Előttem ​az élet 92% 1416 csillagozás

nagyon remélem, hogy sose leszek normális

Én annyira, de annyira megkedveltem ezt a nem normális kiskrapeket. Hetekig húztam-halasztottam az értékelés írását. Mert mit is írhatnék én a földszintes szavaimmal. Meg azt is reméltem, hogy elmúlik egy kicsit az a sírós-nevetős-szívszorulós-lélekháborgós állapot, amit ez a kis könyv keltett bennem. De nem. Amint leülök írni, azonnal előjön minden, és ott vagyok, ahol az olvasáskor voltam. Nem tudok elszakadni tőle… Nem érdekel a Victor Hugo uras romantika sem – hiszen a szerző fel is vállalja, én pedig azt, hogy Hugo urat is kedvelem. Nem érdekel, hogy mese, hogy egy nagyon csúnya, gonosz, kegyetlen valóságba beleplántált tündérmese. A meséket is kedvelem. Nem érdekel az sem, hogy látom ám a Momo mögött megbúvó és munkálkodó elbeszélőt. Mert ilyenkor, mikor ilyen egyenest a szívembe beletrafáló könyvet találok, nem érdekel semmi. Csak az, hogy szeretem ezt a kis Momót, mert muszáj szeretni. Mert muszáj szeretni azt, aki ilyen nagy hiányérzetben is csak adni tud, aki mindenkiben csak a jót látja, aki mindenki felé akkora adag megértést és empátiát mutat, hogy annak törtrésze is csodákra lenne képes a valóságban. Sajnáltátok ti már meg a kolerát? Na ugye. Momo még róla is tudja, hogy nem a saját hibájából olyan, amilyen, sose akart ő kolera lenni, csak így alakult. Ilyenkor érzed és tudod te is, hogy nem a betegségek a legnehezebben gyógyítható dolgok, szeretnél te is orvos lenni, megsimogatni minden Momo kis buksiját, hiszen akkor jobban érzi magát, és erre való az orvostudomány. És el szeretnéd hallgattatni a legrosszabb, a belülről felhangzó borzalmas csengőt, és ki szeretnéd mozdítani Allahot Mekkából, és számon szeretnéd kérni a természet törvényeit – magyarán: el szeretnéd látni a világot azokkal a létfontosságú cikkekkel, amelyben szükséget lát az ember. Kezdesz Momo szemével látni, és kezdesz hinni egy tapasztalt ember szavának. Persze vannak más tapasztalatok is, de itt és most inkább neki akarsz hinni. Nem akarsz normális lenni.
Hát igen, ilyen szívszakító kis könyv ez, mikor másokba szakad bele a szíved. Amolyan bármikor újraolvasós, kis remekbe szabott gyöngyszem.

Időtlen klasszikus, egy tökéletes gyöngyszem a világirodalmi palettán.
Hibátlanul beszéli azt a világra rácsodálkozó gyermeki nyelvet, amely szétbogozhatatlanul kapcsolja össze az élet sötét, vigasztalan oldalát, a tragikumot, a szennyet, a mocskot az üde bájjal és a felhőtlen humorral.
A szeretet szemüvegén át nézi az öregséget, a betegséget és az elrútulást, és rettegi a halált, mert a csúnya, kiöregedett zsidó örömlány és az érzékeny arab kisfiú között szövődött érzelmi kötelék erősebb minden ijesztő külsőségnél.
A kötet maga a tisztaság Párizs nyomornegyedében, a remény a jóságban, de egyben kemény társadalomkritika is a könnyed, sírós-nevetős felszín alatt.

Igazán vicces történet, spoiler. @mandris írja* róla: „nem tehetek (?) róla, sokszor Fülig Jimmy jutott az eszembe” – nekem is. Tiszta rejtői hang, rejtői nyelv, a francia társadalom alulnézetből, egy abszolút kívülálló gyermeki szemüvegén át bemutatva, mert így a legerősebb a kontraszt, ez tárja fel ennek a világnak az igazi abszurditását, ahol minden a feje tetejére áll, ahol az értékek hazugságok, ahol a jövő fenyegetés, ahol a halál a remény.
Egy jellemző mondat:
Én nem is értem, miért vannak olyanok, akiknek mindenük megvan, rondák, öregek, szegények, betegek; másoknak meg semmijük sincs az égvilágon.
182. oldal (Európa, 1980)

Ugyanakkor szentimentális mese, mese habbal, ahol az emberek jók, pedig ezek az emberek bevándorló bűnözők, arab és fekete rablók és buzikurvák, mégis aranyszívük van. Migráncsok, tudjuk mit várhatunk tőlük: elveszik a munkánkat, megsemmisítik a kultúránkat, terroristák, akik háborút folytatnak a keresztény Európa ellen, keresztény papokat ölnek, békés civilek ellen követnek el merényleteket, szexuálisan fenyegetnek nőket, gyerekeket, öregeket.
Itt valami nem stimmel, valahol hazugság van, az nem lehet, hogy az embernek a szíve és az esze ennyire ellentétes dolgokat mondjon.

