A ​Burgess fiúk 83% 35 csillagozás

Őszintén szólva egy kissé csalódott vagyok. Igazán szerettem volna szeretni ezt a könyvet, de mégsem sikerült. Bár hasonló olvasmányélményt kaptam, mint a Kisvárosi életektől és A nevem Lucy Bartontól, de végül mégis egy kis hiányérzettel tettem le a könyvet. Kedvelem Elizabeth Strout elegáns stílusú prózáját, ahogy nemes egyszerűséggel tud mesélni a kisvárosi emberek hétköznapi életéről, a családi dinamikákról, ez elhallgatott, de mindvégig ott lappangó kis titkokról. A Burgess fiúk szintén egy kisvárosi család története. A három testvér egész életét megpecsételte apjuk tragikus halála, melyről megpróbáltak egész életükben inkább tudomást sem venni és a saját életüket élni. A két fivér a nagyvárosba menekült az emlékek elől, azonban a vidéken maradt húguk fiának meggondolatlan tette teljesen szétzilálja az évtizedek óta bejáratot családi mintákat és mindenkit változásra, változtatásra késztet. De vajon lehet -e valóban változtatni ennyi idő után? Honnan tudhatjuk, hogy van-e még elég időnk, erőnk? És mi van akkor, ha már túl késő? A testvérek szomorú történetének bemutatása hozza az írónőtől megszokott színvonalat, a karakterek egytől – egyig kellemetlen figurák, azonban mégis egyfajta együttérzést váltanak ki az olvasóból. Viszont úgy érzem, hogy a bevándorolt szomáli közösség problematikájának bemutatása meglehetősen súlytalanra sikerült. A történetnek ez a szála valahogy kevésbé volt kidolgozott és a karakterek is kevésbé voltak életszerűek, mintha az írónő nem mert volna mélyebben belemenni ebbe az aktuálpolitikai kérdésbe. A regényben valahogy nem tudott teljes mértékben összekapcsolódni ez a két fő sodor, inkább csak párhuzamosan futottak végig egymás mellett, ami a könyv végén egy kis űrt hagyott maga után. Mindezek a hiányosságok azonban nem tántorítottak el attól, hogy a valamikor sort kerítsek az Amy és Isabelle-re.

Valamiért nem volt sok kedvem ehhez a könyvhöz – az Amy és Isabelle olyan magasra tette a lécet, hogy úgy gondoltam, ezt a szintet az írónő többi regénye képtelen lesz elérni és csalódás lesz a vége. Nem lett igazam, olyan gyorsan haladtam A Burgess fiúkkal, mint amilyen lassan az Éjasszonyokkal, és fel is pakoltam a maradék három könyvét a kívánságlistám elejére. Nagyon úgy néz ki, hogy Strout-kompatibilis vagyok, írhat bármilyen témában, én szeretni fogom.

