Prozac-ország 199 csillagozás

Fiatalon és depressziósan Amerikában
Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország

Elizabeth ​Wurtzel alig múlt húszéves, amikor megírta ezt a könyvet a depressziójának történetéről, s ma már Sylvia Plathszal és Willam Styronnal együtt a „depresszió-irodalom” legfontosabb szerzői között emlegetik. Wurtzel szerint Plath és Styron könyve túlságosan udvarias, bocsánatkérő volt; ő egy „rock-and-roll könyvet” akart írni: vadul, teljesen kitárulkozva mesél a szüleihez fűződő és a depresszióját úgy-ahogy magyarázó kapcsolatáról, szenvedéseiről, őrült szerelmi és szexuális kalandjairól, pszichológusairól és pszichiátereiről, öngyilkossági kísérletéről, segítőkész egyetemi barátairól, akiknek végül az agyára ment állandó, megmagyarázhatatlan kínlódásával. A „regény” végén, utószóként közölt esszéjében Wurtzel a Prozac-jelenségről ír – a kilencvenes évek elején megjelent csodaszerrel őt is „meggyógyították”, de Wurtzel szerint nem felhőtlenül jó hír az, hogy Amerikában jóformán mindenkinek, aki szomorúságra panaszkodik, három perc alatt felírják a Prozacot (vagy valamilyen… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1994

>!
Európa, Budapest, 2014
488 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789630799058 · Fordította: Zentai Éva
>!
Európa, Budapest, 2004
486 oldal · ISBN: 9630776146 · Fordította: Zentai Éva
>!
Európa, Budapest, 2001
484 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630769921 · Fordította: Zentai Éva

Enciklopédia 9


Kedvencelte 56

Most olvassa 21

Várólistára tette 218

Kívánságlistára tette 155

Kölcsönkérné 7


Kiemelt értékelések

>!
Sárhelyi_Erika I
Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország Fiatalon és depressziósan Amerikában

Nem voltam soha depressziós, sőt igazából a lehangoltság se jellemző rám. Ellenkezőleg, én akkor is fel tudok és fel akarok kelni, ha padlóra kerülök (mert hát ki nem kerül oda időnként). Ez a könyv, illetve a szerzője mégis annyira közel került hozzám, mintha magam is átéltem volna ilyesmit, pedig szerencsére a közelében sem voltam soha ilyen állapotnak. Együtt lélegeztem Elizabeth Wurtzel minden sorával, teljesen átéreztem, amit és ahogy leírt. Átéltem a zuhanásait és szárnyalásait, az érzelmi őrlődéseit, a tettrekészségét és a végtelen letargiáját. És ezt nem tudom másként értelmezni, mint ami voltaképpen ki is derül ebből az életrajzból, hogy a depresszió mögött mindig egy tök normális ember van, aki olyan, mint te vagy én. Csak valami „elromlott benne”, fogva tartja a saját pszichéje. Azt írja egy helyütt: „Istenem, hová menjek, hogy kiszabaduljak magamból?” Elizabeth tisztában van a betegségével, és szabadulna belőle, ugyanakkor fél is attól, hogy mi lesz, ha egyszer tényleg kigyógyítják belőle: a depresszió annyira a személyiségének a része, hogy azt gondolja, a betegsége nélkül már ő maga sem lenne.
Iszonyú fontos könyv, sok-sok okos és elgondolkodtató mondattal, voltaképpen egy hihetetlen nagymonológ az egész. Fejbe kólint, arra késztet, hogy örüljünk, hogy ezt személyesen sosem kellett megélnünk, ugyanakkor arra is, hogy figyeljük azokat, akik fontosak nekünk, figyeljünk rájuk és vegyük észre, hogy a „szar az élet” klisé mögött lehet, hogy több van, mint lehangoltság. Én ezt mindenkivel elolvastatnám korra, nemre és pszichés állapotra való tekintet nélkül.

>!
Virág_Blogger P
Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország Fiatalon és depressziósan Amerikában

„A dolgokat nem olyannak látjuk amilyenek. Olyannak látjuk, amilyenek mi vagyunk.”

