A ​nevem Lucy Barton (Amgash 1.) 103 csillagozás

Elizabeth Strout: A nevem Lucy Barton

New ​Yorkban járunk, a nyolcvanas években. Lucy Barton, a fiatal anya és feleség több hónapra kórházba kerül. Váratlanul meglátogatja rég látott édesanyja, és öt napot tölt a betegágya mellett. Anya és lánya azt teszi, amit talán még soha: beszélgetni kezdenek egymással. Ismerősök, rokonok történetein keresztül próbálják elmondani az elmondhatatlant, feltenni az évek óta válaszra váró kérdéseket. Akadozó párbeszédükből egy múltbeli titkokkal terhelt család képe bontakozik ki. De a regényt alkotó rövid villanásokból, emlékképekből felsejlik Lucy életútja is: menekülése a szülővárosából, barátságai, sikerei, magánéleti nehézségei, vívódása az anyaszereppel. „Mindannyian tökéletlenül szeretünk”, idézi fel egykori mentora szavait az íróvá lett Lucy Barton, és könyörtelen tisztánlátással, mégis bölcs derűvel vall emberi kapcsolatokról, fájdalomról, szépségről, bűnökről és megbocsátásról.
Elizabeth Strout (61) Pulitzer-díjas amerikai író, novellista nem ismeretlen a magyar olvasók… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2016

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Geopen 20 Geopen

>!
Geopen, Budapest, 2017
152 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155724121 · Fordította: Todero Anna
>!
Geopen, Budapest, 2017
152 oldal · ISBN: 9789635160082 · Fordította: Todero Anna

Enciklopédia 6


Kedvencelte 12

Most olvassa 3

Várólistára tette 85

Kívánságlistára tette 73

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

Kuszma>!
Elizabeth Strout: A nevem Lucy Barton

Biztos mondtam már, de ki mondta, hogy a dolgokat csak egyszer lehet mondani. Az ilyen típusú könyvek jelentik nekem az irodalmi etalont, ahol a szerző megfelelő térközt biztosít az olvasónak ahhoz, hogy az maga is megírja a könyvön belül saját másik könyvét. Strout regénye egy látszólag mindennapi találkozás története – a kórházban fekvő elbeszélőhöz megérkezik látogatóba az anya, hogy mellette legyen. Adott tehát egy közeg, ami kihangsúlyozza a szereplők magányosságát (mert mi lehetne magányosabb a kórházi éjszakáknál), és ezzel eleve meghatározza azok érzelmi alapállását, és adott továbbá egy anya-lánya viszony. Az első sokat sejtető kulcsmondat („Csak bámultam anyámat, akit évek óta nem láttam…” – de miért nem?) hamar elhangzik, de szinte észre sem vesszük, mert maga alá temeti a színleg súlytalan társalgás a felek között erről-arról – aztán ahogy haladunk előre, egyre inkább kirajzolódik egy történet a mélyen gyökerező szégyenről, bizalmatlanságról és feldolgozatlan haragról. Ugyanakkor A nevem Lucy Barton nem pusztán egy újabb regény a gyermekkori traumákról, hanem a szeretet regénye is, ami valamiképp kibogozhatatlanul összefonódott a traumákkal – és hogy ez természetes-e, vagy természetellenes, azon mindenki elvitatkozhat magával.

Lenyűgöző az is, ahogy ebben a rövid kötetben Strout az időt kezeli – végig érzékelteti, hogy a soványka cselekmény, a kórházi találkozás valamikor „évekkel ezelőtt” történt, ezzel is aláhúzva, hogy az egész csak az idő múlásával vált elmondhatóvá, talán csak akkor, amikor az elbeszélő lányai is kiléptek az életéből úgy, ahogy ő kilépett anyja életéből. Csak ez a hosszú leülepedési folyamat (az élmény regényanyaggá tisztulása) teszi lehetővé a megbocsátást – de nem a klasszikus értelemben vett „megértést”. Mert megértésről nem beszélhetünk – ezt jelzi a szöveg szintjén Lucy Barton folyamatosan kitapintható meddő igyekezete is, hogy szabatosan megfogalmazzon valami megfogalmazhatatlant –, inkább csak annak megértéséről, hogy bizonyos dolgok nem megérthetőek. És ezt kell elfogadni, hogy továbbléphessünk.

