Életem ​és a szociálpszichológia 15 csillagozás

Elliot Aronson: Életem és a szociálpszichológia

Elliot Aronsonnak, A társas lény, A rábeszélőgép, a Történtek hibák (de nem én tehetek róluk) és a Columbine után című kötetek világhírű szociálpszichológus szerzőjének legújabb kötete önéletrajzi írás. Bepillantást enged családja történetébe, élvezetes stílusban meséli el, hogyan is alakult magánélete, milyenek voltak az egyetemi évei, miért is választotta és szentelte egész életét a szociálpszichológiának és a tanításnak, ugyanakkor összefoglalja legfontosabb tudományos eredményeit. Ismét egy nagyszerű, nem minden tanulság nélküli Aronson-kötet.

Eredeti megjelenés éve: 2010

>!
Ab Ovo, Budapest, 2010
232 oldal · ISBN: 9789639378803 · Fordította: Varga Katalin

Enciklopédia 3


Kedvencelte 2

Várólistára tette 19

Kívánságlistára tette 9


Kiemelt értékelések

>!
vargarockzsolt P
Elliot Aronson: Életem és a szociálpszichológia

Megfogott a gondolat, hogy az emberek személyisége és képességei nincsenek kőbe vésve. Genetikai adottságaink persze megszabják a magunk korlátait (én soha nem leszek olyan okos, mint Albert Einstein, és soha nem leszek olyan tehetséges sportoló, mint Michael Jordan). A szociálpszichológus azonban abból a feltételezésből indul ki, hogy az emberek nem foglyai a genetikának és a kora gyerekkorban elszenvedett deprivációnak. A klinikai pszichológia feladata a korrigálás. Arról szól, hogy a gyerekkorban elszenvedett sérülések utólag korrigálhatók – valamennyire. A szociálpszichológia a változásról szól. Azt mondja, rendben, rossz volt valakinek a sora gyerekkorában, de változtassunk a környezetén, változtassunk a motivációján, adjunk neki új lehetőségeket, és az illető képes lehet felülkerekedni származásán, önfeladó attitűdjén és előítéletein. Lelkesedéssel töltött el a gondolat, hogy az emberek fejlődhetnek, és az előnyükre változhatnak. Izgalmasnak találtam az emberek egyéni fejlődési lehetőségének gondolatát – hogy egy magamfajta gátlásos, nem túl tehetséges tizennyolc éves fiatalember, aki nélkülözésben és szellemi sivárságban nőtt fel, önerejéből is képes lehet a kiemelkedésre, tanulhat, mentorokra találhat, és bekerülhet a csapatba.

Elliot Aronson, ez a rokonszenves személyiség és ragyogó tudós talán túl optimista – a kezdeti hátrányok önerőből nem mindig behozhatóak, gondolom én. Mások meg azt gondolják, hogy ezek a hátrányok semmilyen módon nem hozhatóak be, aki sérült, aki szegény, aki buta, az nem is érdemel többet. Világok választják el egymástól az embereket gondolkodásban, ezért szinte lehetetlen is a párbeszéd közöttük.
Ez a könyv mindenesetre azt bizonyítja, hogy Elliot Aronsonnak sikerült az élete. Igazi élmény volt olvasni, ahogy a bátyja, aztán pedig a tudós mentorai segítségével egyre magasabbra emelkedik, miközben igazán teljes és boldog életet él. Mázlista, mondom én, de hozzáteszem: ezt ő is tudja magáról, és igaz az is, hogy jól sáfárkodott mind a talentumaival, mind az életének szerencsés fordulataival.
Az önéletrajz ötvöződik a szociálpszichológia tudománya kialakulásának fejleményeivel, és a 20. századi Amerika szellemi-politikai környezetrajzával. Ami nekem ebből hiányzik, az nyilván nem hiányolható: a külső nézőpont, mind a személyiség, mind a szociálpszichológia tudománya, mind a szellemi-politikai környezetrajz megítélését illetően. Hogyan néz ki mindez konzervatív szemmel? – ez hozzátartozna a téma tárgyilagos, elfogulatlan megítéléséhez.
Ugyanakkor én elfogult rajongó vagyok, Aronson eszméi lelkesítenek, miközben látom, hogy nálunk ezek az eszmék mennyire kevéssé érvényesülnek, sőt, éppen ellentétes tendenciák térnyerésének lehetünk tanúi. Hogy csak egyetlen konkrét példát hozzak: Aronson leírja, hogyan küzdöttek az oktatási szegregáció ellen Texasban, az amerikai délen – sikerrel. A siker itt nem azt jelenti, hogy rendőrök kísérnek fekete, bocsánat, mindig elfelejtem, hogy vége a PC-nek, nigger diákokat az iskolába, hanem azt jelenti, hogy olyan oktatási modellt dolgoztak ki, amely nem rontotta a jóképességű, fehér diákok eredményeit, és javította a feketék tanulási képességeit és eredményeit is. Tudom, hogy hihetetlen, de igaz. Az ilyen kezdeményezéseknek köszönhetően lett például Obama elnök, ez nagyon veszélyes, képzeljük el, hogy ha integrálnánk a cigányokat, akkor még elnök is lehetne belőlük. A másik lehetőség persze vagy polgárháborúhoz vagy egy újabb Trianonhoz vezethet, de hát ezt ki nem sz@rja le, amíg mi meg tudjuk védeni magunkat a fekáktól.