Közvélemény. Társadalmi nyomás. Ítélkezés. „Én mindent jobban tudok, még kívülállóként is” komplexus. Lenézés. Elbagatellizálás. Intolerancia. Íme, csomó dolog, amit ki kell vágni a szemétbe, mielőtt valaki úgy dönt, fejest ugrik Elizabeth Wurtzel koránt sem lélekemelő történetébe. A Prozac-ország a szerző depresszióját kialakulásától kezdve egészen stabil állapotáig nyomon követi, az idáig vezető úton pedig betekintést enged minden elképzelhetetlen és igazából sokszor megmagyarázhatatlan fájdalomra és szenvedésre, ami egy efféle beteget ér. Aki messziről elhatárolódik egy efféle komoly ügytől, valószínűleg egy unalmas, túlontúl hosszú és hisztis könyvet tart ezzel a kezében – azonban aki kellően nyitott, vagy akár érintett, az valószínűleg a pszichés betegségek irodalmának egyik legkiemelkedőbb és leghitelesebb példányát. Wurtzel átszövi a lapokat mindennel, ami kell, csempész bele olykor némi fanyar humort, kellő korrajzot és rock n’ rollt – a legnagyobb nyomot viszont kétségtelenül érzékletes leírásaival hagyja az olvasóban, melyek szinte élővé tesznek fájdalmat, elidegenedést, ürességet, céltalanságot, és végtelen bánatot. Nem túlzok azzal, hogy eddigi életem leglehangolóbb olvasmánya volt a Prozac-ország: lehúzott, kiürített, letargiába sodort… mégis úgy érzem, nem most került a kezembe utoljára. Ennek a „szenvedésnek” minden percét értékeltem és szerettem, amennyire csak lehetett – és mindenkit csak bátorítani tudok rá, hogy nyissa ki az elméjét, szívja fel magát toleranciával és türelemmel, aztán tegyen egy próbát.

Teljes értékelésemet a könyvről a blogomon olvashatjátok: https://neverletmegobyviranna.blogspot.com/2018/11/fiat…

>!
Adrienn57 P
Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország Fiatalon és depressziósan Amerikában

Akinek szerencséje van, és sem magán, sem hozzátartozóján nem tapasztalta a depressziót és annak velejáró szenvedéseit, annak csak egy hisztis, lusta fiatal lány történetén kell átrágni magát, a majdnem 500 oldalon keresztül, aki az „ úri betegség” mögé bújik.
Ám aki sajnos szembesült a betegséggel bárhogyan is, az láthatja, olvashatja végre szavakba öntve, amit maga sem tud megmagyarázni, elmondani. A lelki fájdalom, az üresség, a haszontalanság, halálvágy, magányosság érzete az, amit elmondani, másoknak megmagyarázni, lehetetlen. Ebben a könyvben, szinte teljes skáláját olvashatjuk a tünetek átélésének. A megértő környezet egyre szűkül, így a magányosság valóssá válik.
Ami a gyógyszert illeti, nálunk sem ismeretlen. Vannak „sláger” gyógyszerek, amik hatalmas haszonnal kerülnek a betegek szájába.Persze a haszon nem a beteg zsebébe vándorol, és nagy részénél semmi eredményt nem hoz. A kezelés felépítése pont azért nehéz és hosszadalmas, mert meg kell találni minden beteg számára azt, ami esetleg átlendíti a nehézségeken, akár csak átmenetileg is!
Aki tudja miről beszélek,miről mesél Elizabeth, az értékelni fogja a könyvet!

>!
AeS P
Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország Fiatalon és depressziósan Amerikában

Mindig kiemelt figyelemmel fordulok a depresszióval, étkezési zavarokkal, hasonló nehézségekkel foglalkozó könyvek felé, főként azért, mert ezek állnak a legtávolabb a személyiségemtől. Minden erőmmel azon vagyok, hogy elkerüljem az ítélkezést és az áldozathibáztatást (vö. a pánikbetegség az elkényeztetett lányok hisztije), és az a helyzet, hogy tényleg meg kell erőltetnem magam ahhoz, hogy ezekbe a történetekbe bele tudjak helyezkedni – nem más ez, mint pofátlanul nagy szerencse.
Én tényleg próbálom Elizabeth Wurtzel írását sem egy összefüggő hisztinek betudni, ami azért nyúlt ekkorára, mert nagyalakú naplót kapott karácsonyra, és mindenképpen tele akarta írni, de nehéz. Ennek a könyvnek a harmadát ki lehetett volna húzni, az elbeszélés jelentős része pedig nem tükrözi azt, hogy egy akármilyen neves díjakat nyert újságíró tollából származnak. Persze ez egy önreflexió, aminek nem célja, hogy irodalmi legyen, de én úgy gondolnám, hogy az ember nem tud kibújni a saját bőréből.
A leghasznosabb rész az egyik utószó a sok közül, amikor végre ténylegesen a Prozac-ról, az amerikai gyógyszerlobbiról, és az antidepresszánsok kontinensszintű elterjedéséről ír. Az pazar, kár, hogy csak harminc oldal.