1 hozzászólás
sophie P>!
Elizabeth Strout: A nevem Lucy Barton

Kétszer kell elolvasni ezt a könyvet, hacsak nem jön rá az ember rögtön, hogy valójában nem anya-lány kapcsolatról, hanem a nem létező kapcsolatról, egy irdatlan nagy szakadékról van szó.

Én magam elsőre a sok szerencsétlen (semmit mondó) párbeszédet, a narrátor nagyon kimért szóhasználatát vettem észre, és hát még az is eszembe ötlött, hogy te jó ég, hogy került ez a kötet a Booker-listára. Közben persze voltak elszórt jelzések, észre vehettem volna, … nehezen esett le, hogy a csendekre kell figyelni, az áthidalhatatlan távolságokra. A fordító pedig kedvesen felhívta a figyelmem, hogy amit nyegleségnek látok, az nagyon is tudatos nyelvi jelzésrendszer. Miről beszélünk, amikor a semmiről beszélünk? Árulkodó-e, hogy ilyenkor mit mondunk és hogyan?

A történet főhőse Lucy Barton. Hetekre kórházba kerül valami rejtélyes betegség miatt. És egyszer csak megjelenik a kórházi ágyánál az anyja, akit nagyon sok éve nem látott már. Hát hogy gondolhattam, hogy ebben a szituációban úgy képes viselkedni anya és lánya, mintha az a sok év nem is lett volna, mintha ez nem jelentene semmit. Ilyesmi nem történik véletlenségből, az ilyesminek oka van, de hogy jelen esetben mi volt az, azt mindenkinek magának kell összeraknia. Mindenkinek magának kell kitalálnia, mi lehet, ami az anya fejében zajlik, és jobbára azt is, Lucy Barton mit él át, pedig ő volna a mesélő különben. Nincs konkrét történet (nagyon szellős 150 oldal), csak emlékmozaikok vannak, és néhány kulcsfontosságú szó, és nagyon is éles/szembetűnő párhuzamok, mint pl. a Chrysler Building, meg a magányos fa a kukoricás közepén.

Adott egy család az isten háta mögött, (mondjuk) tisztes szegénységben. Anya, apa, három gyerek. És az egyik gyerek, a legkisebb, messze kerül, egyetemre jár, férjhez megy, New Yorkba költözik, és író. Eddig egy sikertörténetnek látszik, de vajon szükségszerű-e az eltávolodás, a továbblépés valamivel való szakítás-e egyben. Például ha a lány kimondja, hogy „Hát mi söpredék voltunk!”, és abban benne van a gyerekkora, és egy ítéletet anya (és apa) felett, akkor pontosan mit tesz ez a lány, amikor ezt a mondatot kimondja.

Ajánlott film a témában: Stella (1990, fsz: Bette Midler). Legalábbis a záró jelenet mindenképp.

Amadea>!
Elizabeth Strout: A nevem Lucy Barton

Ha őszinte akarok lenni, akkor elismerem, hogy erős a disszonancia a pár darab értékelés, egy, a fordító és az egyik olvasó közötti beszélgetés, valamint a bennem kialakuló vélemény között; magyarán, lehet, hogy mégis bebizonyosodik az évtizedes félelmem, hogy rémesen hülye vagyok és nem tudok (szöveg)összefüggéseket értelmezni, a sorok között olvasni, hiába olvastam el kb. 1400 könyvet és vergődtem végig annyi irodalom és nyelvtan órát meg kurzust, mert az ember sose tudhatja, a hülyék is abban a bizonyosságban élnek, hogy okosak.