Az Amy és Isabelle áll hozzám közelebb az ábrázolt terhes, viszálykodásokkal teli anya-lánya viszony miatt, a jelen könyve inkább a testvéri kapcsolatok regénye, de a szülő-gyermek páros – amelyből több is van –, is elég hangsúlyos. Nehezen tudom megfogalmazni, mi ragad meg annyira Strout írásmódjában; szeretem, ahogy komplex voltában ábrázolja az életet, ami önmagában nem rózsaszín vattacukorfelhő, hanem egy nehéz, kínlódásokkal és kétségekkel teli folyamat, és az ember néha megvilágosodik és átmenetileg nyugalomra lel – a következő gödörig. Ahogy bemutatja, mennyire visszacsapnak a következő generációban az általunk semmiségnek vélt dolgok. Ahogy azt hisszük, ha máshogy csináljuk, mint a szüleink, a gyerekeinknek jó lesz – hogy aztán rádöbbenjünk, pont úgy ordibáltunk évtizedekig, mint a saját anyánk. Strout aprólékos stílusával remekül utánozza a valós konfliktusokat, az emberben végbemenő tépelődéseket. Majd' elalélok, amikor az egyik főszereplőről átröppenünk pár sor erejéig egy mellékes karakter világába, bírom ezt a sok szempontú, szöszölős írásmódot.
Ha már a sok szempont: kicsit félelmetes, hogy mennyire máshogy látják egymást az emberek, és mennyire másnak tűnnek nekünk, olvasóknak, amikor megismerjük a gondolatvilágukat – az idősebb Burgess felesége, Helen a saját szempontjából nézve közel sem olyan ostoba, mint amilyennek látszik, a két fiú húga, Susan se az a puritán, kiszáradt kóró, aminek a külvilág szemében tűnik. Ellenben Jim Burgess, a nagymenő ügyvéd pont akkora köcsög, mint amilyennek a reakciói alapján gondolhatjuk. Az a fajta karizmatikus ember, aki gyeplővel fogja vissza az agresszivitását, és a megjátszott empátia ellenére mindenkit hülyének tart maga körül. Erőteljes álla megfeszül az indulattól, mosolyt erőltet magára, de a kék szeme hidegen villog. Az ilyenektől feláll a hátamon a szőr. Az öccse, Bob az, akit a bátyja örök vesztesnek tart – elhízott, majdnem-alkoholista, elvált, magányos ember, aki azért imádja a nagyvárost, hogy feloldja a benne uralkodó hatalmas magányt, és a szomszédai kivilágított ablakát figyeli. Nem sikeres (gyűlölöm azt a szót, hogy "sikeres"), de háromszor annyi megértés és tolerancia szorult bele, mint a testvérébe, akit bálványoz, annak ellenére, hogy Jim nem szolgált rá.

A családi kapcsolatokon túl a regény egy nagyon aktuális témáról is szól; az idegenek és a bennszülöttek közötti ellentétekről, a pengeéles kulturális különbségekről – kinek sunyiság, kinek a tisztelet jele, ha nem néznek a szemébe –, a bevándorlásról.

Érdekes, a könyvben mennyire erőteljes a különböző államokból származó emberek habitusa – a maine-iek nyakas puritánok, akik egy szem altatót drognak tekintenek, a New York-iak azok New York-iak (a maine-i idősek valamiért azt hiszik, ha valaki oda megy, csak fekete ruhát vehet fel), a connecticut-iakat meg felvágós sznobnak (vagy valami ilyesminek) tartják a maine-iak, ők meg a connecticutiakat parasztnak. Nekem mindig egzotikusnak tűnt ez a fajta szélsőséges másság, de hát a magyaroknál talán nincsenek ennyire erős ellentétek.

Áh, hiába erőlködöm, nem tudom megfogni a lényegét, kicsúszik az ujjaim közül. Ez az idézet azonban pompásan bemutatja a „stroutiánus” stílust:

„- Most mit csináljak, Bobby? Nincs családom.
– Dehogy nincs családod – mondta Bob. – Van egy feleséged, aki gyűlöl. Vannak gyerekeid, akik nagyon haragszanak rád. És van egy öcséd meg egy húgod, akik megőrjítenek. Meg egy unokaöcséd, aki eddig egy kis szerencsétlen nyomoronc volt, de a jelek szerint már nem annyira az. Ezt nevezik családnak.”

Ui.: Ez a madárházikós, nőies borító nem volt a legjobb választás. Az eredetin is házak meg madarak vannak, de az összhatás nagyon más…

kicsit jobb olvasmányra számítottam, de meg nem tudnám mondani, hogy milyen értelemben.
azt hiszem, hogy most ez egy nagyon aktuális történet. épp ezért hihetetlenül megrázó.
jó volt olvasni, hogy bár a testvérek mennyire eltávolodtak egymástól az évek alatt és mennyire különbözőek, ha valami baj történik a családban, akkor újra egybegyűlnek.
kíváncsi leszek a többi könyvére is az írónőnek.