1975-ben, amikor a regény íródott, talán még volt remény, hogy az irodalom adhat egy-két jótékony pofont a realitásnak, és attól az emberek felébrednek, magukba néznek és megpróbálnak jobbá válni – manapság már nem lehetnek ilyen illúzióink. A modern kor véget ért, és ez a könyv nem több, mint egy |VilágKlasszik** klasszikus remekmű, amely szórakoztat, megnevettet és simogatja a lelkünket. Szomorú vagyok.

* https://moly.hu/ertekelesek/2074621
** A moly.hu |Merítés című lapjának van egy VilágKlasszik rovata

Többszöri újraolvasás után is annyit tudok csak mondani most: ez az egyik legszebb, legtisztább, legemberibb, legszomorúbb, legmeghatóbb történet, amit valaha olvastam. Soha nem fog lekerülni a kedvencek polcról, ebben biztos vagyok. Az ilyen könyvek miatt is jó élni.

Ez még mindig ötös.

[Ahol élek, mindennap látok utcán kéregető gyerekeket. Sokszor egészen kicsiket is az anyjukkal. Szoktam nekik pénzt adni, vagy kiveszem a táskámból a kajámat. Ilyenkor eljátszok a gondolattal, hogy ha egyszer nagyon sok pénz nyerek a lottón, akkor létrehozok valami gyerekfalut. Valahol Pest környékén, kis házakkal, közösségi terekkel, jöhetnének az anyák is. Lenne valami kis üzem, ahol dolgozhatnának, meg óvoda, esetleg egy általános iskola. Maradhatnának, amíg valahogy egyenesbe kerülnek. Ez az agyam gumicsontja.
És igen, a Rosa mamáknak is kellene valami, de mégis inkább a gyerekeknek, mert ahogy Momonak többször is mondják, még előttük az élet. Csakhogy ez nekik nem bíztatás, hanem fenyegetés. Ilyenekről szoktam álmodozni.]

[Meg olyanokról is szoktam álmodozni, hogy klasszis focista vagyok – Zidane és Messi egy személyben – és BL-t nyerek a Fradinak. Meg hogy meccsenként harminc lövést védő kézilabdakapus vagyok, és mindenféle aranyakat nyerek a válogatottal. :) Ezt csak azért írtam le, hogy érzékeltessem, mennyi a valószínűsége a tervemnek.]

„Az élet, az egy olyan izé, ami nem való mindenkinek.”

Azt hiszem, az egyik legzsákbamacskásabb könyv volt, amit olvastam. Egyébként tök jó ez így, mármint ha nem olvasunk értékelést se fülszöveget (sőt, a fülszövegből semmit se lehet szinte megtudni, max. a címkéket pislanthatjuk meg, hogy behatároljuk). Fogalmam sem volt, mit kapok majd, de akkor is meglepődtem volna, ha valamennyit tudok. Ilyen, gyermekszemszögből írt, de szókimondó könyvet még sose olvastam, ez is biztos. Momo jó fej, sőt, még annál is jobb fej, mert annak ellenére, hogy milyen környezetben és hogy nevelkedik „kurvagyerekként”, hatalmas szíve van. Rosszcsont, de igazi antihős, akinek csak drukkolni lehet.

„Ha valamit, akkor futni, azt tudok. Anélkül nem boldogulsz az életben.”

Rosa mama meg, hát szegénykém, már igencsak a végét járja és voltaképpen az ő leépülésén keresztül láthatjuk Momo életének egy szegletét, no meg mindazokét, akik abban a kerületben élnek: arabok, zsidók, afrikai feketék. Akik bár különbözőek, amikor segítség kell, összefognak és segítenek.

„Az öregek pont annyit érnek, mint bárki más, még ha összemennek is. Ugyanúgy éreznek, mint maguk vagy én, és néha jobban szenvednek tőle, mint mi, mert már nem tudnak megállni a saját lábukon. De megtámadja őket a természet, ami szemét egy alak és takarékon sütögeti őket. Nálunk ez még rohadtabb, mint a természetben, mivel akkor is tilos elküretelni az öregeket, mikor a természet fojtogatja őket, hogy már a szemük is kiguvad bele.”

