Amy ​és Isabelle 33 csillagozás

Elizabeth Strout: Amy és Isabelle

Shirley ​Falls történetének egyik legforróbb nyara köszöntött be: az ég szürkévé vált, és mintha homályos fakóság lengett volna be mindent. Isabelle és tizenhat éves lánya, Amy élete visszavonhatatlanul megváltozott ezen a nyáron. A városka középiskolájába új matektanár érkezett, aki közvetlen, barátságos stílusával hamar a diákok kedvencévé vált. A férfi és a lány között szép lassan szoros kapcsolat szövődött, ami azonban nem sokáig maradhatott titokban. Isabelle-t a történtek alapjaiban rendítik meg: egész addigi életét kell átértékelnie, és a homályos múltjáról is számot kell adnia. Anya és lánya kapcsolata egyik percről a másikra megváltozik: a bizalom helyét a bizalmatlanság, a szeretet helyét a féltékenység veszi át. Összezárva, egymásra utalva próbálnak meg változtatni az életükön, miközben mindketten tudják, semmi sem lesz olyan, mint azelőtt. Elizabeth Strout megrendítően szép regényében anya és lánya kapcsolatát tárja fel lírai érzékenységgel, ugyanakkor kíméletlen… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1998

>!
General Press, Budapest, 2012
390 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789636433765 · Fordította: Szieberth Ádám

Enciklopédia 5

Szereplők népszerűség szerint

Amy Goodrow · anyós · Arlene Tucker · Isabelle Goodrow · Timmy Thompson


Kedvencelte 6

Most olvassa 2

Várólistára tette 39

Kívánságlistára tette 38

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

theodora>!
Elizabeth Strout: Amy és Isabelle

Isabelle egyedülálló anyaként neveli kamasz lányát, Amyt, aki ezen a nyáron ideiglenes munkát kap abban a gyárban ahol ő is dolgozik titkárnőként. Kettejük között történt valami megbocsáthatatlan korábban, legalábbis erre kapunk utalásokat. A történet fokozatosan, apránként bontakozik ki előttünk, ahogy visszaugrálunk az év elejéhez. Ez egy lassú folyású, lélektani regény az anyaságról, a kamaszkorról, a női kapcsolatokról. Nagyon szerettem olvasni – Elizabeth Strout jól megfogta, hogy milyen lehet egy egyedülálló anyának a kapcsolata a lányával, milyen érzelmek dolgoznak benne, milyen törés lehet felnőttként tekinteni a lányára, sőt még féltékenységet érezni iránta.
Szeretném majd újraolvasni (meg saját példányt belőle) és mindenképp fogok még az írónőtől olvasni.

6 hozzászólás
moonchristal P>!
Elizabeth Strout: Amy és Isabelle

Ez megint egy olyan könyv, ami apukám révén került a kezembe, kölcsönkapta, és kérte, hogy olvassam el, ha van kedvem. Fülszöveg alapján nem is tűnt rossznak, így belekezdtem. Az eleje még talán tetszett is, egész jó leírásokkal teli, a szereplőket szépen bemutatva kezdődött, de később?! spoiler A negyedétől a mondanivalójával sem tudtam azonosulni, egyrészt Isabelle nagyon idegesített, Amyt pedig sajnáltam. Másrészt az írásmód is bosszantott, sok helyen túlragozott, máshol közönséges, az időrendiség érthetetlen, csapongó, megint máshol tele balladai homállyal, csak pont a lényeget nem lehetett kibogozni.
Egy csomó történetszál tetszett benne, ezekbe viszont belekezdett a szerző, és annyiban is maradtak. Mindenkiről tudtunk valamicskét, de senkiről semmit igazán, még a két főszereplőről sem.
Tényleg ritkán fordul meg a fejemben, hogy „az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz könyveket olvassunk”, de itt elég gyakran eszembe jutott. Az alapötlet nem volt rossz, voltak benne élvezhető részek is, de összességében ez valahogy nagyon nyögvenyelős volt számomra.
Csalódás, ez a legjobb szó rá. Egyelőre a szerzőt inkább kerülni fogom.

