Ellen Datlow, a science fiction-, fantasy- és horror-novellairodalom talán legismertebb szerkesztője ebben az egyedülálló antológiájában sokszínű válogatást kínál két évtized horrorterméséből. Az ínyenc gyűjtemény novelláiban kifinomult pszichológiai érzékenység keveredik felkavaró brutalitással. A huszonöt történetet tartalmazó összeállításban Magyarországon már jól ismert és még csak most bemutatkozó szerzőket egyaránt találunk.
Ellen Datlow 1949-ben született, és több mint harmincöt éve dolgozik science fiction-, fantasy- és horrornovellák szerkesztőjeként. Száznál is több antológiát állított össze, többek között a The Best Horror of the Yeart, a Lovecraft’s Monsterst és a Nightmares: A New Decade of Modern Horrort. Többször is megnyerte a World Fantasy-, a Locus-, a Hugo-, a Stoker-, az International Horror Guild- és a Shirley Jackson-díjat. 2014-ben a World Fantasy Életműdíjjal is kitüntették. New Yorkban él.
Interaktívra terveztem ezt az értékelést is, de elment a legelső novella után a kedvem. Nem írok olyanról, amiről nem tudok. Rájöttem olvasás közben, hogy mielőtt megveszek egy könyvet, meg kéne néznem a visszhangokat, amiket kivált a kedves molytársakból. Saját magamat ellátva rosszindulatú „tömegízlésű” jelzővel ezúttal megkíméltem volna magam és pénztárcám ettől. De a nevek csábítottak, amikből legalább 2-3 azért tűrhető lett. George Martin sztorija volt a legjobb (HOL VAN A TRÓNOK HARCA FOLYTATÁSA??!!), King bácsi King-es, Hill fiú tompán Hill-es, nem rossz, de hosszúban jobbak. Oates története: ?, pedig valahogy az vonzott a legjobban. A többi meg tapogatózás, ahogy a műfajban is viszonylag új vagyok. Ja, és Peter Straub, akinek a neve mostanában sok beszélgetésben került elő, nos ő… Na ezek után biztos nem fogom a Pokoltűz Klubot elolvasni. A kötet egésze olyan „trendi, 21. századi,” mint a filmes horrorok, és olyan semmilyen is. Lehet bennem van a hiba, de én egy jó horror történetet évek óta nem olvastam/láttam. És mivel tömegízlésem van, jöhetnek is a javaslatok, spoiler hátha akad valami jobb is.
Sajnos azt kell mondanom, hogy a horror történetek nem igazán az én műfajom, vagy inkább úgy lehet mondani, hogy nem mindegyik fajtáját szeretem, vagy tetszik annyira, hogy elolvassam. A kötetben található novellák változatos stílusúak, változatos hosszúak, és azt kell mondanom, hogy számomra nem mindegyik volt megfelelő. Így a kötet egy részét nem olvastam akkora figyelemmel, mint ami megillette volna, de még ennek ellenére is találtam olyanokat benne, amik megfogtak.
Ezek a következők voltak:
Clive Barker: Jacqueline Ess akarata és végső akarata
George R. R. Martin: A Körteforma Ember
Dan Simmons: Két perc negyvenöt másodperc
Stephen King: Csattogó fogsor
Amit még ki kell emelni, a fordítók csodálatos munkát végeztek.
Le kell szögeznem, hogy amennyire nem vártam sokat a kötettől (novellák szubjektív ízlés szerint válogatva), annyira örülök, hogy végül volt lehetőségem elolvasni, és megváltozhatott a véleményem.
Mindannyian tudunk a horror hazai hánytatott sorsáról. Itt nem kell erről írnom. Ellen Datlow kötete nem pótol minden kimaradt írót, de egy alapos irodalomtörténeti áttekintést, néhány példával (úgy 25 novellával) megtoldva ad a horrorról. Lehet gótikus, paráztatás, undorító, zsigeri, freudi, misztikus, rém/szörny-központú és még sorolhatnám.
Maguk a novellák többségében érdekes művek, főleg a hosszú történetek nyerték el a tetszésemet, viszont a kötet második felére valahogy kifogyott a szufla a rémmesékből, inkább egykaptafára gyártott műveknek érződtek (kivéve Ramsey Campbell és Glen Hirschberg írását).
Az ultimate kedvenceim a kötetből: Clive Baker (tőle kell még olvasnom), George Martin, Pat Cadigan (tőle is kell olvasnom), Joe R. Landsdale, Stephen King, Poppy Z. Brite (tőle is olvasok még), Elizabeth Hand, David J. Schow, Kelly Link, Steve Rasnie Tem, a már zárójelben említett Campbell és Hirschberg.
Ha irodalomtörténeti szempontból többet szeretnél tudni a horrorról, érdemes próbálkoznod ezzel.