Érdekesebbnek tűnő regény annál, mint ahogy megírta a szerző, és főleg ahogy le lett fordítva. A témában sokkal több potenciált látok, mint amennyit megvalósított Strout, főleg azért, mert a migrációs probléma világméretű, így nincs olyan olvasó, aki vagy így, vagy úgy, de azonosulni ne tudna a regény bizonyos szereplőivel.
Nem mondom, hogy nagyon rossz könyv, de a jótól messze van.

Valahogy nem kötött le, pedig nem volt ez rossz. A végére egész belejöttem, talán mert sietnem kellett a könyvtári lejárat miatt. És mivel kénytelen voltam belehúzni, így egész összeállt a sztori, addig csak szenvedtem vele. A helyszínt (New-England) eleve szeretem, a téma választás pedig egészen újszerű: középkorú emberek (testvérek) hétköznapi élete, ami gyökeresen megváltozik egy esemény hatására. Érdekes, ahogy alakulnak a viszonyok, szerepek. A vége szerintem jó. Az viszont kifejezetten idegesített, hogy Bob folyamatosan „Ajvé”-zik. A hideg kiráz ettől a szótól, de legalább Susant is idegesítette, rá is szólt Bobra, és ez nekem is némi enyhülést adott.

Elizabeth Strout könyveit én lélektani regényekként tartom számon, egyik könyvében sem a cselekményen van a fő hangsúly (az Amy és Isabelle-ben talán nagyobb jelentősége van a történéseknek, mint a többi regényben), és nincs ez másként a Burgess fiúkban sem, de itt valahol félúton elcsúszott a dolog, és a karakterek gondolat- és érzelemvilága nem alkotott egységet az eseményekkel.

Zach tette nagyon távol esik mindattól, amin a Burgess fiúk végigmennek, amíg le nem zárul az ügy, egyszerűen nem függ össze a kettő. Ha Susan megbetegedett volna, vagy újra férjhez ment volna, és emiatt kellett volna hazautazniuk Shirley Falls-ba, akkor ugyanazon az érzelmi folyamaton mentek volna keresztül, mint így, hogy Zach megsértette a szomáli közösséget. Nem értem, hogy az írónő miért pont ezt a témát választotta, de olyan érzésem volt, hogy nem tudatosan tette, hanem kiválasztott valami aktuális témát. A bevándorlók kérdése mindig is kényes és fontos kérdés volt, nem volt éppen rossz döntés erről írni, és nagyon érdekes volt a kevés rész, amikor az ő szemszögükből írt, de én tényleg nem érezem a koherenciát, nekem szükségem lett volna valami szorosabb pontra, ami összekapcsolja a Burgesseket a szomáli közösséggel. Az, hogy Zach begurította a levágott disznófejet a mecsetbe, szintén egy kicsit légből kapottnak hatott, igaz, hogy volt rá magyarázat, de az sem került kibontásra, csak említésképpen szerepelt.Elvált szülők gyerekeként Zachnak nem lehetett könnyű felnőnie, főleg úgy, hogy az anyja nem nevelte valami jól, hiányzott az apja vagy legalábbis egy apafigura az életéből. Felmerülhet, hogy mennyire hatott rá az apja, annak ellenére, hogy régóta nem látta, nem volt köztük valódi kapcsolat, ha elérte a gyűlölködő e-mailjeivel, hogy Zach ártson a szomáli közösségnek. Ebből például nagyon jól lehetett volna építkezni, és sajnálom, hogy ez nem történt meg, mert tulajdonképpen az egész ebből indult ki, ha nincsenek azok a bizonyos levelek, lehet, hogy Zach nem is csinál semmit.