>!
sskkaa I
Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország Fiatalon és depressziósan Amerikában

Annyi mindent lehetne írni erről a könyvről, de mivel önéletrajzi cucc, egy ilyen életet értékelni képtelenség. Plath-al ellentétben Wurtzel nagyon sok mindent megmagyaráz, és olyan könyvet sikerült összedobnia, ami a lelki nyavalyáktól szenvedő és mentálisan egészséges embereknek is érdekes lehet. Ettől függetlenül főszereplőnk – orvosilag akármennyire is igazolhatóan beteg – eljut olykor olyan (mély) szintekre, hogy sajnálat helyett az ember már-már valamiféle erőszakot (nem nemit…) követne el ellene, hátha attól észhez tér. De ez a fajta empátia és tolerancia szint csökkenés is jól mutatja, hogy az ilyen szintű depressziót csak az értheti meg, aki tényleg ettől szenved/szenvedett.
A naiv olvasó persze gondolhatja azt, hogy Elizabeth jómódjában úgy használja a kórházat, mintha a saját kis játszótere lenne, a gyógyszereket meg úgy nyeli, mintha cukorkák lennének. A gyerekkori szülők probléma meg olyan, mint valami rohadt önigazolás, hogy neki joga van ilyen betegnek lenni. Egy darabig ilyen gondolatok kavarogtak bennem, de mit tudhatok én erről az egészről, amikor az én nyavalyáim még csak meg sem közelítik ezt a szintet? Számomra a könyv hatalmas bizonyíték arra, hogy: egyszerűbb gyógyszerekkel tömködni bárkit, mint ténylegesen foglalkozni vele, mint beteg, egyszerűbb gyógyszereket beszednem, mint hogy ténylegesen foglalkozzak a problémámmal, egyszerűbb önző módon a saját nyavalyámmal foglalkozni, mint hogy végre kibújjak a bura alól, és szembesüljek azzal, hogy nem csak én és a betegségem vagyunk a földön. Csak hogy ez hülyeség, mert semmi sem ilyen egyszerű, és a valóságban tuti nem ilyen.
Wurtzel könyve jól példázza, hogy a depresszió igenis komoly dolog, egy olyan társadalom által generált probléma, amiről bizonyos mértékben a környezetünk tehet, és bizonyos mértékben önmagunk is felelősek vagyunk emiatt. Nem vagyunk egyformák, és ezt egyénenként máshogy éljük meg: van aki mindent elveszít és folyton talpra áll, de olyan is van, aki már attól sírógörcsöt kap, hogy miként mossa meg a haját kádban, egyszerű zuhanyrózsával.
Nagy respect Elizabeth Wurtzel-nek ezért az őszinte kitárulkozásért és köszönet ezért a könyvért.

4 hozzászólás
>!
Lancaster
Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország Fiatalon és depressziósan Amerikában

Ez más körülmények között akár az én történetem is lehetett volna.

Nem vagyok Upper West Side-i zsidó lány, aki Amerikában hajszolja a boldogságot, és sem ennyire intelligensnek, sem ennyire őszintének nem tartom magam, hogy egy ilyen művel előálljak huszonévesen, de voltak olyan pillanatok, jelenetek Elizabeth életében, ami nem kötődik nemhez, korhoz, helyrajzi számhoz vagy kulturális közeghez, mert mindannyian belekóstolunk időnként ebbe a kicsavart világba, amit depressziónak definiálnak a szakértők.