Az apró csalódás csak ott volt, amikor kiderült, hogy Momo spoiler. Meg merném kockáztatni, hogy egy így felnövő gyerek sokkal talpraesettebb és bizonyos tekintetben fejlettebb gondolkodású (túlélés záloga ugyebár) lesz, mint egy játszó-iskolába járó, ott tananyagot csak magoló, de önálló gondolatmenetre képtelen gyerkőc.

"Már rég kifigyeltem, hogy az öregek azt mondják: „fiatal vagy, előtted az élet”, és jóságosan mosolyognak hozzá, mintha örömük telne benne. … Jó, tudom, hogy előttem az egész élet, de azért se fogom emészteni magam miatta."

Összességében nekem nagyon tetszett, nem haladtam vele gyorsan, sok-sok rejtett, komoly téma húzódik meg benne, elfogadás, vallás, öregedés, prostitúció, az emberek jogai…

Köszönöm az utolsó mondatot.. A befejezés így annyira szívetfacsart lett, amennyire a történet is az volt. A sírós-nevetős részeket szerettem a legjobban, amik igazából Momo világnézetei voltak. Mindenkinek ajánlom a regény elolvasását, nem árt belecsöppenni egy teljesen más világba, a mai elkényeztetett és öncentrikus világból.

Több mint 40 éve olvastam először. Igazán ideje volt újraolvasni.
Rögtön a könyv elején szembesültem egy „furcsasággal”: vénasszonynak, öregasszonynak, öreg nyanyának titulált az elbeszélő kisfiú egy 69 éves nőt. Kicsit megtorpantam, aztán úgy döntöttem, ezt most nem veszem magamra. :)))

Nem emlékszem, milyen érzésekkel olvastam anno ezt a könyvet. Most nagyon rám talált. Egyszerre töprengtem, vigyorogtam rajta, és a szívem szakadt meg.
A végén felcsillan egy kis remény, talán vannak még olyan emberek a bennszülöttek (vagyis franciák) között is, akik nem hagynak egy halmozottan hátrányos helyzetű kiskrapekot az út szélén. Drukkolok Momonak, ne csak egy rövid távú érdekesség legyen számukra.

Momo nyelvezetében én is felfedeztem némi füligjimmységet.

Az ember olvasva a történetet először humorosnak találja, addig, míg rá nem jön, hogy itt a sorok között kell olvasni, ami már nem vicces, hanem szívbemarkolóan fájdalmas.
Momo, a kis arab fiú, akinek senkije nincs Rosa mamán kívül, aki egy zsidó, kiöregedett örömlány, és a fiatal örömlányok gyerekeinek felügyeletéből tartja el magát. Momo is ilyen gyerek, akinek soha senkije nem volt Rosán kívül. Csak őt szerethette és foggal – körömmel ragaszkodott hozzá. Rettegett, hogy elveszíti, és akkor senki nem fogja őt szeretni. Fel is teszi az őt foglakoztató kérdést: Lehet szeretet nélkül élni? A humor és viccesnek tűnő mondatok mögött annyi fájdalom, rettegés és szeretet éhség van, bevallom többször potyogtak a könnyeim olvasás közben. A végén pedig jól kisírtam magam.
Kézbe veszed és nem lehet letenni! Momo jó sokáig velem lesz….
Ez az ember valami csodát alkotott számomra. Köszönöm.

Momo számomra kedvelhető kiskrapek. Szabad szájú, a gyermeki naivsága megnyerő és még egy olyan világba is betekintést enged, amelyet nem szívesen nézeget egy átlagember. A párizsi külváros prostiktól, – Momo szavaival élve – skriciktől illetve traviktól hemzsegő mindennapjai. A feketékkel, arabokkal, zsidókkal teli, mocskos utcák életképei. Koszos, szennyes világ, ahol felnő Momo, Rosa mama oltalmazó karjai között.
Leginkább az tetszett, ahogy szókimondóan, a maga kis világképével leírja a környezetét. Mert az embernek hároméves koráig nincs öntudata, onnantól létezik – így Momo. Kellemes regény ahhoz képest milyen mocskos világban játszódik. Egy icipicit lassú folyású volt, ezért vonok le fél csillagot, de amúgy más baja nincsen. 4,5 csillag, (4,4 pont).