Előttem ​az élet 92% 944 csillagozás

nagyon remélem, hogy sose leszek normális

Én annyira, de annyira megkedveltem ezt a nem normális kiskrapeket. Hetekig húztam-halasztottam az értékelés írását. Mert mit is írhatnék én a földszintes szavaimmal. Meg azt is reméltem, hogy elmúlik egy kicsit az a sírós-nevetős-szívszorulós-lélekháborgós állapot, amit ez a kis könyv keltett bennem. De nem. Amint leülök írni, azonnal előjön minden, és ott vagyok, ahol az olvasáskor voltam. Nem tudok elszakadni tőle… Nem érdekel a Victor Hugo uras romantika sem – hiszen a szerző fel is vállalja, én pedig azt, hogy Hugo urat is kedvelem. Nem érdekel, hogy mese, hogy egy nagyon csúnya, gonosz, kegyetlen valóságba beleplántált tündérmese. A meséket is kedvelem. Nem érdekel az sem, hogy látom ám a Momo mögött megbúvó és munkálkodó elbeszélőt. Mert ilyenkor, mikor ilyen egyenest a szívembe beletrafáló könyvet találok, nem érdekel semmi. Csak az, hogy szeretem ezt a kis Momót, mert muszáj szeretni. Mert muszáj szeretni azt, aki ilyen nagy hiányérzetben is csak adni tud, aki mindenkiben csak a jót látja, aki mindenki felé akkora adag megértést és empátiát mutat, hogy annak törtrésze is csodákra lenne képes a valóságban. Sajnáltátok ti már meg a kolerát? Na ugye. Momo még róla is tudja, hogy nem a saját hibájából olyan, amilyen, sose akart ő kolera lenni, csak így alakult. Ilyenkor érzed és tudod te is, hogy nem a betegségek a legnehezebben gyógyítható dolgok, szeretnél te is orvos lenni, megsimogatni minden Momo kis buksiját, hiszen akkor jobban érzi magát, és erre való az orvostudomány. És el szeretnéd hallgattatni a legrosszabb, a belülről felhangzó borzalmas csengőt, és ki szeretnéd mozdítani Allahot Mekkából, és számon szeretnéd kérni a természet törvényeit – magyarán: el szeretnéd látni a világot azokkal a létfontosságú cikkekkel, amelyben szükséget lát az ember. Kezdesz Momo szemével látni, és kezdesz hinni egy tapasztalt ember szavának. Persze vannak más tapasztalatok is, de itt és most inkább neki akarsz hinni. Nem akarsz normális lenni.
Hát igen, ilyen szívszakító kis könyv ez, mikor másokba szakad bele a szíved. Amolyan bármikor újraolvasós, kis remekbe szabott gyöngyszem.

Igazán vicces történet, spoiler. @mandris írja* róla: „nem tehetek (?) róla, sokszor Fülig Jimmy jutott az eszembe” – nekem is. Tiszta rejtői hang, rejtői nyelv, a francia társadalom alulnézetből, egy abszolút kívülálló gyermeki szemüvegén át bemutatva, mert így a legerősebb a kontraszt, ez tárja fel ennek a világnak az igazi abszurditását, ahol minden a feje tetejére áll, ahol az értékek hazugságok, ahol a jövő fenyegetés, ahol a halál a remény.
Egy jellemző mondat:
Én nem is értem, miért vannak olyanok, akiknek mindenük megvan, rondák, öregek, szegények, betegek; másoknak meg semmijük sincs az égvilágon.
182. oldal (Európa, 1980)

Ugyanakkor szentimentális mese, mese habbal, ahol az emberek jók, pedig ezek az emberek bevándorló bűnözők, arab és fekete rablók és buzikurvák, mégis aranyszívük van. Migráncsok, tudjuk mit várhatunk tőlük: elveszik a munkánkat, megsemmisítik a kultúránkat, terroristák, akik háborút folytatnak a keresztény Európa ellen, keresztény papokat ölnek, békés civilek ellen követnek el merényleteket, szexuálisan fenyegetnek nőket, gyerekeket, öregeket.
Itt valami nem stimmel, valahol hazugság van, az nem lehet, hogy az embernek a szíve és az esze ennyire ellentétes dolgokat mondjon.

1975-ben, amikor a regény íródott, talán még volt remény, hogy az irodalom adhat egy-két jótékony pofont a realitásnak, és attól az emberek felébrednek, magukba néznek és megpróbálnak jobbá válni – manapság már nem lehetnek ilyen illúzióink. A modern kor véget ért, és ez a könyv nem több, mint egy |VilágKlasszik** klasszikus remekmű, amely szórakoztat, megnevettet és simogatja a lelkünket. Szomorú vagyok.