Ez a könyv élvezetes, okos, szellemes, tiszta szívvel tudom ajánlani mindenkinek!

3 hozzászólás
>!
mohapapa I
Elliot Aronson: Életem és a szociálpszichológia

Tizenhat-tizenhét éves lehettem, amikor Aronson klasszikus könyve, A társas lény a kezembe akadt. Szerintem az első magyar kiadása lehetett… Nem, megnéztem a kiadásokat, az 1987-es kiadás volt, tehát már idősebb voltam, húsz éves. Letaglózott, felemelt a könyv, úgy faltam, mint egy kalandregényt vagy egy jó krimit.
Az első adandó alkalommal, amikor átugrottam országos barátomhoz, Pipihez Óbudára (mert akkor én már sajnos nem laktam ott, kettedik számú nevelőanyám munkahelyi tartozása miatt lakást kellett cserélnünk), és nagyon lelkesen elujjongtam, micsoda kincset leltem, mennyire érdekes, amiről Aronson ír. Pipi elvette tőlem a könyvet, belelapozott, itt-ott beleolvasott, majd kétkedő arccal nézett rám.
– És ez téged komolyan érdekel? Én nem értem, de nem is fogom soha megérteni!
Ő tartotta magát ehhez. Negyvenhét éves volt, amikor meghalt. Ő tehetett róla. De az Aronson-t valóban nem olvasta el soha, tehát valóban soha nem értette meg. Így nem is vette hasznát.
A magasabbra törekvésről szóló mondata viszont éket vert közénk. Pontosabban belém. Vagy hogyan is mondjam. Úgy éreztem, én mennék feljebb, de Pipi nem fog velem tartani. Sőt, balansszá fog válni. Hamarosan hosszú évekre elszakadtunk egymástól. Csak körülbelül húsz év múlva találkoztunk újra. Igaz, akkor más ismét rendszeresen. Pipi keresett meg. Ő meghízott, megőszült, én szakállt növesztettem és megkopaszodtam. Amikor Újpest-központban találkoztunk csak álltunk a Burger King előtt, egymástól vagy öt méterre, és egymásra mutogatva szakadtunk a röhögéstől. Aztán összeölelkeztünk.
Ő együtt élt azzal a nővé érett lánnyal, akivel elszakadásunk korában összejött, én nagyjából túl voltam egy tizenhét éves házasságon, bár a válást még nem mondták ki. Se Pipinek, se nekem nem volt különösebb egzisztenciám, bár volt hol laknunk, volt ez meg az a birtokunkban, de nagyjából ugyanott álltunk a társadalmi szamárlétrán. Nekem sem lett több, mint egy érettségim, Pipi pedig kiváló vendéglátós szakember lett. De amikor találkoztunk, már nagyon sokat ivott. Szóval nagyjából ugyanott voltunk, csak sokkal öregebben, megtépázottan.
Pipiben, minden egyszerűsége, sallangmentessége ellenére volt valami, hm, bölcsesség. Vagy mi a fene. Mindenki szerette őt. Szerelmetesfeleségtársam számára talán az egyetlen volt, akit öleléssel köszöntött. Pipi is szerette őt, és szerelmetesfeleségtársam senki mástól el nem tűrte volna, ha így köszönti: „Te hülye pics@ szeretetbomba, imádlak!” Az is tény, hogy aki nem haragudott rá legalább egyszer az életben, az nem is ismerte őt.
Pipi sokkal egyszerűbb utakon jutott el olyan következtetésekre, mint én. Nekem kellett egy döntéshez öt könyv, ő csak megivott két sört. De tény, hogy volt, aminek eldöntését túl sokáig húzta. S ezáltal nem húzta sokáig.