Valcsa P>!
Elizabeth Strout: Amy és Isabelle

Egyre inkább kezdek rájönni, hogy nekem bizony ez az egyik kedvenc zsánerem a könyvek terén: az emberekről, családokról szóló, némely tekintetben már-már „modern szépirodalmiba” hajló, lassan csordogáló regények. A kisemberek élete, ami néhol lehet, hogy unalmas, más tekintetben viszont mélyen elgondolkodtató…
A fél csillag levonás leginkább annak szólt (és ez sem feltétlen a könyv hibája), hogy nem tudtam maradéktalanul megkedvelni sem Amy-t, sem Isabelle-t. Azt nagyon jól sikerült bemutatnia az írónőnek, ahogyan Amy gyerekből fiatal felnőtté vált spoiler
Isabelle-ben pedig az bosszantott, hogy sokáig ennyire tökéletesnek akarja magát láttatni (holott az olvasó már tud olyanokat róla, ami azonnal megcáfolja ezt… és így főleg bosszantó, hogy mégis annak hiszi/láttatja magát továbbra is), nem akarja észrevenni a saját hibáit, spoiler
Kövér Bev és Dottie karaktere viszont nagyon aranyos volt (utóbbit nagyon sajnáltam, szerintem az egyik legundorítóbb dolgot művelte a férje spoiler), és az is, hogy Isabelle-lel szép csöndben (az ufók hatására… :D) legjobb barátokká váltak, akik mindenkor számíthatnak egymásra. :)
Általában szokott zavarni, ha nincsenek a cselekményszálak kibontva kellőképpen, itt pedig nem voltak: rengeteg személyes történetet kapunk, melyek mind egy-egy sémára épülnek, csupa olyan kérdést vetnek fel, melyek a hétköznapi emberekkel is megesnek. Stacy Burrows és családja, Barbara Rawley, Clark-ék, a többi gyári munkás kolléganő (Lenora, Rosie, Arlene), Paul Bellows, Linda és „Ragyás” igazgató, a csalárd Peg Dunlap és még ott van a kis Debby borzalmas spoiler esete is. Egy kiskorú elrablása és brutális meggyilkolása, viszony egy nős emberrel, tiniként teherbe esni, unalmas házasság, mell/méheltávolításon átesett nők kínlódása a házasságukban és önmagukkal szemben… (és a legfontosabb: minden körülmények között fenntartani a normalitás látszatát!) Felsorolni is sok. Nem is csoda, hogy végül kb. rövid anekdoták fértek csak bele a könyvbe róluk – mintha csak az ablakukon lestünk volna be néhány perc erejéig. Ez viszont mégsem akasztott most ki annyira, mert a könyv stílusához teljesen passzolt, és egyiküknél sem igazán éreztem azt, hogy szeretnék megtudni róluk ennél többet, gondolatébresztőnek pont elég volt. Az érdekesebb, főbb karakterek pedig kellőképpen nyomon voltak követve, így végül nem esett bele az írónő abba a hibába, mint sokan mások, hogy a rengeteg cselekményszál mellett elvész a fő cselekmény, és hogy annyi mindenről akar szólni a könyv, annyi témába kap bele érintőlegesen, hogy végül aztán nem szól semmiről igazán, mélységekbe menően. Itt szerencsére nem ez történt.
Összességében határozottan jó, olvasmányos, elgondolkodtató könyv, a végét meg már egy szuszra daráltam le, akkor már különösképpen érdekelt, hogy mi lesz ezzel az anya-lánya párossal. Alapvetően elégedett vagyok a végkifejlettel. :)

t_ildiko P>!
Elizabeth Strout: Amy és Isabelle

A történet egy anya (Isabelle) és lánya (Amy) kapcsolatát, és a velük történteket mutatja be, és két idősíkon játszódik. A jelenben nyár van, és fojtogató a hőség (első alkalommal is kánikulában olvastam és most is), a visszaemlékezések pedig az elmúlt iskolaévbe repítik az olvasót.

