Sötétség 63% 47 csillagozás

Imádom a novellákat. Imádom a horrort. A horrornovellakért egyenesen megőrülök. Ellen Datlow is. Csak hát sajnos nem ugyanazokat szeretjük. Nagyon nem. A huszonöt novellából négy, azaz négy volt olyan, ami az én ízlésemnek való, a többi hiába ilyen-olyan díjnyertes, vagy unalmas volt, vagy nem is értettem. Pedig annyira akartam egy antológiát, amit ha elolvasok, napokig nem alszok tőle, mert annyira félelmetes.
Szóval csak félve merem leírni, hogy nekem a Lopakodó árnyak az etalon, mert a kilencvenes évek közepén ez volt az első horrorválogatás, amit olvastam, és annyira féltem, hogy nem mertem aludni se. Abban találkoztam először King Mumusával, aki számomra a legeslegeslegfélelmetesebb alak, akiről valaha is olvastam. Ha ebben a könyvben csak egy ilyennel találkoztam volna, már oké lett volna a dolog, de sajnos nem. Ami közel járt a félelmeteshez, az a Körteforma Ember és Öltés Úr volt, de sajnos mindkettő vége elrontódott. Azt meg soha a büdös életben nem fogom megérteni, mit esznek az emberek Peter Straub-on.

Interaktívra terveztem ezt az értékelést is, de elment a legelső novella után a kedvem. Nem írok olyanról, amiről nem tudok. Rájöttem olvasás közben, hogy mielőtt megveszek egy könyvet, meg kéne néznem a visszhangokat, amiket kivált a kedves molytársakból. Saját magamat ellátva rosszindulatú „tömegízlésű” jelzővel ezúttal megkíméltem volna magam és pénztárcám ettől. De a nevek csábítottak, amikből legalább 2-3 azért tűrhető lett. George Martin sztorija volt a legjobb (HOL VAN A TRÓNOK HARCA FOLYTATÁSA??!!), King bácsi King-es, Hill fiú tompán Hill-es, nem rossz, de hosszúban jobbak. Oates története: ?, pedig valahogy az vonzott a legjobban. A többi meg tapogatózás, ahogy a műfajban is viszonylag új vagyok. Ja, és Peter Straub, akinek a neve mostanában sok beszélgetésben került elő, nos ő… Na ezek után biztos nem fogom a Pokoltűz Klubot elolvasni. A kötet egésze olyan „trendi, 21. századi,” mint a filmes horrorok, és olyan semmilyen is. Lehet bennem van a hiba, de én egy jó horror történetet évek óta nem olvastam/láttam. És mivel tömegízlésem van, jöhetnek is a javaslatok, spoiler hátha akad valami jobb is.

Sajnos azt kell mondanom, hogy a horror történetek nem igazán az én műfajom, vagy inkább úgy lehet mondani, hogy nem mindegyik fajtáját szeretem, vagy tetszik annyira, hogy elolvassam. A kötetben található novellák változatos stílusúak, változatos hosszúak, és azt kell mondanom, hogy számomra nem mindegyik volt megfelelő. Így a kötet egy részét nem olvastam akkora figyelemmel, mint ami megillette volna, de még ennek ellenére is találtam olyanokat benne, amik megfogtak.
Ezek a következők voltak:
Clive Barker: Jacqueline Ess akarata és végső akarata
George R. R. Martin: A Körteforma Ember
Dan Simmons: Két perc negyvenöt másodperc
Stephen King: Csattogó fogsor

Amit még ki kell emelni, a fordítók csodálatos munkát végeztek.

Szerintem nekem ezek a novellák túl modernek voltak. Vagy nem értettem mit olvasok és mit akart kihozni belőle az író, vagy nagyon gyenge semmi volt. A két csillag azért jár, mert a 25 novella közül három nem volt rossz.
George R. R. Martin: A Körteforma Ember
Pat Cadigan: Erő és Passió
Stephen King: Csattogó fogsor
Kedves leendő olvasó, ha elfogadsz egy jó tanácsot akkor egyből keresd meg ezeket a novellákat, lehet ez sem fog annyira tetszeni, de már lesz viszonyítási alapod, ha ezek a jók akkor a többi milyen lehet! Hidd el időt spórolok neked ezzel:)