"Mintha csak az én új irányú érdeklődéseimet szerette volna kiszolgálni, és a fenti problémára kicsit válaszolni, a Gabo SFF tavaly év végén váratlanul kiadta a Sötétség című horrorantológiát, amelyben az ismert és elismert szerkesztő, Ellen Datlow huszonöt modern (1985 utáni) horrornovellát gyűjtött össze. Ez elsőre éppen úgy hangzik, mint amire most nekem szükségem van: itt egy új zsáner, amit nem igazán ismerek, és íme, itt van huszonöt szerző, akik fontos szerzők voltak az elmúlt évtizedekben.
A Sötétség azonban végül egészen más módon volt hasznos nekem a horror feltérképezésében, mint számítottam rá. Ez tényleg egy sokszínű seregszemle, ami egy rendkívül sokszínű zsáner sokféle megközelítési módját tárja elénk. Ebből adódóan szinte biztos vagyok benne, hogy kevés olyan ember lesz, akinek akár a novellák többsége tetszeni fog. (Ez talán ilyen antológiák esetében elkerülhetetlen.) Nekem azért volt hasznos, mert nagyjából ráéreztem, hogy mi az, ami engem kevésbé, vagy egyáltalán nem érdekel a horror területén; illetve mi az, ami kifejezetten tetszik. Inkább az utóbbiakról szólok.
(…)
A többi novellát sem találtam rossznak, legfeljebb kicsit unalmasnak, vagy olyannak, ami nem olyan irányból közelíti meg a horrort, ami engem érdekelne. Szóval “best of” kötetnek bizonyos megkötésekkel lehet csak felfogni a Sötétséget, és hát nem is feltétlenül annak készült, nincs ez így kimondva. A zsánerben tapogatózáshoz, nevek kijegyzeteléséhez és a felvillanó stílusok megismeréséhez viszont tökéletes."
Nagyon sokféle ez az antológia, ez már önmagában is imádnivaló benne (bár engem a Barker-nyitónovella leginkább arról próbált meggyőzni, hogy talán nem is szeretem a horrort, roppantul laposnak és ízléstelennek találtam). A kedvenceim az igazán furcsa, feszült, félig kimondatlanul maradó történetek voltak, meg egy-két olyan novella, ami erősebben ütött fantasy anyjára, mint horror apjára. A legmaradandóbb számomra furcsa módon az alapvetően kis színtelen, semmilyen Csirketánc volt, azt biztos sokáig magammal viszem, az idegeimre leginkább Martin Körteforma Embere hatott, bár azt végig utáltam olvasni, és ott van persze a lehengerlően banális, otrombán zsáneri és mégis csodálatosan frappáns Erő és Passió, amit könnyű lenne abszolút kedvencnek választani. Legjobban talán A villikirályt szerettem az atmoszférája és a kopott rocksztár tematikája miatt, de a végére nagyon felhozta magát A fa a kalapom is, amelynek szörnyetege hiába tűnik utólag egyszerűnek, mégis váratlan, a horrort pedig itt sokkal inkább a naplóforma folyamatos, szinte észrevétlenül szofisztikált feszültségkeltése adja. Összességében szerintem a Kis éji zene a legijesztőbb és legfelkavaróbb. (Meg lehetne említeni a Csattogó fogsort is a rend kedvéért, dehát egyrészt annyira kingi, hogy további szót nem nagyon érdemel, másrészt igazán antihorrornak tűnik ebben a válogatásban. Hiszen van-e megnyugtatóbb, kielégítőbb befejezés, mint hogy a megnyerően középszerű főhőst egy spoiler a világ emberi szörnyetegeitől?)
És gonosz vagyok, de engem Pék Zoltán fordítási tévedése link legalább annyira mulattatott, mint egy külön novella. Szóval összességében nem nagyon erős novellák ezek, dehát vegyük degusztációs menüsornak intenzív, különleges, sokszínű ingerekkel, mert annak remek, és aztán lakjunk jól valami mással.
Barker nyitó novellája a legjobb,a válogatásnak ad egy erős kezdést. A további sztorik már nem ilyen erősek és hatásosak. A többi az érdektelen spoiler és az elment között váltakozott.
A Sötétség olyan antológia, amely igényes novellák gyűjteménye. A szerzők a műfaj krémjét képviselik, igazán nívós díjakat nyertek el írásaikkal. Ellen Datlow kötetet így egyfajta csemege lehet a horror-zsáner írással foglalkozóknak is, hogy most mi is az, ami igazán „trendi” az igényes horrort alkotók között. Éppen emiatt lehetséges, hogy a kötet nem fogja elnyerni azoknak a tetszését, akik a darabolós, slasher horroron edződtek, ugyanis ebben a kötetben a horror igencsak széles skálán villan meg. Megmutatja azt, hogy a mai modern horrorba keveredhet realizmus, science-fiction és fantasy elemek is. Bevallom őszintén, hogy számomra üdítő változatosság volt egy ilyen jól összerakott, igényes antológiát olvasni.