Amy és Isabelle kapcsolata nem éppen ideális, Isabelle nagyon zárkózott, nem találja a helyét Shirley Falls-ban, pedig már tizenöt éve él ott, úgy érzi, kilóg mindenhonnan, pedig kétségbeesetten szeretne tartozni valahová. A lányával való kapcsolatát is ez a zárkózottság jellemzi, nem igazán osztanak meg egymással semmit, a beszélgetéseik felszínesek, Amy nem kedveli az anyját, és ez fordítva is igaz. Mindkettejüket idegesítik a másik szokásai, és nem szívesen élnek együtt. Isabelle persze szereti Amy-t a maga módján, csak ezt nem tudja kellőképpen kifejezni. Rengeteget szorong mások elvárásai miatt, és görcsösen meg akar felelni a város lakóinak, és mindeközben valahol elfelejtkezik arról, hogy van egy lánya, akivel foglalkozni kellene. Amy-nek sincsenek barátai, egy lány van, akivel viszonylag jó viszonyban van, de az sem igazán barátság. Furcsa, szomorú elszigeteltségben él így anya és lánya, a külvilággal csak annyira érintkezve, amennyire muszáj. Amy nagyon naiv, sok mindent nem tud az életről, az anyja nem nagyon tanította meg semmire, szexuális felvilágosítást sem kapott, csupán a kezébe nyomott egy könyvet, hogy kérdezzen, ha valami nem világos. Nem csoda hát, hogy amikor Mr. Robertson elkezdi behálózni Amy-t, a lány azt hiszi, a férfi szerelmes belé, ezért mindent megenged neki. Vágyik ugyanis a figyelemre, a szeretetre, a törődésre, és azt hiszi, a férfi érzései őszinték iránta, nem látja, hogy csak kihasználja a tapasztalatlanságát. Amikor fény derül a viszonyukra, Isabelle teljesen kifordul önmagából, nem érti, hogy az ő ártatlan lánya hogy tehetett ilyesmit. Nem tudnak őszintén beszélni a történtekről, Amy-t elvakítja a Mr. Robertson iránt érzett szerelme (vagyis valamilyen érzés, amit ő annak hisz), Isabelle-t pedig a tehetetlensége és a dühe. A kettejük egyébként sem jó kapcsolata innentől fogva még inkább megromlik, már alig kommunikálnak, és egyre jobban megvetik egymást.

Nagyon nehéz megfogalmazni, hogy miért szeretem annyira ezt a könyvet, mert a témája egyáltalán nem kellemes, és hát a vége sem happy end (bár ezek engem sosem zavartak, alapvetően vonzanak a komoly történetek). Először is imádom, ahogy Elizabeth Strout ír. Nagyon kifejező és szuggesztív, és az Amy és Isabelle kétségtelenül a legerősebb könyve, kifejezetten az a fajta, ami az ember bőre alá mászik. Nagyon elevenen benne voltam a történetben, tényleg olyan volt, mintha ott éltem volna a szereplőkkel, nem pedig csak kívülről, olvasóként szemlélném őket, ez pedig ritka, rám kevés könyv hat így. Másrészt pedig úgy gondolom, hogy a lényeg a karakterek fejlődése volt, nem pedig Amy és Mr. Robertson viszonya. Az volt, ami felborított mindent, és elindította a változásokat, de a hangsúly mindig is Amy-n és Isabelle-n volt, Mr. Robertson csak egy epizód volt kettejük történetében. Mindkettejüket nagyon sajnáltam, és együtt tudtam érezni velük, és talán ez a legfőbb oka, hogy ennyire közel érzem magamhoz ezt a történetet. Isabelle nem szándékosan olyan, amilyen, egész életében gondjai voltak a nőiségével (az eset Amy apjával, aztán az, hogy éveken keresztül egyedül, szerető társ nélkül élt egy közösségben, ahová nem igazán tud beilleszkedni, nem szereti önmagát, nőként egyáltalán nem találja magát vonzónak), és neheztelt Amy-re, amiért ott kellett hagynia a főiskolát, hogy őt felnevelje. Emiatt nem tudtam őt hibáztatni, pedig nem volt ideális anya. Aztán ott van Amy, aki apa nélkül nőtt fel, és egy olyan anyával, akinek önmagával is gondjai vannak. Hogyan lehetett volna így belőle egészséges énképű kamasz? Serdülőkorban egyébként is mindenki nagyon sérülékeny a testi és lelki változások miatt egyaránt, és Amy mögött nem állt ott egy stabil, megbízható személy, érzelmi szükségletei egyáltalán nem voltak kielégítve, mert Isabelle a saját érzelmi szükségleteit is képtelen volt kielégíteni, így Amy számára sem tudta megadni mindazt, amire szüksége volt. Ez mind megy tovább, csak abból tudunk másoknak adni, amivel mi is rendelkezünk, és Isabelle-nek mije volt? A generációkon átívelő lelki sérülések nem gyógyulnak be könnyen… Sajnáltam, hogy Amy szála olyan keserűen végződött, szirupos befejezést nem is vártam, de valamiféle megenyhülésre szüksége lett volna, mert csak dühöt és keserűséget vitt magával, pedig igazán megérdemelte volna a megbékélést önmagával és az anyjával is.