Mi köze mindennek Aronson-hoz? Nagyon sok.
Egyfelől egyikünk sem volt képes az emberi viselkedés kiszámíthatóságát és az emberek pozitív befolyásolását szervesen beépíteni az életébe. Ő meghalt, én elváltam, de azóta sem mondhatom, hogy az emberi kapcsolataim egy merő fáklyás menet. A problémák felismeréséig általában könnyen és pontosan jutok el, csak a megoldásokról nincsen halvány fogalmam sem. Pipi a problémát sem vallotta be magának.
Én elolvastam több szekérderéknyi könyvet, Pipi jobbára csak sportújságokat („Mokikám, kurvára fárasztanak a könyvek, nagyon hamar elálmosodom tőlük.”), de egy évvel a halála előtt el kezdett visszaszokni az olvasásra. („Tök jók ezek a zöld Karl May-könyvek, egy csomót nem is ismerek!”)
Vagyis több és jobb egyikünk sem lett a másiknál.
De Aronson egyfajta jelképpé lett bennem. Egyfelől azé a kudarcé, hogy ha az ember félúton megreked („Te szociológus vagy, vagy bölcsész, ugye? Olyan fejed van.” „Nem, kocsikísérő vagyok a Budapest Banknál, meg értéktáros.” „Pedig olyan értelmiségi fejed van.” „A fejem olyan…”), akkor a megoldásai is csak félmegoldások lesznek. Másfelől annak a jelképe, hogy a tudás és a műveltség csak a dolgok egyik, s talán nem is annyira lényeges tartalma. De jelképe annak is, hogy érdemes felfelé, a csúcsra törekedni. Mert nem az ismeret a cél, hanem az emberi kapcsolatok. S ennek valahogy jelképe lett Aronson.

S akkor végre eljutottunk ehhez a könyvhöz! Voilá!

Aronson, bár könyve a szociálpszichológia dicsőítése továbbra is, most memoár-irodalom, önéletrajz, szépirodalom. Érdekes, kedves írás. Aronson nem sminkeli sem a múltját, a családját, a személyeket, sem önmagát, a tetteit, az érzéseit, sem a cselekedeteit. A tényeket tényekként kezeli a helyükön, nem von le belőlük messzemenő következtetéseket: zsidó, munkás család, rossz anyagi körülmények, közepes képességek, stb.
Viszonylag részletesen bemutatja a családját, édesanyját, édesapját, a gyerekkorát, a nyomorukat, a szülei kapcsolatát, a saját személyes vergődését a bátyja árnyékában. Aronson jól ír. Annyira jól, hogy leköt a gyerekkorának az olvasása. S ez nagy dolog! Nagy, mert lássuk be, minden embernek az egyik legkedvesebb témája a saját gyerek-, kamaszkora, az iskolák, az első szerelmek, a bandázások, a szellemi eszmélés ideje. De azt sem nehéz belátni, ha egy híres ember életéről olvasok, bizony ez érdekel legkevésbé. Egy Freddie Mercury életrajzban a Queen megalapításáig nagyjából minden érdektelen. Ugye, hogy ugye? S Aronson eléri, mondom, hogy érdekel a gyerekkora! Érdekel az ifjúkora. Érdekel az egész élete. Érdekelnek a barátságai, a munkatársi kapcsolatai, a szellemi fejlődése, a fel- és ráismerései, érdekel a szociálpszichológia egyik legnagyobb alakjának a fejlődése.

Aztán valahol, úgy az élete derekán tartunk, bicsaklik a stílus. Megértem én, hogy a számára nagyon fontosak a kísérletek, amiket kitalált, levezényelt, végrehajtott, de ebben az amúgy kellemes vastagságú könyvben túl nagy szerepet kapnak. Érdekesek, izgalmasak, de az nem áll össze teljesen, hogyan kapcsolódnak szervesen Aronson saját életéhez. Félreértés ne essék: amikor például egy rasszistának tartott vendégprofesszort hív meg előadást tartani, és apró lázadás tör ki ellene, amelyet szerencsére nagyon bölcs szavakkal sikerül megfékeznie, nos ezek a történetek kapcsolódnak az életrajzhoz. Az, amikor az egyetem hallgatóit próbálja egy szociálpszichológiás trükkel rávenni, hogy húzzanak már kotont az életük védelme érdekében, mert bár nem annyira jó kotonban szeretkezni, de sokkal jobb, mint AIDS-ben elpusztulni. De van néhány olyan kísérlet, amelynek részletes leírása nekem a levegőben lógott, és nem kapcsolódott szervesen az életrajzához.
Belátom: az élete teljes mértékben a szociálpszichológiáról és a családjáról szólt. S ugye, tudjuk, hogy egy boldog családról nagyon nehéz írni. Akkor marad a munkája. S ez kellett feloldania valahogy. Na, nem is sikerült.

