Előttem ​az élet 92% 1274 csillagozás

nagyon remélem, hogy sose leszek normális

Én annyira, de annyira megkedveltem ezt a nem normális kiskrapeket. Hetekig húztam-halasztottam az értékelés írását. Mert mit is írhatnék én a földszintes szavaimmal. Meg azt is reméltem, hogy elmúlik egy kicsit az a sírós-nevetős-szívszorulós-lélekháborgós állapot, amit ez a kis könyv keltett bennem. De nem. Amint leülök írni, azonnal előjön minden, és ott vagyok, ahol az olvasáskor voltam. Nem tudok elszakadni tőle… Nem érdekel a Victor Hugo uras romantika sem – hiszen a szerző fel is vállalja, én pedig azt, hogy Hugo urat is kedvelem. Nem érdekel, hogy mese, hogy egy nagyon csúnya, gonosz, kegyetlen valóságba beleplántált tündérmese. A meséket is kedvelem. Nem érdekel az sem, hogy látom ám a Momo mögött megbúvó és munkálkodó elbeszélőt. Mert ilyenkor, mikor ilyen egyenest a szívembe beletrafáló könyvet találok, nem érdekel semmi. Csak az, hogy szeretem ezt a kis Momót, mert muszáj szeretni. Mert muszáj szeretni azt, aki ilyen nagy hiányérzetben is csak adni tud, aki mindenkiben csak a jót látja, aki mindenki felé akkora adag megértést és empátiát mutat, hogy annak törtrésze is csodákra lenne képes a valóságban. Sajnáltátok ti már meg a kolerát? Na ugye. Momo még róla is tudja, hogy nem a saját hibájából olyan, amilyen, sose akart ő kolera lenni, csak így alakult. Ilyenkor érzed és tudod te is, hogy nem a betegségek a legnehezebben gyógyítható dolgok, szeretnél te is orvos lenni, megsimogatni minden Momo kis buksiját, hiszen akkor jobban érzi magát, és erre való az orvostudomány. És el szeretnéd hallgattatni a legrosszabb, a belülről felhangzó borzalmas csengőt, és ki szeretnéd mozdítani Allahot Mekkából, és számon szeretnéd kérni a természet törvényeit – magyarán: el szeretnéd látni a világot azokkal a létfontosságú cikkekkel, amelyben szükséget lát az ember. Kezdesz Momo szemével látni, és kezdesz hinni egy tapasztalt ember szavának. Persze vannak más tapasztalatok is, de itt és most inkább neki akarsz hinni. Nem akarsz normális lenni.
Hát igen, ilyen szívszakító kis könyv ez, mikor másokba szakad bele a szíved. Amolyan bármikor újraolvasós, kis remekbe szabott gyöngyszem.

Igazán vicces történet, spoiler. @mandris írja* róla: „nem tehetek (?) róla, sokszor Fülig Jimmy jutott az eszembe” – nekem is. Tiszta rejtői hang, rejtői nyelv, a francia társadalom alulnézetből, egy abszolút kívülálló gyermeki szemüvegén át bemutatva, mert így a legerősebb a kontraszt, ez tárja fel ennek a világnak az igazi abszurditását, ahol minden a feje tetejére áll, ahol az értékek hazugságok, ahol a jövő fenyegetés, ahol a halál a remény.
Egy jellemző mondat:
Én nem is értem, miért vannak olyanok, akiknek mindenük megvan, rondák, öregek, szegények, betegek; másoknak meg semmijük sincs az égvilágon.
182. oldal (Európa, 1980)

Ugyanakkor szentimentális mese, mese habbal, ahol az emberek jók, pedig ezek az emberek bevándorló bűnözők, arab és fekete rablók és buzikurvák, mégis aranyszívük van. Migráncsok, tudjuk mit várhatunk tőlük: elveszik a munkánkat, megsemmisítik a kultúránkat, terroristák, akik háborút folytatnak a keresztény Európa ellen, keresztény papokat ölnek, békés civilek ellen követnek el merényleteket, szexuálisan fenyegetnek nőket, gyerekeket, öregeket.
Itt valami nem stimmel, valahol hazugság van, az nem lehet, hogy az embernek a szíve és az esze ennyire ellentétes dolgokat mondjon.

1975-ben, amikor a regény íródott, talán még volt remény, hogy az irodalom adhat egy-két jótékony pofont a realitásnak, és attól az emberek felébrednek, magukba néznek és megpróbálnak jobbá válni – manapság már nem lehetnek ilyen illúzióink. A modern kor véget ért, és ez a könyv nem több, mint egy |VilágKlasszik** klasszikus remekmű, amely szórakoztat, megnevettet és simogatja a lelkünket. Szomorú vagyok.

* https://moly.hu/ertekelesek/2074621
** A moly.hu |Merítés című lapjának van egy VilágKlasszik rovata

Többszöri újraolvasás után is annyit tudok csak mondani most: ez az egyik legszebb, legtisztább, legemberibb, legszomorúbb, legmeghatóbb történet, amit valaha olvastam. Soha nem fog lekerülni a kedvencek polcról, ebben biztos vagyok. Az ilyen könyvek miatt is jó élni.

Ez még mindig ötös.