Ami miatt még imádom ezt a könyvet az az, hogy Elizabeth Strout nem fél a tabutémáktól, leír olyan dolgokat, is, amiket nem illik, és amiket a legtöbb ember legfeljebb csak magában fogalmaz meg, vagy talán még úgy sem. Amy és Isabelle lelkének a legmélyére láthatunk, és a látvány nem szép. Amy makacs és dühös, amiért nem kaphatja meg a szerelmet és a testiséget, amire vágyik, Isabelle pedig féltékeny a lányára, mert neki nincs férfi az életében, és ő is testi örömökre vágyik. És bármennyire nem szép dolog, és elképesztően tabu még a mai napig is ilyenekről beszélni, van ilyen. És az, hogy Isabelle felismerésre jut azzal kapcsolatban, hogy mennyire félrement minden, és hogy mennyi mindenben hibázott, egy jó dolog, csak hát az eszközei nincsenek meg arra, hogy igazi kapcsolatot teremtsen Amy-vel, és talán már a szakadék is túl mély kettejük között.

Nagyon tetszett az is, ahogyan a kisvárosi közeget ábrázolta Elizabeth Strout. Persze, hogy Isabelle szorongott, amikor soha egy jó szót senkitől nem kapott, csak lehordták mert nem szépen díszítette fel az oltárt. Soha nem hívták meg sehová, soha nem akarták igazán, hogy a közösség tagja legyen. És lehet, hogy Isabelle sem tett ezért olyan sokat, de a hölgyek is olyan nagy kereszténynek tartották magukat. Hát így viselkedik egy keresztény ember egy másikkal? Kirekesztően?

Nagyon összetett, bonyolult regény ez, sok apró nüansszal, és korántsem csak annyi a lényeg benne, hogy egy tizenhat éves lánynak viszonya volt a matematikatanárával. Ennél sokkal többről szól, és érdemes ezeket megvizsgálni és elgondolkodni, és egy kicsit a saját életünkre is reflektálni általuk.

Bővebben: https://kuloncvelemeny.wordpress.com/2020/08/16/elizabe…

Georgina77 P>!
Elizabeth Strout: Amy és Isabelle

Abszolút nem vagyok elájulva ettől a könyvtől. Rettentő unalmas volt azért, mert végig zavart az a távolságtartás, három lépés távolság, amit az anya tartott a lányával. Egyáltalán nem állt mellette lelkileg, mindig csak a saját életének epizódjait élte újra magában. Még hogy féltékeny volt arra a szituációra, amikor a kiskorú lányát, egy jóval idősebb férfi, enyhe szexuális játékokra vette rá… Ilyen hozzáállás a világon nincs. Viszont az való igaz: szülőként nehéz lehet objektíven kezelni az ilyen helyzetet. S nem azt cselekedni, amit a legkönnyebb: rárontani a kislányra, amiért ő hagyta magát rávenni tevékenységekre. Mert a háttérben ott lapul a kislány és az anyuka korábbi bizalmatlanságának hiánya. Hogy semmi lelki, és lélekkel összekapcsolódó testi változásról, vágyról, igényről nem beszéltek szemtől szemben, kendőzetlenül és frusztráció nélkül, szabadon, ahogyan pedig lehetne egy felelős szülőnek, serdülő gyermeke testi felkészítésekor. Sőt tovább mennék. Az sem számítana cikinek, ha az anyuka is bevallaná vágyait, kétoldalú lehetne az őszinteség.
Még ami zavart itt, hogy visszatérően az anya sopánkodásai jöttek elő, amiért ennyire és annyira nincsenek meg jól a lányával. Vizslatta folyton, hangulati állapotát tapogatózta, miközben lelkileg egyszer sem tett lépést a lány felé.
Jött a sopánkodás, azután egy kis történet a kislánnyal, ami az iskolában érte. Vagy a barátnőjével. Vagy az erdőben. Erdőügyileg jött az átütés (az elhagyott autó), de még ekkor sem állt teljes vállszélességgel a lánya mellé.
Nekem nem adott sokat ez a regény.