Meglepően más Stroutnak ez a könyve, mint az általam olvasott Amy és Isabelle és A Burgess fiúk; egy fiktív írónő fiktív történetvázlata, erőteljesen beszélt nyelvi jellemzőkkel – tele van bizonytalansággal, mintha még nem tudná, merre kanyarítsa a történetet, ami az övé, Lucy Barton története, azaz sok-sok más emberé is egyúttal. A szüleié, a háború által traumatizált apjáé, a félelem miatt a pár perces szunyókálásokhoz szokott anyjáé, a bátyjáé, aki még otthon lakik és gyerekkönyveket olvas, a nővéréé, akinek a férje nem hajtja le a vécéülőkét és nem segít a gyerekek körül, Mississippi Maryé, akinek nem volt könnyű élete, Elvisé, a szegény tupelói srácé, aki szerette az anyukáját.
Leginkább olyan érzés olvasni, mintha a buszvégállomáson várakozás közben beszélgetésbe elegyednénk. Töredékek, emlékmozaikok, amelyeket főleg Lucy Barton pakol ki elénk, mint a kártyalapokat, kisebb részben pedig az anyja, aki a kórházi ágya végénél ül, és Lucy nyaggatására mesél néhány emberről, úgy, mint amikor a kisgyerek századjára követeli ki, hogyan találkozott az anyja az apjával. Én nem tudom, Strout hogy csinálja ezt; hogyan éri el, hogy csüggök minden szaván, és ugyanolyan kíváncsi vagyok ezekre a kis semmiségekre teljesen hétköznapi emberekről, mint a főszereplő-elbeszélő, pedig nekem semmit sem jelentenek a Csinos Nicely Lányok, nem ismerem őket, és azt hiszem, hozzájuk hasonló emberek sem voltak jelen az életemben.

Vajon ismerem-e Lucy Bartont 150 oldal közös várakozás után? Azt hiszem. Egy kicsit. A másik két könyvvel ellentétben itt Lucy az egyetlen nézőpontkarakter, nincs mindenható és mindent látó, láthatatlan elbeszélő, akinek a segítsége révén bölcsen tudunk bólogatni egy-egy szereplő tette vagy mondata olvastán, hogy bizony, ezt nem kellett volna meglépni. Valójában az igazság nem ilyen egyértelmű. Sarah Payne (egy másik fiktív írónő) is megfogalmaz valami ilyesmit a könyvben, de annak persze elfelejtettem felírni az oldalszámát.
Több a kimondatlan, mint a kimondott dolog. Próbálunk átkukucskálni a szavak kerítésén, de Lucy szégyellős, bizonytalan elbeszélő, nem bízik az olvasóiban – de bizonyos dolgokat nemcsak a le-vagy körülírásukkal lehet kifejezni, mint abban a jelenetben, amelyikben Lucy gyermeteg hévvel arra próbálja rávenni az anyját, hogy kimondja, szereti őt. Nem sikerül, de abban, hogy „Buta lány – mondta, és a fejét csóválta. – Te buta, buta lány”, minden benne van; az anya hangjának dallama, a rosszalló, mégis elnéző, hát persze-hangsúly, az, hogy hogyne szeretnélek, miért kell ilyen butaságot kérdezni éreztetése. Az anyja soha nem tudta kimondani, hogy „szeretlek” és Lucy szerint jól van ez így. Szerintem is jól van.
Jóformán az egész könyv ilyen.
Aztán vannak dolgok, amiket még csak Lucy is éppen megközelít, aztán rémülten eliszkol, mert képtelen vele szembenézni. Mint a testet hirtelen átható fájdalom, és az azt követő égető érzés. Kell-e pontosan tudnunk, mi történt? Nem hiszem. Nem az a lényeg, már nem az. Körbefonja a gyökerével a szívünket és együtt növekszik vele, „kitart egész életünkön át, olyan végtelen sóvárgással tölt el, hogy sírni sem tudunk tőle. Szorítjuk, igen, dobogó szívünk minden összerándulásával: ez az enyém, az enyém, az enyém.”