[Ahol élek, mindennap látok utcán kéregető gyerekeket. Sokszor egészen kicsiket is az anyjukkal. Szoktam nekik pénzt adni, vagy kiveszem a táskámból a kajámat. Ilyenkor eljátszok a gondolattal, hogy ha egyszer nagyon sok pénz nyerek a lottón, akkor létrehozok valami gyerekfalut. Valahol Pest környékén, kis házakkal, közösségi terekkel, jöhetnének az anyák is. Lenne valami kis üzem, ahol dolgozhatnának, meg óvoda, esetleg egy általános iskola. Maradhatnának, amíg valahogy egyenesbe kerülnek. Ez az agyam gumicsontja.
És igen, a Rosa mamáknak is kellene valami, de mégis inkább a gyerekeknek, mert ahogy Momonak többször is mondják, még előttük az élet. Csakhogy ez nekik nem bíztatás, hanem fenyegetés. Ilyenekről szoktam álmodozni.]

[Meg olyanokról is szoktam álmodozni, hogy klasszis focista vagyok – Zidane és Messi egy személyben – és BL-t nyerek a Fradinak. Meg hogy meccsenként harminc lövést védő kézilabdakapus vagyok, és mindenféle aranyakat nyerek a válogatottal. :) Ezt csak azért írtam le, hogy érzékeltessem, mennyi a valószínűsége a tervemnek.]

Köszönöm az utolsó mondatot.. A befejezés így annyira szívetfacsart lett, amennyire a történet is az volt. A sírós-nevetős részeket szerettem a legjobban, amik igazából Momo világnézetei voltak. Mindenkinek ajánlom a regény elolvasását, nem árt belecsöppenni egy teljesen más világba, a mai elkényeztetett és öncentrikus világból.

Az ember olvasva a történetet először humorosnak találja, addig, míg rá nem jön, hogy itt a sorok között kell olvasni, ami már nem vicces, hanem szívbemarkolóan fájdalmas.
Momo, a kis arab fiú, akinek senkije nincs Rosa mamán kívül, aki egy zsidó, kiöregedett örömlány, és a fiatal örömlányok gyerekeinek felügyeletéből tartja el magát. Momo is ilyen gyerek, akinek soha senkije nem volt Rosán kívül. Csak őt szerethette és foggal – körömmel ragaszkodott hozzá. Rettegett, hogy elveszíti, és akkor senki nem fogja őt szeretni. Fel is teszi az őt foglakoztató kérdést: Lehet szeretet nélkül élni? A humor és viccesnek tűnő mondatok mögött annyi fájdalom, rettegés és szeretet éhség van, bevallom többször potyogtak a könnyeim olvasás közben. A végén pedig jól kisírtam magam.
Kézbe veszed és nem lehet letenni! Momo jó sokáig velem lesz….
Ez az ember valami csodát alkotott számomra. Köszönöm.

Momo számomra kedvelhető kiskrapek. Szabad szájú, a gyermeki naivsága megnyerő és még egy olyan világba is betekintést enged, amelyet nem szívesen nézeget egy átlagember. A párizsi külváros prostiktól, – Momo szavaival élve – skriciktől illetve traviktól hemzsegő mindennapjai. A feketékkel, arabokkal, zsidókkal teli, mocskos utcák életképei. Koszos, szennyes világ, ahol felnő Momo, Rosa mama oltalmazó karjai között.
Leginkább az tetszett, ahogy szókimondóan, a maga kis világképével leírja a környezetét. Mert az embernek hároméves koráig nincs öntudata, onnantól létezik – így Momo. Kellemes regény ahhoz képest milyen mocskos világban játszódik. Egy icipicit lassú folyású volt, ezért vonok le fél csillagot, de amúgy más baja nincsen. 4,5 csillag, (4,4 pont).

Olvasás közben felolvastam egy részt a férjemnek Lola néniről, a szenegáli boxolós férfi múltú transzvesztita prostituáltról. Döbbenten hallgatta, mit olvasok már megint, pedig ha tudná, hogy sok iskolában még ajánlott irodalomként is nyilvántartott könyv off.
Szóval tulajdonképpen olyan ez a könyv mint Lola maga. Erős, ütős, drámai, bár sokszor vicces és a szürreális élethelyzetek ellenére tele szeretettel.
Rajongok azokért a könyvekért, ahol a főszereplő gyereket Momonak hívják, mert mind egészen különleges karakter off.
A gyerek szemszögből írt történetek mindig sokkal őszintébben, és kíméletlenül láttatják velünk valóságot. A történelmet, a szegénységet, az emberek kiszolgáltatottságát, a rasszizmust, a vallást vagy a hátrányos helyzetű emberek perifériára szorulását. Hogyan lesz természetes közege egy gyereknek Párizs másik arca, amit az utca törvényei határoznak meg, prostituáltakkal, család nélküliséggel, tolvajlással, gyilkossággal. És hogyan lesz mindebben ösztönösen helye egy kis szeretetnek, boldogságnak, boldogulni vágyásnak. Bár a történet 45 éves, és szeretnénk azt hinni, elég régi, hogy csak egy múltban játszódó epizódként tekintsünk rá, mégis úgy érzem évről évre egyre aktuálisabb, csak olyan kevés már a Rosa mama…

Amíg ezt olvastam, nem négyet, hanem legalább tíz évet öregedtem, higgyenek egy tapasztalt ember szavának. Bátorkodom megjegyezni, néha muszáj volt sírnom rajta, pedig már nem vagyok kis szaros…

Csak ajánlani tudom, csodás.
Egy klasszikus új köntösben, illeszkedve a sorozat eddigi részeihez.
http://gaboolvas.blogspot.hu/2016/10/elottem-az-elet.html