Bővebben: https://kuloncvelemeny.wordpress.com/2019/04/08/elizabe…

Történet egy hétköznapi családról, amelynek az átlagos mederben csordogáló mindennapjait hirtelen egy nem várt esemény borítja fel, hogy azután jól megkavarja az évtizedek óta megcsontosodott viszonyokat. Nekem leginkább ez a része tetszett Strout regényének: miként változik meg a Burgess testvérek egymással és a körülöttük élőkkel való kapcsolata, hogyan rendeződnek át az erőviszonyok azután, hogy évtizedekig volt egy bizonyos hierarchia vagy megszokott rend a családon belül. Hogyan alakul a kisvárost maguk mögött hagyó férfiak és a szülővárosban maradt húguk élete, miután utóbbi fia elkövet valamit, ami a fiú szemszögéből ártalmatlan viccnek tűnt, a közösség azonban teljesen máshogy értékelte azt. Hogyan rendül meg a családfő szerepében tetszelgő, rendkívül sikeres és karizmatikus Jim helye a famíliában az események hatására, hogyan derül fény múltbéli tetteire és mindarra, ahogy azt azóta is kezelte. Hogyan alakul át Bob személyisége, miként tanul meg sokkal magabiztosabban fellépni és immár életének aktív irányítójává válni, nem csak passzív szemlélőjének maradni. Miért rendül meg alapjaiban Jim és Bob kapcsolata és Jim korábban stabilnak tűnő házassága. Van-e még visszaút vagy minden végérvényesen megváltozott?

Elizabeth Strout mindezen folyamatokat rendkívül részletesen és érzékletesen tudta megírni. Öröm volt olyan könyvet olvasni, amelyben ennyire jól megalkotott, hihető karakterek szerepeltek. Amikor Helen szemszögén keresztül megismertük a szomszédságukat, akkor azt mondtam magamban, hogy ez igen, Strout baromi jó megfigyelő lehet és nagyon jól ismeri az embereket: néhány mondattal annyira jól átadott mindent, amit tudni kellett Helenről, a gondolkodásmódjáról és életviteléről, miközben nem is magáról Helenről volt közvetlenül szó. Alig várom, hogy további Strout könyveket olvassak.

Az egyetlen pici hiányérzetem a kisvárosban letelepedő szomáliai menekültek helyzetének kissé árnyaltabb, mélyebb bemutatásának elmaradása miatt van. Fájóan aktuális kérdés, lehetett volna kicsit nagyobb fókusz rajtuk.

Képzeld el, hogy kezedbe veszel egy könyvet, és vársz tőle valamit. És a könyv hozza azt a valamit.

Az írónőtől mindenki drámára számít, és a dráma be is következik. Aztán feloldást, és azt is megkapod, lehet, nem úgy, ahogy te elképzeled, de mégis van feloldás és feloldozás.

Adott egy nem túl híres, inkább hírhedt amerikai állam, egy nevenincs, tucat város, és nevenincs tucat emberek, akikből egy család fiataljai kitörni igyekszenek. A legidősebb viszi a legtöbbre, mert kíméletelen, pragmatikus, a villámgyors megoldások embere, de esendő. A középső fiú amolyan teddide, teddoda, aminek természetesen kőkemény oka van. A harmadik gyermek lány, aki maradt a kisvárosban, reménytelenül elcseszetten.

És van a negyedik szereplő, aki a legfiatalabb közöttük, a lány fia. Hasonlóképpen elcseszett emberke, mint a család többi tagja, aki begurít egy disznófejet a közeli iszlám imaházba. Botrány ezerrel! Eljárás városi és szövetségi szinten.

Most mi lesz?
Tud-e segíteni neki a három idősebb családtag?
Ha igen, hogyan?
A segítség valaban segítség-e?
Hogyan viszonyul a kisváros az idegenekhez?
Az idegenek akarnak-e nem idegenek lenni?

Nos, akinek fel kell nőnie, az fel fog nőni. Akinek el kell buknia, az el fog bukni. A regény elején nem mondanád meg, hogy a szereplők közül ki az, aki felnő, és ki az, aki elbukik.

Fantasztikus olvasmány.

Tényleg.

Tökélesen életszerűen megírt történet, szülői, testvéri, baráti kapcsolatainkról.
Arról, hogy semmi sem az aminek látszik, és arról, hogy bármi történhet a gyökereink örökre összekötnek bennünket.
Tetszett, igaz nem annyira mint az írónő előbbi művei a Maradj velem és az Amy és Isabelle

Ide nekem a többi Stroutot is! Kezdésként ez egy tökéletes történet volt.