A kamaszévek válságkorában mindannyian átéljük, milyen néha a padlóra kerülni, aztán vannak olyanok, akik továbblépnek ezeken az egetrengetőnek tűnő problémákon, és felismerik, hogy talán nem is annyira jelentős ez a csalódás, félreértés, megaláztatás. És vannak, akik egy durva szót, egy nyílt elutasítást, egy kisebb kudarcot is visznek magukkal éveken át, míg ezek az apróságok addig gyűlnek, hogy már az öngyilkossági gondolat is eljut a tettlegességig, és önmaguktól kell őket megvédeni. Én az első csapathoz tartozom, Lizzie meg a másodikhoz, ezért olvasom én az ő könyvét, és ezért nagyon hálás vagyok. Ezekből az apró szilánkokból épül fel az a torz tükör, mint amit a Hókirálynő megszállottságában építtet Kaijal egy másik történetben, amibe ha belenézel, valami egészen mást látsz, mint a valóság, ami miatt nem érted a barátaid, a szüleid, a pszichiátereid józan tanácsait, és ami miatt ők sem értik meg, miért „Én vagyok a magam leghajthatatlanabb börtönőre”.

Wurtzel is kitér rá, hogy a depresszió néha egy olyan állapot, ami a veleszületett tehetséggel párosulva olyan mesterműveket eredményezhet, mint a Búcsú a fegyverektől vagy Az üvegbura, amit az olvasók és a kritikusok állva tapsolnak meg, csak hogy mindehhez hozzátartozik, hogy mindezek után ott volt az a kilátástalanság, ami végül Hemingwayt a fegyverhez, Plath-ot meg a gázsütőhöz vonszolta. A depressziójuk elrabolta az életüket, és mindegy, mi maradt utánuk, az idő előtti halál lesz a legszembetűnőbb.

Mindezek mellett volt a könyvnek egy olyan jelenete, ami komolyan meghatott, pedig ilyet mostanában ritkán váltanak ki belőlem regények, és ez Strerling doktornő szavai voltak, amik visszaadták az orvostudományba vetett hitem:

„Úgy érzem, azt akarja tudomásomra hozni, hogy ha jobban lesz, az nem fogja azt jelenteni, hogy a továbbiakban nincs szüksége a terápiára, a segítségre és a figyelemre. Maguknál otthon az volt a szokás, hogy csak akkor kértek segítséget, ha már égett a ház. De higgye el nekem, Elizabeth, én akkor is segítek, ha nincs végletesen elkeseredett állapotban. Engem akkor is mindig megtalál, hogyha nem annyira lehangolt, hogy már az öngyilkosságot fontolgatja.”

Wurtzelt végül saját bevallása szerint is egy jó kezelőorvos, saját akarata és az akkori csodaszer, a Prozac mentette meg önmagától. Egész generációjának, generációnknak nagy mételye a depresszió felismerése, az azzal való együttélés, és a média-politika-gazdaság hármasának kétértelmű üzenetei. Mert hirtelen mindenki depresszióssá válik, és mindenki antidepresszánst szed, és ez vajon azt jelenti, hogy mindenki a könnyebb utat választja, aki ezzel él, vagy mindannyian boldogtalanok vagyunk? Akkor záruljon úgy az értékelés, ahogy Elizabeth elbeszélése:

„Ahány depresszió, annyi egyéni kálvária, annyi szomorú, egyedi, megírni való történet. Sajnos Kurt Cobain már soha nem írja meg a maga történetét. Én pedig minden reggel hálát adok a jó Istennek, hogy a magamét megírhattam.”

>!
cintiatekla P
Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország Fiatalon és depressziósan Amerikában

Tőlem eltérő módon nagyon sok mini post-itet tettem bele, idézeteket, fél oldalakat megjelölve, amiket úgy éreztem az olvasás pillanatában, hogy tökéletesen leírja az én érzéseimet is. Talán a könyv egy kicsit túlzó, vagy talán ennyire nagyon mások a tünetek megnyilvánulásai, az egyén személyes lehetőségei arra, hogy mennyire tudja átadni magát az érzéseinek, de mégis, ha összességében nézem, akkor úgy gondolom, hogy tökéletesen leírja és átadja azt a hangulatot, érzéseket, és a józan ésszel felfogható dolgok hiányát, amit például én is érzek. Olyasvalakinek, akinek nem volt még semmilyen köze a depresszióhoz, talán kicsit túl sok lehet, és talán fenntartásokkal kezelheti, de ahogy fentebb is írtam, néha szükséges egy kicsit félretenni a kötetet, vagy hátrébb lépni egyet, és jobban belegondolni abba, hogy ez nem fikció, hanem Wurtzel valós érzései és élményei, amik lehetséges, hogy hihetetlennek hatnak, de pont ettől lesz valós.