* https://moly.hu/ertekelesek/2074621
** A moly.hu |Merítés című lapjának van egy VilágKlasszik rovata

Kópéság, sőt, góbéság ilyen szöveget írni. Nagy meglepetés volt nekem Romain Gary, mivel a Lady L közismert és @B_Niki által egyszer már be is mutatott, el is mesélt sztorija után valahogy mást, hagyományosabbat, mesésebbet, klasszikusabbat vártam tőle – de az Előttem az élet valójában egy nagyon nagy… nincs erre jobb szó, kópéság, egy szeretetreméltó, hol megríkató, hol megnevettető helyzetkép a francia társadalom legaljáról, a XX. század közepéről, amihez foghatót tulajdonképpen a Macskajaj óta nem is láttam.*

Vannak itt arabok és zsidók, prostik és transzik, árvák és szegények, tulajdonképpen a párizsi közösség leginkább leszakadt, perifériára csúszott rétege, amiből csak maguk a tősgyökeres franciák hiányoznak. Nem túl biztató kezdet – csakhogy Gary meglépi azt, amitől minden csípős társadalomkritika fejtetőre állhat: gyerekbőrbe bújik, és felhatalmazást kap arra, hogy ne értsen látszólag egyértelmű dolgokat, hogy felcserélje a sírást és a nevetést, vagy felnőtt fejjel végiggondolt történetét és megfogalmazott mondanivalóját egy gyerek szájába adva infantilis, naiv, kicsit bolond, egyszerű, de mégis éleslátású legyen. Másként ez a történet nem működne, és főleg nem értenénk a könyv címét – márpedig a szöveg tartalmával összefüggésben ez a világ legjobb könyvcíme (éljenek a fordítók!). Itt van nekünk ez az árva, nyomorgó, ’ég tudja hány éves Momó, aki a történet végén még mindig elmondhatja magáról: Előttem az élet! Hát mi ez, ha nem optimizmus a köbön?

Nem mellesleg a könyv tele van burkolt meglepetésekkel: Victor Hugo állandó előcitálása talán nem véletlen, hiszen a különböző vallású, etnikai hátterű, szándékú, szexuális beállítottságú embereket közös tető alá hozó sztori egyértelműen Hugo értékrendjét viszi át a XX. századba – Momó is megígéri, hogy egyszer megírja a Nyomorultakat, hát tessék, mi éppen azt olvastuk. Külön izgalmassá teszi az egész képletet, hogy amíg a Nyomorultak antik, történelmi homályba vesző világával látszólag fennakadás nélkül tudunk azonosulni, addig az itteni szétzilált, multikulti környezet akár még ijesztő is lehet bizonyos olvasók számára. Nyakamat teszem rá, hogy a regény még manapság is képes lenne sokakat megbotránkoztatni – már ha ez a kérdéses közönség egyáltalán kézbe venne egy ilyen kötetet. A „kedvenc epizódom” egyébként az volt, amikor Juszef Kadir megjelent a színen, majd szemtől szemben megvívta a harcát Rosa mamával és védenceivel – nem lehet ennél ironikusabb, viccesebb képet kerekíteni egy alapvetően nyomorúságos és szívszaggató élethelyzetből, kell hozzá az írói zsenialitás! Nagyon szép írás, ami teljes joggal kerül elő újra és újra. Merészsége és szókimondó stílusa miatt kötelező tananyag talán nem lesz, pedig szerintem helye volna a középiskolai kötelezők sorában. Ha másért nem, hát az egymástól látszólag különböző emberek közötti határok eltörlése miatt.

*Talán erős ez a párhuzam, de a Macskajaj trükkje is elsősorban az, hogy humor útján ismertet meg minket egy olyan közeggel, ami nekünk ismeretlen, ebből fakadóan talán félelmetes, és ne legyünk álszentek, sokak számára gyűlöletes is. Gary annyival megy messzebb, hogy a humor mellett a megható intimitás eszközét is beveti.

Ez még mindig ötös.

[Ahol élek, mindennap látok utcán kéregető gyerekeket. Sokszor egészen kicsiket is az anyjukkal. Szoktam nekik pénzt adni, vagy kiveszem a táskámból a kajámat. Ilyenkor eljátszok a gondolattal, hogy ha egyszer nagyon sok pénz nyerek a lottón, akkor létrehozok valami gyerekfalut. Valahol Pest környékén, kis házakkal, közösségi terekkel, jöhetnének az anyák is. Lenne valami kis üzem, ahol dolgozhatnának, meg óvoda, esetleg egy általános iskola. Maradhatnának, amíg valahogy egyenesbe kerülnek. Ez az agyam gumicsontja.
És igen, a Rosa mamáknak is kellene valami, de mégis inkább a gyerekeknek, mert ahogy Momonak többször is mondják, még előttük az élet. Csakhogy ez nekik nem bíztatás, hanem fenyegetés. Ilyenekről szoktam álmodozni.]

