az volt.
Tegnap @balagesh egyik értékelésében (https://moly.hu/ertekelesek/3455748) olvastam, maximálisan egyetértek vele, hogy a csillagozás nem a műnek szól, hanem az élménynek. Nekem feledhetetlen élményt nyújtott Momó hall(gat)ása. Ezért írok értékelést e kedvenc regényem margójára, s igyekszem ezt annak mélységéhez méltóan tenni. Ennek érdekében bátorkodtam élményszerűnek lenni.

* „Hamil úr mindig választékot hord a beszédében, például: „higgyen egy tapasztalt ember szavának”, vagy: "mint bátorkodtam megemlíteni"[…]” (32. oldal)

**„Abban az időben egy Arthur nevű esernyő volt a legjobb barátom, amit tetőtől talpig felöltöztettem. A feje egy zöld rongyból volt, amit gombóccá csavartam a nyél körül, és a Rosa mama rúzsával jópofa arcot csináltam neki mosollyal és kerek szemekkel. Nem annyira azért, hogy legyen valakim, akit szerethetek, hanem, hogy bohóckodhassak, mivel nem volt zsebpénzem, és néha bementem a francia negyedekbe, ahol viszont van. A kabátom nagy volt, földig ért, és keménykalapot tettem a fejemre, kimázoltam az arcom, és az Arthur nevű esernyőmmel muris egy pár voltunk. Tettem a formám az utcákon, és napi húsz frankot is összeszedtem, de résen kellett lenni, mert a rendőrség fél szemét mindig a szabadlábú kiskorúakon tartja. Arthur féllábúnak volt öltözve, volt egy pár kék-fehér tornacipője, nadrágja, meg egy kockás zakója vállfástul, amit spárgával kötöttem rá, és egy kerek kalapot is varrtam a fejére.” (63. oldal)
„- Mi ez?
– Egy régi esernyő, én ruháztam fel.
– Jópofa ezzel a ruhával, olyan, mint egy bálvány. A barátod?
– Azt hiszi, gyépés vagyok, vagy mi a fene? Ez nem haver, ez esernyő.” (98. oldal)
„Ramon doktor még az Arthur nevű esernyőmért is elment, nagyon evett a fene miatta, mivel senkinek se kellene az érzelmi értéke miatt, muszáj szeretni.” (229. oldal, utolsó mondat)
(Émile Ajar: Előttem az élet (Európa, 1980))

Amíg ezt olvastam, nem négyet, hanem legalább tíz évet öregedtem, higgyenek egy tapasztalt ember szavának. Bátorkodom megjegyezni, néha muszáj volt sírnom rajta, pedig már nem vagyok kis szaros…

Csak ajánlani tudom, csodás.
Egy klasszikus új köntösben, illeszkedve a sorozat eddigi részeihez.
http://gaboolvas.blogspot.hu/2016/10/elottem-az-elet.html