A rém novellák terén újat mutatni nem könnyű feladat, utoljára számomra talán Clark Ashton Smith: Gonosz mesék novellás kötete tudott olyat nyújtani, ami frissnek hatott a tucatjával érkező horrorok között. A „Sötétség" – nél viszont nem az a gond, hogy képtelen felrázni a műfajt, sokkal inkább az, hogy egy pillanatig sem próbál több lenni egy hanyagul összedobált novellák gyűjteményénél. Igazából nemcsak gyenge, de egyenesen felesleges összeállítás, ami legtöbbször még arra sem képes, hogy lemásolja a sokszor középszerű, de összességében azért borzongató konkurenciát. Érdekes és misztikus részletek hiányában a könyv nem igazán működik. Baljós atmoszférának nyoma sincs, ráadásul a könyv felére a kezdeti kíváncsiságomat teljesen lelohasztotta a suta történetek. Pont a horrorok legfőbb alapelemei hiányoznak: nincs borzongás, nincs félelem, nincs meg az a nyomasztó feszültség, amiért végtére is a kezembe vettem.

Le kell szögeznem, hogy amennyire nem vártam sokat a kötettől (novellák szubjektív ízlés szerint válogatva), annyira örülök, hogy végül volt lehetőségem elolvasni, és megváltozhatott a véleményem.
Mindannyian tudunk a horror hazai hánytatott sorsáról. Itt nem kell erről írnom. Ellen Datlow kötete nem pótol minden kimaradt írót, de egy alapos irodalomtörténeti áttekintést, néhány példával (úgy 25 novellával) megtoldva ad a horrorról. Lehet gótikus, paráztatás, undorító, zsigeri, freudi, misztikus, rém/szörny-központú és még sorolhatnám.
Maguk a novellák többségében érdekes művek, főleg a hosszú történetek nyerték el a tetszésemet, viszont a kötet második felére valahogy kifogyott a szufla a rémmesékből, inkább egykaptafára gyártott műveknek érződtek (kivéve Ramsey Campbell és Glen Hirschberg írását).

Az ultimate kedvenceim a kötetből: Clive Baker (tőle kell még olvasnom), George Martin, Pat Cadigan (tőle is kell olvasnom), Joe R. Landsdale, Stephen King, Poppy Z. Brite (tőle is olvasok még), Elizabeth Hand, David J. Schow, Kelly Link, Steve Rasnie Tem, a már zárójelben említett Campbell és Hirschberg.

Ha irodalomtörténeti szempontból többet szeretnél tudni a horrorról, érdemes próbálkoznod ezzel.

Elsősorban meg kell jegyeznem, hogy nekem mit jelent a horror. Tinédzserként én horror-vonalon olyan filmeken nőttem fel, mint a Rémálom az Elm utcában, Texasi láncfűrészes mészárlás, Aliens, Poltergeist, vagy a Hellraiser. Ha ezt veszem alapul, akkor ez a könyv az elvárásaimnak csak egy nagyon kis szeletét tudta teljesíteni.
Épp ezért nagy bajban vagyok az értékeléssel, mert ismételten egy olyan könyv, amivel nagyon kevés közös metszésponton találkozott csak az ízlésünk.

A helyzet az, hogy ebben a könyvben minden horrornak van titulálva, amiben valami furcsa dolog történik vagy valaki fél valamitől/valakitől. Legyen az egy kutya, egy papírpohár, vagy egy bizonyos dallam. Engem viszont ez semmilyen formában nem rémisztett meg, sőt, inkább röhejesnek gondolom a műfaj effajta megközelítését.
És pontosan ez a baj, ugyanis ebben a kötetben nagyon kevés olyan író van, akik meg bírták birizgálni az ingerküszöbömet.
Ők is inkább a nagy öregek, Barker, Martin, King, illetve az újabb generációk közük Hill és Brite. És ennyi.

A kötetben szereplő írások zömét annyira szenvtelen arccal olvastam végig, mintha egy ételreceptről lenne szó.
Az egyetlen, akinél a zsigeri erőszak átadása működött (amiről persze tudom, hogy nem egyenlő a horrorral, de nálam szinte csak ez működik), az Clive Barker írása, félelmetesen őrült a fickó, épp ezért imádtam ezt a novelláját. Martin írása is kellően feszült volt, bár a végét szerintem csúnyán elrontotta, illetve még King írása is inkább egy szatírának hangzott és nem horrornak, sokszor felnevettem a fekete humorú abszurditásán. Hill inkább urban fantasyt írt, Brite meg annyira mocskos és perverz, hogy már csak ezért is végig kellett olvasnom.

Szóval így ennyi. Ha ez lenne az újhullámos „modern” horror irány, akkor sajnos az én ízlésemnek megfelelően nagyon rossz irányba indult el ez a zsáner. Vagy az én ingerküszöböm lett már olyan magasra téve, hogy keményen neki kell rugaszkodni, ha valaki át akarja ugrani, ezt nem tudhatom, nyilván ez is benne van. A feljebb felsorolt írókon kívül, a többi írásra már nem is emlékszem. De hogy szerintem egyik sem horror volt, abban biztos vagyok.