Égő, de lassan nem fogok tudni újat írni a szerző könyveiről. Szintén Sarah Payne, a jól öltözött fiktív írónő mondja, hogy minden író egyetlen történetet mesél el a regényeiben – Elizabeth Stroutét én akárhányszor képes lennék elolvasni; olyan témákat, olyan mélységben, olyan stílusban mutat be, amelyek a nap huszonnégy órájában engem is foglalkoztatnak.

5 hozzászólás
Katica_98 P>!
Elizabeth Strout: A nevem Lucy Barton

A könyv egy anya – lánya története, akik évek óta nem találkoztak. Egy betegség kapcsán az anya a kórházban meglátogatja lányát és öt napot töltenek el együtt. Nagy gondok vannak kettőjük kapcsolatában. Próbálnak beszélgetni. A beszélgetés témája a mögöttük hagyott idő. De most sem egy egyenes beszélgetéssel nyitnak egymás felé, hogy felszínre hozzák gondjaikat, sérelmeiket, hanem mások történeteit kibeszélve szórakoznak egymással, miközben lassacskán előbújik megannyi fájdalom.
Azt gondolom ez a könyv a szépirodalom kategóriába tartozik. A mély mondanivalója ellenére nekem sokkal jobban tetszett volna ha nem ilyen száraz. A két szereplő jellemében nem éreztem semmilyen érzelmi fejlődést. Nem szeretek könyveken sírni, de egy ilyen témát feldolgozó történetnek csak kellene valami érzelmi hatást kiváltania. Nálam ez most nem sikerült. Ennek tudható a csillagozás. Jó időben vettem a kezembe a könyvet. Mindig sokat gondolok az édesanyámra, de ez az időszak az, amikor több időt fordítunk elhunyt szeretteink emlékére. És most megnyugtató érzés tölti be szívemet kettőnk felhőtlen kapcsolatáért, és hálás vagyok a boldog gyerekkorért.

Morpheus>!
Elizabeth Strout: A nevem Lucy Barton

Megértem, miért lett sikeres az írónő. Pedig ez nem egy könyv. Ez egy sérült, nem egész emberről szól, aki azonban tud szeretni, annak ellenére, hogy gyerekkorában nem sok szeretetet kapott, és szegénységben élt. Ilyen történeteket mesélnek el az emberek terápiás csoportokon magukról, ha igazán őszinték magukhoz és a többiekhez. Miközben olvastam, eszembe is jutott Peter Lauster, aki arról ír, hogy ne hasonlítgassuk magunkat másokhoz, mert azzal szenvedést okozunk másoknak és magunknak is, bár erre tanítottak minket, az egyik legkárosabb terméke a civilizációnak. Lucy beszél erről az alá-fölé rendelésről, amellyel gyerekkorában szembe kellett néznie (és szenvednie tőle).
Igazából most már csak arra lennék kíváncsi, hogy mennyire kitalált személy Lucy Barton, vagy mennyire Elizabeth Strout. Mert előbbi esetben elismeréssel adózok az írónak, aki megalkotta ezt a karaktert, utóbbi esetben pedig az írónak nem, de az embernek annál inkább. És valahogy azt szeretném, ha az utóbbi lenne az igaz. (Bár nem fogok utána nézni.)