De végső soron egy nagyon érdekes ember érdekes életének leírását olvashatjuk. S bár néha sugallja a frankót, még sincsen Coelho-érzésünk, meg az sem, hogy sumákolna, amikor például az utolsó oldalon Jason tizennégy éves korának bölcsességét megosztja velünk: ne legyenek a hullámvasúton kedvenc szakaszaid, mert akkor a többi csak szükséges rossz, nem fogod élvezni, mert csak a kedvenc szakaszra koncentrálsz. Jason ezzel, mondja Elliot, megadja az élet legfontosabb metaforáját. S tényleg!

Aronson úgy főhőse a saját életének, hogy nem kell imaszőnyeget borítanunk a lába elé, nem kell egy tökeletességgel izolált steril, tömör szürkeállománynak látnunk. Egy csetlő-botló, de tudni, tanulni akaró ember, egy néha töprengő, döntéseiben bizonytalan férfi áll előttünk, aki alapvetően úgy működik, hogy szereti, szeretni akarja a családját, szereti a munkáját, és közben élvezi azt, hogy él. S megpróbálja abban a gyötrelmes kínban is megtalálni a jót, hogy megvakult.

P. S.: Azon gondolkodom, hogy milyen szívesen beszélgetnék Aronson-nal egy ismerősömről, akit, ilyet még nem láttál, nem lehet sem pozitívan, sem negatívan motiválni. S akit nagy ívben elkerül a kognitív disszonancia alapfeltevése, miszerint mindenki a pozitív énképre törekszik; ugyanis ő nem törekszik pozitív énképre, pont letojja, egy dolog érdekli csak: a pillanatnyi, azonnali kielégülés. S ezáltal semmiféle erkölcsi aggálya nincsen a céljai elérése érdekében.
Kedves Elliot, egy sört a sarki kocsmában?
Azt mondja, keressem meg A társas lény-t a polcomon, és lapozgassam újra? Sajnálom, hogy a személyes találkozás elmarad, de köszönöm!

>!
esőember
Elliot Aronson: Életem és a szociálpszichológia

Elfogult lennék Aronsonnal szemben? Abszolút! Az önéletrajzi könyvét elolvasva még inkább. Tudja hogyan kell lebilincselni az olvasót, mint ahogyan tudta azt is, hogyan keltse fel diákjainak a figyelmét. Tisztelem és elismerően bólogatok a munkássága és ezen könyve előtt! Emberközelien, megnyílóan és kritikusan rántja le a leplet önmagáról. Szívből és szívesen mesél az életéről… egyszerűen jól eső érzés olvasni!
Aronson szerint a szerencse kulcstényező, életünk előrehaladásában, továbbá a véletlen is szükséges, hogy életünk a helyes irányt vegye fel. Azért megjegyzem, könnyebb helyzetben volt, mint én, hisz olyan mentorok egyengették az életét, mint pl.: Abraham Maslow, vagy Leon Festinger. Ilyen „háttér” mellett valószínűleg én sem ott tartanék, ahol tartok. De a lényeg: ezúttal sem csalódtam Aronsonban, ismét úgy írt, hogy megtaláljam benne az érdeklődés fonalát. És ha már megragadtam, nem is eresztettem a végéig!
Érdekesség, ami e könyvből derül ki: Aronson felesége magyar!

>!
n P
Elliot Aronson: Életem és a szociálpszichológia

Aki pszichológiát tanul, annak külön ajánlom. Bepillanthat többek között a Harvardra is…
Aminek örültem, hogy nem egy „steril” mintapéldány gyerekből lett okostojás, hanem megjárta a hadak útját. Szakmailag ez sokat segített neki. (empátia) Sőt élete végéig járja…de ezt majd olvassátok el a könyv végén.

>!
koprim
Elliot Aronson: Életem és a szociálpszichológia

Imádtam minden sorát! Mindenkinek ajánlom, nagyon sok hasznos és érthető információ van benne laikusok számára is.

>!
meseanyu MP
Elliot Aronson: Életem és a szociálpszichológia

Egy szimpatikus, bölcs ember érdekes, olvasmányos önéletrajza. Azért pszichológiai érdeklődés nem árt hozzá.