Avilda>!
Elizabeth Strout: Amy és Isabelle

Furcsa ez az újraolvasás, mert vagy megerősíted magadban a könyv iránt érzett elismerést és szeretetet, vagy úgy vagy vele, hogy meh.
Ez most ilyen is, olyan is volt.
Emlékeztem rá, hogy a java része nyáron játszódik, mert ami ősszel-télen-tavasszal történik, az visszaemlékezés. A könyvből valóban árad a rekkenő hőség, a ragacsos bőr, az izzadt hónalj, az ajkak feletti izzadságcseppekről ne is beszéljünk. Tehát nem csoda, hogy felkerült a nyári listámra.
Az első kétszáz oldal baromi jó, egészen a tetőpontig, nagyjából addig, amíg elő nem kerül az olló.
Addig megismerjük Amyt, aki 15 éves (de nyáron betölti a 16-ot), a hajzuhataga mögé rejtőzik, semmi önbizalma, de a mellei már nagyok, fel is figyel rá az újdonsült matektanár. Amy semmit nem tud a szexről, mert semmilyen felvilágosítást nem kapott az anyjától vagy az iskolától, az őt cigire rászoktató barátnője sztorijaira is csak bólogat.
Isabelle egy amúgy fiatal, de öregesnek tűnő nő, aki templomba jár és baromira érdekli, hogy ki mit gondol róla. Főleg azok véleménye érdekli a legjobban, akiket amúgy titkon (vagy tudat alatt) lenéz. Van ez így. Lányát csak kritizálja, nem akarja, hogy miatta szégyenkeznie kelljen.
Amy és Isabelle között a kommunikáció nulla, anya-lánya kapcsolatnak alig nevezhető a köztük lévő viszony.
Shirley Falls egy álmos kisváros gazdagabbakkal és azokkal, akik a gyárban dolgoznak. Van egy folyója, ami nyáron büdös.
Mindez vezet ahhoz, hogy Amy összebarátkozik spoiler Mr. Robertsonal.

A regény ékes példája mit tesz, ha a lányunkat, akire egy spoiler férfi felfigyelhet, nem világosítjuk fel szexuálisan. Meg amúgy az életről, a férfiak viselkedéséről, hogy nagyjából hogyan különböztesse meg a ragadozót a kedves úriembertől. Azt hinnénk, könnyű, de mégsem. Igen, Amy naiv, a regény áldozata ő. Egyszerűen nem tudtam nem sajnálni, és szörnyű volt látni, ahogy elindul lefele a lejtőn spoiler.
Az se lenne rossz mondjuk, ha ez a hülye áldozathibáztatás is eltűnne végre. Miért van ez így a nők között? Mai napig hallok megjegyzéseket, és főleg nők mondanak ilyeneket.
Pedig ahelyett, hogy Isabelle spoiler, mondjuk lehetne annyi esze, hogy inkább leül vele és felteszi az egyszerű kérdést, hogy mi történt? Hogy történt? Mondd el nekem, mikor kezdődött, hogy kezdődött! A kommunikáció sok mindenre képes. Fel sem fogom, hogy lehet valaki ilyenre képes. De hát Isabelle se semmi. Lerí erről a kettőről, hogy spoiler. Isabelle spoiler. Az a szörnyű, hogy fel sem merül benne, hogy beszéljen a lányával, hogy átbeszéljék a dolgot. És ilyenformán Mr. Robertson spoiler.

A regény második fele rém unalmas, kár volt ennyit vesződni, Isabelle múltja miatt pedig számomra röhejessé is vált a helyzete. Mondhatnám spoiler. Az a baj, hogy nem érdekel. Szerencsétlen Amy elindult egy lejtőn, de mit is várhatunk, amikor legjobb barátnője spoiler. De talán van visszaút, lehet jobb a helyzet, ki tudja.

Örülök, hogy újraolvastam, az első fele még mindig nagy hatással van rám, de az írónőből ennyi elég volt.

Olympéa>!
Elizabeth Strout: Amy és Isabelle

Ez egy nagyon furcsa regény. Furcsa, ugyanakkor mégis érdekes és mélyen szántó gondolatokkal bír. Igazából mindössze egyetlen oka volt, hogy megvettem a könyvet, ez pedig azzal magarázható, hogy nagyon jó áron jutottam hozzá. Úgy voltam vele, hogy ó, General Press, rossz csak nem lehet. Igazából nem is volt rossz, bár azt meg kell hagyni, hogy néhol igen lassú folyású volt. Azonban ha jobban belegondolok, talán ez is volt az írónő célja, hogy minden mozzanat lassan bontakozzon ki az olvasó előtt, ezzel együtt pedig legyen lehetősége elgondolkodni azokon. A fülszöveg elolvasása után különösebben nem éreztem semmit, igazából sokat nem árul el, sőt, jobban belegondolva gyakorlatilag semmit. Épp hogy csak a felszínét karcolgatja a történetnek. Igazából ezt a regényt azoknak tudnám ajánlani, akik túl tudnak lendülni egy effajta problémán. Akik már az ötödik oldalnál pörgést és izgalmat várnak, azok semmiképp se vegyék a kezükbe ezt az irományt. :D