sztimi53>!
Elizabeth Strout: A nevem Lucy Barton

Nyári olvasás, emlékezet-értékelés. Ritkán olvasni ilyen hézagos történetet, de talán ettől jó, hogy az üres fél lapokra a saját gondolatainkat vethetjük, jobban magunkénak érezzük, ha akaratlanul is kitöltjük a réseket. Anya-lánya regény, olyan megbocsátás típusú, amikor már elég idő eltelt a felnövés óta, már érettebb az ember és a gyerekkori traumáit tudja kezelni és meg tudja bocsátani a szülők vétkeit, mert ott van a szeretet az anyai hibák ellenére. Az apa más, csak egy háborútól traumatizált idős ember. A férj kevéssé jelentős az egész történetben, fontosabb a jelen traumája, a lányaié. Hogy talán egyszer a lányai is ülnek majd egy kórházi szobában és érzik a szeretet, megbocsátanak, miközben hátul világít a Chrysler Building. Akár egy képeslapon. Elvis pedig egy szegény fiú, aki szereti az anyukáját.

vorosmacska>!
Elizabeth Strout: A nevem Lucy Barton

Az írónő ötödik spoiler könyvének központi figurája Lucy, a harmincas éveiben járó, New Yorkban élő, kétgyermekes nő. Kiindulópontja Lucy vakbélműtétje, ami után egy ismeretlen lázas betegség támadja meg és 9 hétre a kórházba kényszerül. Ekkor megjelenik anyja, akivel már 9 éve nem találkoztak és aki életében először repülőre ül, hogy öt napig lánya ágya mellett virrasszon.
Az óvatosan induló beszélgetésekből kibontakozik Lucy nyomasztó gyerekkora, a család szegénysége, megvetettsége. Mindaz a szeretethiány, amiben gyerekkorában része volt, most egy mindent megbocsájtó gyermeki rajongássá alakul, és ez alatt az öt nap alatt Lucy megpróbálja magába szívni mindazt a szeretetet, amit gyerekkorában nem kapott meg. A beszélgetések kerülik a kínos témákat, nincsenek lényegbevágó, karcos kérdések, – vigyázva erre a későn jött, törékeny kis harmóniára –, inkább közös, és csakis nő ismerősüket veszik sorra, kivel mi történt. Tanulságos női sorsok villannak fel előttünk.
A rövid fejezetek idöben gyakran ugrálnak, visszavezetnek a gyerekkorba és előreszaladnak, amikor Lucy írásai megjelennek és anyagi gondoktól mentes íróként éli életét. Elmeséli, mi segítette íróvá válását, mi adott lökést első regényének megírásához. Itt hangzik el egy olyan mondat, miszerint minden írónak egy története van, és azt írja különféle formában.
Melankólikus, elgondolkoztató, tömör írás, szerettem.

Trixi_Adzoa P>!
Elizabeth Strout: A nevem Lucy Barton

Ez az írónő első könyve, mint megtudtam a könyvfesztiválon a Geopen kiadónál dolgozó – idén is nagyon kedves – hölgyektől.
Örülök, amikor találok egy olyan kortárs írót, akinek tetszik a stílusa.
Élet szagú a történet, mégis nagyon távoli. A nagy szegénységben felnőtt emberek nagyon kevese tud kiszakadni a környezetéből. Lucynak sikerült. Amitől igazán szép, és jó, hogy neki ez úgy sikerült, hogy nem alávaló lett, és másokat taposott el, hanem egész egyszerűen elkezdte érdekelni az olvasás, és az írás, hiszen otthon nem volt fűtés, az iskolában pedig igen. Amíg délutánjait az iskola melegében töltötte, volt ideje leckét írni, és olvasni. Ki gondolta volna, hogy ennyi elég. Egy jó sors, ami a könyveknek köszönhető. Jó ezt olvasni.