[Meg olyanokról is szoktam álmodozni, hogy klasszis focista vagyok – Zidane és Messi egy személyben – és BL-t nyerek a Fradinak. Meg hogy meccsenként harminc lövést védő kézilabdakapus vagyok, és mindenféle aranyakat nyerek a válogatottal. :) Ezt csak azért írtam le, hogy érzékeltessem, mennyi a valószínűsége a tervemnek.]

Köszönöm az utolsó mondatot.. A befejezés így annyira szívetfacsart lett, amennyire a történet is az volt. A sírós-nevetős részeket szerettem a legjobban, amik igazából Momo világnézetei voltak. Mindenkinek ajánlom a regény elolvasását, nem árt belecsöppenni egy teljesen más világba, a mai elkényeztetett és öncentrikus világból.

Egy lánnyal, ahogy mondják minden jó történet ilyen, kezdődött. Az a fajta lány volt, aki nem számolva a következményekkel, se szó se beszéd fontossá válik az óvatlan ember életében. Szóval volt ez a lány és mesélt egy könyvről. És ahogy beszélt róla mosolyra húzódott a szája, ez a mosoly aztán tovább nőt és úgy elkezdett nevetni, hogy azt hittem sosem hagyja abba. Talán kicsit reméltem is. Majd újabb jelenetet idézet fel és az előbb még csillogón nevető kék szemei elfátyolosodtak. Akkor már tudtam, hogy akarom ezt a könyvet. A kedvencem volt úgy, hogy még egy sort nem olvastam belőle. Amikor kölcsönkaptam tőle már az első mondatnál ("Először is azt mondhatom el, hogy gyalog laktunk a hatodikon, és hogy Rosa mama részére, amilyen rengeteg kilót cipelt azon a két árva lábán, ez maga volt a gonddal-gyötrődéssel teli mindennapi élet forrása" ) tudtam, hogy nem volt túlzó az elvárás. Ez a könyv mindent tud amit írás csak tudhat. Úgy megnevettet, hogy az ágy támlájába vered közben a fejed mert nem tudod abbahagyni és mindeközben érzékenyen vigasztal, mert az élet gátlástalanul osztogatja a pofonokat és egymásra utalva próbáljuk, ha nem is kivédeni, mert az nem sikerülhet, legalább feldolgozni. Így megy ez. Születünk, felnövünk, a szerencsésebbek vagy szerencsétlenebbek, nézőpont kérdése, érzelmileg is, és meghalunk. Legalábbis mások, mert én addig nem vagyok hajlandó amíg az összes ehhez hasonló könyvet fel nem kutatom és olvasom el az utolsó betűig.

Momo számomra kedvelhető kiskrapek. Szabad szájú, a gyermeki naivsága megnyerő és még egy olyan világba is betekintést enged, amelyet nem szívesen nézeget egy átlagember. A párizsi külváros prostiktól, – Momo szavaival élve – skriciktől illetve traviktól hemzsegő mindennapjai. A feketékkel, arabokkal, zsidókkal teli, mocskos utcák életképei. Koszos, szennyes világ, ahol felnő Momo, Rosa mama oltalmazó karjai között.
Leginkább az tetszett, ahogy szókimondóan, a maga kis világképével leírja a környezetét. Mert az embernek hároméves koráig nincs öntudata, onnantól létezik – így Momo. Kellemes regény ahhoz képest milyen mocskos világban játszódik. Egy icipicit lassú folyású volt, ezért vonok le fél csillagot, de amúgy más baja nincsen. 4,5 csillag, (4,4 pont).

Az ember olvasva a történetet először humorosnak találja, addig, míg rá nem jön, hogy itt a sorok között kell olvasni, ami már nem vicces, hanem szívbemarkolóan fájdalmas.
Momo, a kis arab fiú, akinek senkije nincs Rosa mamán kívül, aki egy zsidó, kiöregedett örömlány, és a fiatal örömlányok gyerekeinek felügyeletéből tartja el magát. Momo is ilyen gyerek, akinek soha senkije nem volt Rosán kívül. Csak őt szerethette és foggal – körömmel ragaszkodott hozzá. Rettegett, hogy elveszíti, és akkor senki nem fogja őt szeretni. Fel is teszi az őt foglakoztató kérdést: Lehet szeretet nélkül élni? A humor és viccesnek tűnő mondatok mögött annyi fájdalom, rettegés és szeretet éhség van, bevallom többször potyogtak a könnyeim olvasás közben. A végén pedig jól kisírtam magam.
Kézbe veszed és nem lehet letenni! Momo jó sokáig velem lesz….
Ez az ember valami csodát alkotott számomra. Köszönöm.

Amíg ezt olvastam, nem négyet, hanem legalább tíz évet öregedtem, higgyenek egy tapasztalt ember szavának. Bátorkodom megjegyezni, néha muszáj volt sírnom rajta, pedig már nem vagyok kis szaros…

Csak ajánlani tudom, csodás.
Egy klasszikus új köntösben, illeszkedve a sorozat eddigi részeihez.
http://gaboolvas.blogspot.hu/2016/10/elottem-az-elet.html