Maga a történet iszonyat egyszerűen indult. Adott két főszereplő, anya és lánya, akik teljesen egymásra vannak utalva. Adott egy kis városka, ahol gyakorlatilag mindenki ismer mindenkit. Eleinte ezzel magyaráztam Amy és Isabelle tartózkodó viselkedését. Mint kiderült, Isabelle éppen azért választotta Shirley Fallst lakhelyüknek, hogy lányával együtt eltűnhessen az emberek fürkésző szemei elől. De miért is? Egyébként lehet én működöm fordítva, de nekem olvasás közben egyszer sem jutott eszembe, hogy letegyem a regényt mert unalmas. Az tény, hogy itt-ott elég lassú folyású, de ha valaki kitartó, és ami nagyon fontos, képes mélyebbre látni a felszínnél, akkor úgy gondolom egy nagyon érdekes és mély mondanivalóval bíró történet bontakozhat ki előtte. Igazából minden egyes oldalon történik valami, ha még lassan is, csak észre kell venni. Nekem tetszett, hogy viszonylag kevés párbeszéd fordult elő a könyvben, a legtöbb része inkább leíró jellegű volt.

A szereplőket egyrészt azért szerettem, mert sokan voltak. Hátránya lehet egy regénynek ha túl sok szereplője van, de az is, ha túl kevés. Előbbi esetében bele lehet zavarodni a különböző úton futó cselekményszálakba, mind olvasóként, mind íróként. A másik esetben azonban rettenetesen egyhangúvá tud válni egy regény. Na itt ilyenről nem beszélhetünk, mert szereplők azok voltak bőven. Hogy megkedveltem-e őket vagy sem, arra igazából nem tudnék válaszolni. A történet végére sem lett kedvenc szereplőm, de ennek talán az volt az oka, hogy egyforma módon elfogadtam mindenkit a maga problémájával és élethelyzetével együtt. Mert problémák azok voltak, mindenkinek. Ilyen vagy olyan jellegű, komolyabb vagy még komolyabb. Nekem nagyon tetszett, ahogy az írónő szépen lassan bontakoztatta ki az egyes szereplők hátterét. Igazából volt olyan, ahol csupán utalt dolgokra, de nekem ez így nagyon bejött.

Összességében véve a történet nagyon ironikus, hiszen Amy úgy lép az anyja által kitaposott útra, hogy minderről nem is tud.. nem tudja, hogy mindaz amit cselekszik helyes vagy helytelen, és mindebben igazából Isabelle sem segíti. Nagyon érdekes kettejük kapcsolata. Igazából kicsit szánalomra méltó is. Számomra az egyik legizgalmasabb pillanat gyakorlatilag a könyv utolsó oldalain következett be. A cselekményt hirtelen, ollóval vágták el, az írónő pedig az olvasó fantáziájára bízza, vajon milyen úton folytatódik majd anyja és lánya élete.

balazsdori P>!
Elizabeth Strout: Amy és Isabelle

Igazából egy nagyon sokrétű és egy elég nehéz olvasmányú könyvet kapunk…a 392 oldal köszönhető annak is, hogy az írónő nagyon sokszor elkalandozik, kissé bő lére ereszti a mondanivalóját, ettől kissé darabos a történet számomra. Valamint nagyon sok szereplőt kapunk, ami ebben a könyvben nem baj, egész jól lehet követni, hogy ki kicsoda, ezáltal még jobban fel van darabolva a könyv és egy szereplő összefüggő története több oldalas távolságban van, mert beékelődik, talán izgalomfokozás végett, mások története, emiatt össze-vissza ugrálunk az időbe, nem sokat ugyan, de figyelni kell, hogy mi mikor történik. Ez kissé zavaró volt a számomra, leginkább Amy történetére voltam kíváncsi. A sok szereplő és a sok leírás miatt a történet elég lassan vánszorog halad előre, viszont elég olvasmányosan van megírva a történet, szóval elég gyorsan lehet vele haladni.
A szereplők közül Amy anyját, Isabelle-t nem tudtam megkedvelni, sőt, egyenesen falra másztam tőle. Rég olvastam ennyire képmutató, önző, beképzelt nőről, aki azt hiszi magáról, hogy mindent mennyire jól tesz. A többi szereplő mind nagyon szerethető volt, hiába próbálta őket Isabelle negatívan bemutatni a belső narrációjában, egyszerűen mindenkihez túl jónak találta magát, úgy gondolta ő mindenki felett áll – de legalább a végén erre a hibájára rájött. És egyszerűen undorító volt, amit Amy-vel művelt, mikor kiderült a lány titka…
spoiler