4 hozzászólás
t_ildiko P>!
Elizabeth Strout: A nevem Lucy Barton

Hat éve olvastam először ezt a könyvet, most a második rész magyar megjelenése apropóján újra elővettem, hogy felidézzem a történeseket, és azt kell hogy mondjam, hogy bizony sokkal nagyobb benyomást tett rám, mint annak idején. Nem tudom, mi ennek az oka, elképzelhetőnek tartom, hogy jobban megtalált a mondanivalója, meg hát hat év alatt a ember személyisége, hozzáállása is változik, formálódik, és elképzelhető, hogy egyes élmények már máshogy hatnak rá. Szerintem nálam is valami ilyesmi történhetett, mert míg 2017-ben úgy éreztem, ez nem a legjobb könyve a szerzőnek, most úgy érzem, ez az egyik legjobb könyve. Hiába nagyon rövid, hiába kevésbé katartikus kötet, mint mondjuk az Amy és Isabelle vagy a Maradj velem, mégis sokkal jobban a bőröm alá mászott. Ezért (is) szeretek újraolvasni, mert teljesen új fényben tudok látni régi történeteket, vagy kialakul egy olyan kapcsolódási pont, ami évekkel korábban nem biztos, hogy megvolt, vagy észreveszek olyan rétegeket, amik felett korábban elsiklottam, vagy nem érintett meg.

Lucy Barton New York-ban él férjével és két kislányával, és egy rejtélyes betegség miatt hat napra kórházba kerül, ahol meglátogatja rég nem látott anyja, akivel sosem álltak igazán közel egymáshoz. Lucy az illionois-i Amgash-ban (kitalált város) nőtt fel, mélyszegénységben. Az, hogy mégis ki tudott törni, jó jegyeinek és írás iránti szenvedélyének köszönhető. Családja és testvérei Amgash-ban maradtak, nem nagyon tartják a kapcsolatot.

Lucy és az anyja nehezen veszik fel újra a fonalat, nem igazán van mondanivalójuk egymás számára, eleinte nem is tudnak miről beszélgetni, aztán szépen lassan megtörik a jég, de nem magukról mesélnek, arról, hogy mi van velük, mit éreznek, vagy a régi sebekről és sérelmekről, hanem másokról. Kivel mi történt Amgashban, régi történeteket elevenítenek fel újra, de mások életének a darabkáiban felsejlenek Lucy és családja életének a részletei is, és kirajzolódik egy nagyon szomorú felnövéstörténet, egy olyan gyermekkor, amilyet senki nem érdemel.

Lucy és az anyja múltjában megannyi vigasztalhatatlan mélység húzódik, és hallgatásukkal, felszínes csevegésükkel erről sokkal többet mondanak el, mintha terápiás alkalmat tartanának a kórházban, és kiadnának mindent, ami évtizedek alatt bennük rekedt. Nem is tudnám azt állítani, hogy ez a könyv egy anya-lánya kapcsolatról szól, hiszen Lucy és az anyja között soha nem volt valódi kapcsolat. Ez inkább annak a hiányáról, a hiányának a következményeiről, és az ennek következtében formálódott életről, életre szóló sebekről, mintákról szól.

A történetvezetés nem lineáris, ide-oda ugrálunk az időben, ráadásul rengeteg emlékfoszlány bukkan fel, sőt az egész könyv ilyenekből áll, apró kis mozaikokból a múltból, a jelenből és a jövőből. Semmiségek, hétköznapi emberek hétköznapi történetei, de mégis sokkal jobban magával ragadott, mintha a világ legizgalmasabb, legeseménydúsabb könyvét olvastam volna. Elizabeth Strout valahogy (fogalmam sincs hogyan, szerintem egyszerűen csak színtiszta tehetséggel) eléri, hogy ezek a semmiségek teljesen lekössék a figyelmemet, és finom pókhálók módjára behálózzák az egész lényemet. Hosszas töprengés után arra jutottam, hogy rám azért vannak ilyen hatással az ilyen írások, és az olyan szerzők, mint Elizabeth Strout (bár nem nagyon tudnék hozzá hasonlót mondani), mert reflektálnak az olyan egyszerű, jelentéktelen emberek életére, mint amilyen én is vagyok. Nincsenek nagy revelációk, csak a csupasz, sokszor fájdalmas valóság. Mindenki találhat benne valamit, ami kötődik az ő életéhez, és ezért nagyon könnyű közel éreznünk magunkat Lucy Bartonhoz, a csinos Nicely lányokhoz vagy Mississippi Mary-hez. Ezt azonban nem mindenki tudná elérni, egy középszerű szerző hasonló történetét valószínűleg halálosan unnám, és jól lehúznám, de szerencsére itt van nekünk Elizabeth Strout, aki a maga csendes, nyugodt módján mégis képes világégést előidézni a lelkemben.