Bővebben: http://www.teklakonyvei.hu/2018/12/elizabeth-wurtzel-pr…

>!
anni_olvas
Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország Fiatalon és depressziósan Amerikában

Nekem nagyon tetszett, a stílusa rendkívüli. Nagyon közvetlen, szókimondó. Közben állandóan felpillantottam, hogy tényleg süt-e a nap.

>!
Kyupirappa
Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország Fiatalon és depressziósan Amerikában

Ha a mai világ fiataljai között körülnézünk, nagyon sok áldepressziós kamaszt lát az ember, kevés azoknak a száma, akik tényleg komoly gondokkal küzdenek. Persze, az én életemben is voltak pillanatok, amikor úgy gondoltam, hogy „kész, vége, nem bírom tovább”, sokat hisztizek, most is talán az eddigi „legnehezebb” napjaimat döngetem (ezért is vettem most a kezembe a könyvet), mégsem nyúltam se gyógyszerhez, sem alkoholhoz, remélhetőleg majd kinövöm.
Viszont ehhez a csajhoz képest az én, spoiler problémáim eltörpülnek, mivel borzasztó traumákat élt át, hihetetlen, hogy bár gyógyszerekkel, de mégis sikerült felkaparnia magát a padlóról, a mai napig itt van, ez csodálatra méltó, mikor a könyv háromnegyedénél is olyan reménytelennek tűnt a helyzete. Inspirálni fog arra, hogy soha ne adjam fel, mert nem biztos, hogy nem vagyok annyira vészes helyzetben, hogy ezt megtegyem. Minden embernek, aki úgy gondolja, depressziós, el kellene olvasnia, hogy ráébressze őket, mindig ki lehet mászni a gödörből.

>!
Európa, Budapest, 2014
488 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789630799058 · Fordította: Zentai Éva
>!
czerka81
Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország Fiatalon és depressziósan Amerikában

Amikor kölcsönkértem ezt a könyvet, a tulajdonosa óva intett. Attól félt, túlságosan mélyre húz. Tévedett. Aki nem élt még át hasonlót, értetlenül állhat a történet előtt. Dühítheti a „főhős” magatehetetlensége, hisztérikus kirohanásai. Vagy egyszerűen annyira nyomasztóan hat rá ez az érzelmi káosz, hogy maga is búskomorrá válik olvasás közben. Velem nem ez történt. Mintha a saját naplómat olvastam volna. Felszabadító érzés volt, hogy nem vagyok egyedül az érzéseimmel, problémáimmal. Persze ezzel tisztában voltam eddig is, de sosem láttam még magam előtt papírra vetve feketén-fehéren a saját, tébolyító gondolataimat. Engem is idegesített az írónő viselkedése, ahogy a depressziós is tisztában van vele, hogy mások számára elviselhetetlen. Éppen ez benne a legnyomasztóbb. Sohasem szeretném megjárni azokat a mélységeket,amiket Elizabeth Wurtzel megjárt, és ez a könyv talán hozzájárult ehhez. Felért egy terápiával.


Népszerű idézetek

>!
Katze

De hogyan is érthették volna meg a szobatársaim, hogy semmi értelmét nem látom, hogy diszkózenére rázzak körbe a szobánkban, mikor lefekhetek a fürdőszoba betonpadlójára, és az egy szál villanyégő fényénél hallgathatom Lou Reed hangját, amely beleringat a nagy semmibe.

26-27. oldal

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország Fiatalon és depressziósan Amerikában

Kapcsolódó szócikkek: Lou Reed
3 hozzászólás
>!
Algernon +SP

Bárcsak tudnák meg, milyen reggelente azzal a félelemmel ébredni, hogy megint élni kell.