ritusss P>!
Elizabeth Strout: Amy és Isabelle

Itt senki sem normális… nem tudom mi volt az író célja a művel… és hogy miről is szól ez a könyv? Totál fura volt az egész, a sztori, a nyelvezet, a szereplők és én mégis elolvastam. Magamat se értem. :-)

bnori89>!
Elizabeth Strout: Amy és Isabelle

Mielőtt elkezdtem olvasni a könyvet, nem tudtam igazán, mire számítsak, a fülszöveg nem sokat árult el, sőt utólag visszagondolva abból amit a könyv valóban mélyen magában hordoz, semmit sem.

Bevallom, ahogy többen mások, én is többször úgy voltam vele, hogy kész, becsukom, és nem olvasom tovább, a fordulópont a könyv harmada után következett, amikor is kezdett érdekessé válni, kezdett körvonalazódni a valódi tartalom. Azután viszont csak nehezen tudtam letenni, olykor meg kellett állnom elgondolkodni egyes eseményeken.
Csodálkozva jut eszembe az a pár sor, amiben egy másik olvasó azt írja a könyvről, hogy nem szól semmiről, mégis olvasmányos. Nagyon is sokrétű, mélyen szántó mondanivalója van a könyvnek, legalábbis számomra.
Amy, Isabelle, de még a többi mellékszereplő élete is olyan történeteket rejt magában, ami nagyon is megérinti az embert, ha elgondolkodik rajta. Anya és lánya egészen hasonló dolgokon megy keresztül azonos életszakaszban (érzelmileg lényegüket tekintve legalábbis mindenképp), azt hiszem, ez az azonosság, ennek felismerése lesz az, ami végül megváltoztatja azt, ahogy Isabelle a lányához viszonyul, persze az a változás is közrejátszik ami a saját személyiségén megy végbe. Komoly súlyú eseményekről van szó mindannyiuk életében, Amyt sajnáltam nagyrészt a naivitásáért, sokszor megráztam volna, hogy ugyan már, nem gondolhatja komolyan, máskor egészen elképedtem a merészségein, te jó ég….. Isabelle pedig kemény dió. Tulajdonképpen egy álszent, önmagát túlértékelő, kétszínű, ám gyáva és hazugságba fulladt nőszemély, aki valahogy mégis a jóra törekszik, igyekszik a kezében tartani az élete, az életük egészét, szánni való de mégis megkedvelhető. Az ő élettörténetének a miértjei és összefüggései a legérdekesebbek a regényben számomra, bevallom leesett az állam, amikor fény derült az igazságra, de csak csóváltam a fejem, hogy micsoda fintora ez a sorsnak!.
Érdekes dolog, és oly jellemző az emberre, hogy önmagának könny(ebb)en megbocsátja a vétséget, sőt ugyanazt a vétséget, ami miatt másokat mélyen elítél….

A film adaptációról csak itt a véleményeket olvasva szereztem tudomást, a könyv befejezésének estéjén néztem meg, tetszett, de mint sok esetben, nekem nagyon hiányzott belőle a szereplők belső monológjának teljes, hiteles visszaadása, ami pedig igencsak lényeges, mert éppen ez az, ami többet mutat a kerettörténetnél.

A pontlevonás a könyv első harmada miatt járt, amiért kishíján letettem a regényt.


Népszerű idézetek

theodora>!

Az életet, mint egy vékonyka, lenge szövetet, bármikor elnyisszanthatja a puszta szeszély, az önérdek vaktában kijelölt ollója.

351. oldal

theodora>!

Borzalmas hőség volt azon a nyáron, amikor Mr. Robertson elment a városból, és a folyó sokáig élettelennek tűnt.

(első mondat)

Amadea>!