Többet itt olvashattok:
http://bizzarium.com/konyvajanlo-ellen-datlow-sotetseg-…
Annyi biztos, hogy Ellen Datlow és az én „szájízem” horror terén Makó Jeruzsálemhez.
Nyilván nem egy best of… típusú válogatáskötetről van szó, de ha már negyed évszázad trendjét öleli fel, akkor mondjuk illene a szerzőktől valami jobb történetet beválogatni. Mert az ebben az antológiában olvasható szerzők mind jók, de néhányuknál előnytelen volt a kiválasztott művuk. Írtak azoknál sokkal jobbat. Félő, hogy egy jótollú szerző kevésbé tetszetősre sikerült darabja miatt számos olvasó előre leírja a tehetségét.
Technikai megjegyzés: van már néhány Gabo-könyvem az utóbbi 1-2 évből, és mind, ezt a kötetet is beszámítva, valami irgalmatlanul selejtes anyaggal készült. A festék elkenődik a lapokon, elég, ha megfogom. Elég egyszer végighúzni az ujjamat a lapokon, látványos sötét csík marad utána. Roppant bosszantó, eléggé lehangolja az összbenyomást. Nyomdát kellene váltani esetleg?
Ritkán szoktam horrort olvasni, de ennek az antológiának a húzónevei meggyőztek arról, hogy adjak a kötetnek egy esélyt. Azt nem mondom, hogy megbántam, de a novellák többségénél szerintem találtam volna jobb, tartalmasabb szórakozást. Tekintélyes részüket nem hogy félelmetesnek, de még különösebben nyomasztónak, vagy elgondolkodtatónak sem találtam. Többségükben erős hangulatú írások, amik azon kívül sok mindent nem váltottak ki belőlem, hogy „jó, de mi a fene történt?”. Nyilván a természetfelettit nem kell megfejteni, megérteni, de a szerzők jelentős része szerintem a kelleténél többet bízott az olvasó képzeletére. Hogy az majd kiegészíti a szövegek lyukait kellően borzongató részletekkel.
De hogy azért konkrét novellákat is kiemeljek:
Tetszett a Jacqueline Ess akarata és végső akarata (Barker), A Körteforma Ember (Martin), a Csattogó fogsor (King), a Mennyország a hűtőben (Schow) és a Táncoló Emberek (Hirschberg).
Számomra a mélypontot a Kalkutta, Idegek Ura (Brite) és a Villikirály (Hand) alkotta. Utóbbi kapcsán végig azt éreztem, hogy ezért kár volt hozzányúlni Goethe Tündérkirályához (Der Erlkönig), az sokkal félelmetesebb és szebb.
Kicsit féltem a kötettől, mert eléggé megosztó lett az értékelések szerint. Ehhez képest pozitív csalódtam: nagyon változatos témájú és eszköztárú novellákkal találkozhattam, amik kicsit leépítették az előítéleteimet, és megmutatták, hogy a horror is milyen sokféle lehet.
Nem vagyok különösebben kíváncsiskodó alkat, már ami a barátaimat és a szeretőimet illeti. Ügyvédként az ember azzal tölti az idejét, hogy mások életének szennyesei között turkál, és hogy őszinte legyek, nekem ebből napi nyolc óra bőven elég. Amikor nem vagyok az irodában, az okoz örömet, ha békén hagyhatom az embereket. Nem firtatok, nem kíváncsiskodok, nem kutakodok: szó szerint elfogadom őket.
Jacqueline Ess akarata és végső akarata · Clive Barker
A Körteforma Ember a lépcső alatt lakik. A válla keskeny, csapott, de a feneke lenyűgöző méretű. Vagy talán csak a ruhája teszi; még senki sem ismerte be, hogy látta volna meztelenül, és senki sem ismerte be, hogy szeretné.
A Körteforma Embernek szaga is van: édes szag, savanyú szag, sűrű szag, mint az avas vaj és a romlott hús és a szemetesben rothadó zöldségek egyvelege.
Kényszerű késztetések. A semmiből teremnek elő, és attól kezdve ők parancsolnak nekünk. Öltönybe, nyakkendőbe, kalapba öltöztetjük agyunk primitív rétegeit, ráfogjuk, hogy azért cselekszünk így, mert illemtudók és civilizáltak vagyunk, pedig, ha őszinték akarunk lenni, az öltöny, a nyakkendő, a kalap pusztán a felszín.
Aki uralkodik magán, az nem élhet teljes életet, mintha más kóstolná helyette az ételt. Nem érezzük az ízeket. Semminek sincs textúrája. Sosem fogunk jóllakni. Sanyarú lét!
Jessie szabadúszó illusztrátorként dolgozott, otthonról, ami Angela, Donald, az anyja és a teljes nyugati civilizáció számára annyit tett, hogy nem is dolgozott egyáltalán.