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország Fiatalon és depressziósan Amerikában

>!
Algernon +SP

A honvágy számomra megszokott lelkiállapot. Mindig hiányérzetem van, mindig vágyom valaki vagy valami után, mindig szeretnék visszatérni valami képzeletbeli helyre. Az életem egy nagy vágyakozás.

110. oldal

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország Fiatalon és depressziósan Amerikában

>!
Katze

Az ember akkor tudja magáról, hogy már az őrületnél tart, amikor a hajmosás kérdése filozófiai jelentőséget kap az életében.

385. oldal

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország Fiatalon és depressziósan Amerikában

4 hozzászólás
>!
Katze

De mi van akkor, ha az ember önmagán kívül senkire nem számíthat? Ha egy szál egymagában áll a világban? Mi van akkor, ha önmagán kívül senki nem kaphatja el?

79. oldal

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország Fiatalon és depressziósan Amerikában

>!
Algernon +SP

Azt hiszem, van abban valami következetes integritás, hogy olyan rossz a tűrőképességem: Miért tűrik el mások a képmutatást? Hogy jó kedvet kell színlelni, amikor az embernek bánata van. Miért kell kitartanunk abban a meggyőződésünkben, hogy ki kell tartanunk? Miért megyünk bele olyan készséggel a játékba, amikor az ebédlőben belebotlunk abba a férfiba, akinek előző éjszaka meztelenül feküdtünk a karjában, és aki most, nappali fényben úgy viselkedik, mint egy idegen, épp csak odaköszön, hogy helló. Miért tűrik el az emberek a rengeteg igazságtalanságot a magánéletükben, és miért tűrik el éppen ilyen készségesen a hivatalokban, amelyek csak arra vannak, hogy tilalmakat állítsanak elénk? Nem tudom, miért. Csak azt tudom, hogy én minderre képtelen vagyok. Nem kérek többé az élet viszontagságaiból, nem kérek a próbálkozásokból meg az újrapróbálkozásokból. Ki akarok lépni ebből az egészből. Elegem van belőle. Húszéves múltam, és máris ki vagyok merülve.

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország Fiatalon és depressziósan Amerikában

>!
anni_olvas

Szeretnék tisztázni valamit a depresszióval kapcsolatban: semmi de semmi köze nincs az élethez. Az élet során kijut az embernek a szomorúságból, fájdalomból és a bánatból is, de ha ez mind a maga idejében következik be, akkor teljesen rendjén való – kellemetlen, de rendjén való. A depresszió egészen más, mert az a totális hiány állapota: nincs érzelem, nincs indulat, nincs harag, nincs érdeklődés. A fájdalom, amit egy jól fejlett, klinikai depresszió esetén érez az ember, voltaképpen a természetnek azon igyekezete, hogy betöltse az üres teret (mint tudjuk, a természet irtózik az űrtől). Mert maga a súlyosan depressziós személy voltaképpen csak két lábon járó élőhalott.

34. oldal

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország Fiatalon és depressziósan Amerikában

>!
Hmmmm

„Arra a dologra van szükségem, amikor az ember agya kikapcsol, a szíve meg be.”

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország Fiatalon és depressziósan Amerikában

>!
Katze

A szemünkből patakzó sós víz kimossa belőlünk a nyomorúságunkat.

315. oldal

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország Fiatalon és depressziósan Amerikában

>!
Algernon +SP

Mert mától kezdve nincs okom ruhát váltani: a fürdés, a fogmosás, a fésülködés, a beágyazás fölösleges tevékenységnek tűnik számomra, merő hiábavalóság. Letöröljük a táblát, aztán újra teleírjuk. Letisztogatjuk, aztán várjuk a további mocskot. A fejlődésnek és a visszaesésnek ez az ismétlődése voltaképpen az élet maga, és ezt az abszurd dolgot én nem tudom tovább csinálni.

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország Fiatalon és depressziósan Amerikában


Hasonló könyvek címkék alapján

Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései
Nicola Yoon: Minden, minden
Patti Smith: Kölykök
Jeannette Walls: Az üvegpalota
Gayle Forman: Itt voltam
Ned Vizzini: Nyomás alatt
Paulo Coelho: Veronika meg akar halni
Erlend Loe: Naiv.Szuper.
William Styron: Sophie választ
Celeste Ng: Amit sohase mondtam el