[…] – Neked fogalmad sincs, milyen volt egyedül fölnevelni egy gyereket.
Azt viszont nem mondta, pedig annyira kikívánkozott belőle, hogy szinte érezte, ahogy formálódnak a szájában a szavak, de nem kiáltott rá Amyre, hogy: Meg se kellett volna születned!
Valahányszor újra lejátszódott előtte ez a szörnyű jelenet, ahogy akkor, a sötétbe borult szobájában, mindig megállt egy pillanatra, engedélyezett magának egy pillanatnyi helyeslést, mert az tényleg nagyon rendes volt tőle, hogy nem mondott ilyet.

211. oldal

Amadea>!

Kezdett derengeni, Amy sápadt arca, elfordított feje láttán lassan, halványan kezdett derengeni, hogy ez a lány külön életet élt, hogy alapvetően, gyökeresen más, mint amilyennek ő gondolta, és hogy ez a lány még csak nem is kedveli őt.

212. oldal

theodora>!

De hát mit tehet az ember? Csak azt, hogy csinálja tovább, semmi mást. Az emberek mennek tovább, csinálják tovább, ahogy évezredek óta mindig. A kedvességet, amit fölkínál az élet, el kell fogadni, hagyni, hogy belénk szivárogjon, amennyire tud, a megmaradt sötét zugokat pedig, ahova nem jutott belőle, cipeljük magunkkal mindenüvé, abban a tudatban, hogy idővel olyasmivé alakulhatnak át, ami már-már elviselhető.

367. oldal

Nikkincs>!

Amy szíve szaporábban vert. Honnan tud ez az ember az ágya alatt lapuló cipősdobozról, amelyben a verseit őrzi? Honnan tudja, hogy pár éve kívülről megtanulta Edna St. Vincent Millay verseit, és őszi reggeleken, amikor reménnyel eltelve jött be az iskolába: „Ó világ, jobban már nem ölelhet karom'” – mondogatta, hogy aztán fáradtan, csüggedten ballagjon haza, és annak a sornak a ritmusára csoszogjanak a lábai, hogy „Bánat dobol szívemen, mint szüntelen eső”. Honnan tudja ezt ez az ember?

40. oldal

t_ildiko P>!

Shirley Fallsban azon az estén változatos formákat öltött a boldogtalanság. Ha Isabelle Goodrow le tudta volna emelni a tetőt néhány házról, és bekukucskálhatott volna az otthonok mélyére, az emberi gyötrelmek széles választéka tárult volna a szeme elé.

243. oldal (General Press, 2012)

Kapcsolódó szócikkek: Isabelle Goodrow
t_ildiko P>!

Hát, ilyen az élet. Az ember hosszú éveken át szinte a szomszédjában lakik egy férfinak, nap mint nap együtt dolgozik vele, mögötte ül a templomban, szereti őt már-már tökéletes szerelemmel… és semmi. Semmi, semmi, semmi.

265. oldal (General Press, 2012)

Kapcsolódó szócikkek: Isabelle Goodrow
t_ildiko P>!

Szörnyű volt a gondolat, hogy ő amolyan „rosszallós” anya. Szörnyű volt arra gondolni, hogy Amy talán mindig is rettegett tőle. Talán ezért lett olyan félős a lánya, ezért süti le mindig a szemét? Isabelle-t zavarba ejtette a gondolat. Zavarba ejtette, hogy az ember úgy is árthat egy gyereknek, hogy nem is tud róla, hogy mindvégig gondos, lelkiismeretes szülőnek képzeli magát. Rettenetes érzés volt.

377. oldal (General Press, 2012)

Kapcsolódó szócikkek: Amy Goodrow · Isabelle Goodrow
2 hozzászólás
Avilda>!

– Szívem – folytatta aztán egy bólintás kíséretében –, egyvalamit jegyezz meg: olyan férfihoz megyünk hozzá, akinek az anyja már meghalt.

13. oldal

Kapcsolódó szócikkek: anyós

Hasonló könyvek címkék alapján

Sue Monk Kidd: A méhek titkos élete
Ray Bradbury: Gonosz lélek közeleg
Colleen Hoover: It Ends with Us – Velünk véget ér
Kristin Hannah: Szentjánosbogár lányok
Celeste Ng: Kis tüzek mindenütt
Anne Eliot: Toplistás szerelem
Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről
Mary Alice Monroe: Ház a parton
Fannie Flagg: Sült zöld paradicsom
Fanny Flagg: Érdemes élni