.

Talán 4 vagy 5 helyesírási hibára bukkantam rá, egész jó arány.

"Mintha csak az én új irányú érdeklődéseimet szerette volna kiszolgálni, és a fenti problémára kicsit válaszolni, a Gabo SFF tavaly év végén váratlanul kiadta a Sötétség című horrorantológiát, amelyben az ismert és elismert szerkesztő, Ellen Datlow huszonöt modern (1985 utáni) horrornovellát gyűjtött össze. Ez elsőre éppen úgy hangzik, mint amire most nekem szükségem van: itt egy új zsáner, amit nem igazán ismerek, és íme, itt van huszonöt szerző, akik fontos szerzők voltak az elmúlt évtizedekben.

A Sötétség azonban végül egészen más módon volt hasznos nekem a horror feltérképezésében, mint számítottam rá. Ez tényleg egy sokszínű seregszemle, ami egy rendkívül sokszínű zsáner sokféle megközelítési módját tárja elénk. Ebből adódóan szinte biztos vagyok benne, hogy kevés olyan ember lesz, akinek akár a novellák többsége tetszeni fog. (Ez talán ilyen antológiák esetében elkerülhetetlen.) Nekem azért volt hasznos, mert nagyjából ráéreztem, hogy mi az, ami engem kevésbé, vagy egyáltalán nem érdekel a horror területén; illetve mi az, ami kifejezetten tetszik. Inkább az utóbbiakról szólok.

(…)

A többi novellát sem találtam rossznak, legfeljebb kicsit unalmasnak, vagy olyannak, ami nem olyan irányból közelíti meg a horrort, ami engem érdekelne. Szóval “best of” kötetnek bizonyos megkötésekkel lehet csak felfogni a Sötétséget, és hát nem is feltétlenül annak készült, nincs ez így kimondva. A zsánerben tapogatózáshoz, nevek kijegyzeteléséhez és a felvillanó stílusok megismeréséhez viszont tökéletes."

Részletek:

https://spekulativzona.blogspot.hu/2018/01/sotetben-tap…

Barker nyitó novellája a legjobb,a válogatásnak ad egy erős kezdést. A további sztorik már nem ilyen erősek és hatásosak. A többi az érdektelen spoiler és az elment között váltakozott.

Nagyon sokféle ez az antológia, ez már önmagában is imádnivaló benne (bár engem a Barker-nyitónovella leginkább arról próbált meggyőzni, hogy talán nem is szeretem a horrort, roppantul laposnak és ízléstelennek találtam). A kedvenceim az igazán furcsa, feszült, félig kimondatlanul maradó történetek voltak, meg egy-két olyan novella, ami erősebben ütött fantasy anyjára, mint horror apjára. A legmaradandóbb számomra furcsa módon az alapvetően kis színtelen, semmilyen Csirketánc volt, azt biztos sokáig magammal viszem, az idegeimre leginkább Martin Körteforma Embere hatott, bár azt végig utáltam olvasni, és ott van persze a lehengerlően banális, otrombán zsáneri és mégis csodálatosan frappáns Erő és Passió, amit könnyű lenne abszolút kedvencnek választani. Legjobban talán A villikirályt szerettem az atmoszférája és a kopott rocksztár tematikája miatt, de a végére nagyon felhozta magát A fa a kalapom is, amelynek szörnyetege hiába tűnik utólag egyszerűnek, mégis váratlan, a horrort pedig itt sokkal inkább a naplóforma folyamatos, szinte észrevétlenül szofisztikált feszültségkeltése adja. Összességében szerintem a Kis éji zene a legijesztőbb és legfelkavaróbb. (Meg lehetne említeni a Csattogó fogsort is a rend kedvéért, dehát egyrészt annyira kingi, hogy további szót nem nagyon érdemel, másrészt igazán antihorrornak tűnik ebben a válogatásban. Hiszen van-e megnyugtatóbb, kielégítőbb befejezés, mint hogy a megnyerően középszerű főhőst egy spoiler a világ emberi szörnyetegeitől?)
És gonosz vagyok, de engem Pék Zoltán fordítási tévedése link legalább annyira mulattatott, mint egy külön novella. Szóval összességében nem nagyon erős novellák ezek, dehát vegyük degusztációs menüsornak intenzív, különleges, sokszínű ingerekkel, mert annak remek, és aztán lakjunk jól valami mással.