Népszerű idézetek

Kuszma>!

Tehát az élet megy tovább, gondoltam.
(Ma meg azt gondolom: Egy darabig megy tovább, aztán nem.)

66. oldal

Trixi_Adzoa P>!

– Anya, amikor regényt írsz, újraírhatod, de amikor húsz évig együtt élsz valakivel, az maga a regény, és azt a regényt nem írhatod meg még egyszer másvalakivel!

145. oldal (Geopen, 2017)

Chöpp >!

A világ örökösen ítélkezik – valahogy el kell érnünk, hogy ne érezzük alábbvalónak magunkat másoknál.

63. oldal

Kuszma>!

– A művészek mások, mint a többi ember.
– Nem. Nem mások. – Égett az arcom. Én mindig is más voltam, nem akartam még másabb lenni!

35. oldal

Chöpp >!

Házassága első évében anyám a helyi könyvtárban dolgozott, és állítólag – a bátyám mondta később – nagyon szerette a könyveket. De aztán a könyvtárban közölték vele, hogy megváltoztak a szabályok, és csak olyan dolgozót foglalkoztathatnak, akinek megvan a szükséges képzettsége. Anyám ezt sosem hitte el. Abbahagyta az olvasást, és hosszú évek teltek el,míg rászánta magát, hogy elmenjen egy másik könyvtárba, egy másik városba, és újra könyveket hozzon haza. Ezt azért említem, mert érdemes megvizsgálni a kérdést, hogyan tanulják meg a gyerekek, mi is a világ, és miként kell viselkedni benne.

14. oldal

Kapcsolódó szócikkek: könyvtár
1 hozzászólás
apple_pie>!

Valószínű, hogy a többségünk így evickél át az életen, félig tudatosan, félig nem, és időnként olyan emlékek törnek rá, amelyek egyszerűen nem lehetnek igazak. De amikor más embereket látok magabiztosan sétálni a járdán, úgy, mintha hírből sem ismernék a rémületet, rá kell jönnöm: nem tudom, hogy érzik magukat mások. Az élet nagy része spekuláció.

15. oldal

Chöpp >!

Rettenetesen szomorú voltam. Tulajdonképpen olyan szomorú voltam, mint egy szomorú gyerek, márpedig a gyerekek nagyon szomorúak tudnak lenni.

111. oldal

Kapcsolódó szócikkek: gyerekkor · szomorúság
vorosmacska>!

… a regényírónak az emberi létről kell beszámolnia, azt kell elmondania nekünk, kik vagyunk, mit gondolunk, mit csinálunk.

77. oldal

vorosmacska>!

…aki arra használja a tudását, hogy (így) megalázzon valakit… hát, az ilyen ember szart se ér.

84. oldal


A sorozat következő kötete

Amgash sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Vi Keeland – Penelope Ward: Rebel Heart – Lázadó szív
Kristin Hannah: Szentjánosbogár lányok
Taylor Jenkins Reid: Evelyn hét férje
Vi Keeland: Csak szex
Ka Hancock: Üvegszilánkon táncolni
J.D. Barker: Szíve helyén sötétség
Abby Jimenez: Az élet túl rövid ahhoz, hogy ne merj szeretni
L. J. Shen: Ruckus – Bajkeverő
Vi Keeland: Nagy játékos
Michael Cunningham: Az órák