Népszerű idézetek

>!
vargajudit P

Gondolják csak el, amikor a Harvard oktatói klubjában Gordon Allport és én ebéd közben szabadon megvitattuk az antiszemitizmus és a faji előítéletek kérdéseit, egyikünkben sem merült fel, hogy legalább ilyen vérlázító, hogy az egyetem női oktatói csak a hátsó bejáraton keresztül léphetnek a klubba!

174. oldal

>!
esőember

Jean-Paul Sartre egyszer azt írta, amint kibújunk az anyaméhből, szabadságra vagyunk „ítélve”. Miért fogalmazott volna úgy, hogy „ítélve”, ha nem azért, mert a szabadság súlyos teher – szenvedések és veszteségek árán lesz a miénk.

29. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Jean-Paul Sartre · szabadság
6 hozzászólás
>!
vargajudit P

Minnesotában az emberek telente gyakran egyszerűen áthajtanak kocsival egy-egy befagyott tavon, így rövidítik le az utat. Az a vicc járja, hogy a tavasz nem hivatalos megérkezését az első kocsi jelzi, amelyik alatt beszakad a jég.

149. oldal

>!
LAndi P

Felfedeztem valami izgalmasan újat az emberi elme működéséről – azt, hogy az emberek jobban szeretik, amit kapnak, ha kellemetlenségek árán szerzik meg. Általánosabban fogalmazva, rájöttem, bármennyire összetett is az emberi viselkedés, vannak törvényszerűségei.

103. oldal

>!
vargajudit P

Az évkezdet, szeptember óta a pszichológia tanszék Festinger korábbi szakmai ténykedéséről szóló történetektől volt visszhangos – mesterhallgatókról beszéltek, akiket túlsúlyos személyiségével és kíméletlenül gúnyos szellemességével örökre elriasztott a szociálpszichológiától, akik otthagyták a képzést, és inkább beálltak erdőkerülőnek, ingatlanügynöknek, sőt pszichoterapeutának, csak hogy Leon Festingert messze elkerülhessék.

91. oldal

>!
esőember

…a férfiaknál a bánat három leggyakoribb megnyilvánulási formája az, hogy sokat isznak, veszélyesen vezetnek… és szomorú, érzelgős dalokat énekelnek zuhanyozás közben.

148. oldal

>!
koprim

Társadalmunkban úgy éljük végig az életünket, hogy egyfolytában önmagunkat védjük; nem akarunk másoknak túl nagy támadási felületet adni, ezért páncélt öltünk magunkra. Néha olyan sikeresen megtanuljuk, hogyan leplezzük el mások elől valódi érzéseinket, hogy még magunk előtt is rejtve maradnak.

190. oldal

>!
esőember

Középiskolás koromban soha nem mentem el bálokra; félszeg voltam, nem mertem egyetlenegy lánnyal se randevúzni. Mivel diáktársaim szemében félénknek tűntem, a rólam alkotott véleményükkel hozzájárultak énképem kialakításához, és az önmagam által kialakított énkép korlátokat szabott viselkedésemnek. (Később megtudtam, mi az elnevezése a jelenségnek – önbeteljesítő jóslat.)

43. oldal

>!
esőember

Egyik szemináriumán Maslow felsorolta a tulajdonságokat, amelyek véleménye szerint a hierarchia csúcsán az önmegvalósítás folyamatát élő embereket jellemzik. Felsorolásában a következő tulajdonságok szerepeltek: spontaneitás, a kellemetlen tényekkel és bonyolult kihívásokkal való szembesülés képessége minimális stresszreakcióval, érdeklődés a problémamegoldás iránt, nyitottság a tapasztalatszerzésben, előítélet-mentesség, önirónia, birtoklási vágytól mentes szeretet képessége, határozott önállóság – minden szembenállás ellenére az egyéni út követése.

54. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Malcolm Gladwell: Kivételesek
Erich Fromm: Menekülés a szabadság elől
Erich Fromm: Birtokolni vagy létezni?
Joshua Harris: Búcsú a randevúktól
Gary Chapman: Egymásra hangolva
Bob Proctor: Gazdagnak születtél!
F. Várkonyi Zsuzsa – Szendi Gábor – Bagdy Emőke – Popper Péter: Mindennapi játszmáink
Bereczkei Tamás: A génektől a kultúráig
Neil Mulholland (szerk.): Harry Potter pszichológiája
Charles Duhigg: A szokás hatalma