A könyvnek már a címe felkeltette az érdeklődésemet, majd a hátlap ajánlója, miszerint egy újságíró könyvéről van szó, ami a jelenleg is zajló hatodik kihalásról szól. Végül az elnyert Pulitzer-díj (általános ismeretközlő irodalom kategóriában) volt az utolsó csábító információ ami meggyőzött, hogy ezt el kell olvasnom. Most a könyv végére érve már nem ennyire egyértelmű a lelkesedésem.
A szerző szép nagy ismeretanyagot gyűjtött össze, és széleskörű nyomozást folytatott a témában, több helyszíni szemlét tartott az Andokban, Dél-Amerikában, a Nagy korallzátonyoknál, vagy épp Dél-Olaszországban és a Skót-felföldön. Végigveszi az elmúlt több mint 400 millió év során lezajlott öt nagy kihalás okait, ezeken keresztül a paleontológia, a klímakutatás, a geológia fejlődését, a nagyobb paradigmaváltásokat a témával kapcsolatban. Kicsit talán cikk-cakkban haladva, de folyton visszatér a közelmúltban történt, vagy az éppen zajló kihalási folyamatokhoz, melyre sajnos bőségesen akad példa. Ugyan minden állat és növény kihalását/megfogyatkozását más és más esemény váltotta ki, de az okozója ezen eseményeknek ugyanaz volt, az ember. Az ember alakítja, formálja, pusztítja a világot, amivel elértünk az antropocén korba, minek kapcsán a szerző sorra veszi az ember által okozott változásokat, a globális felmelegedést, az óceánok elsavasodását, az invazív fajok betelepülését és széterjedését, a túlvadászást/túlhalászást.
Előfordultak már hasonló geológiai és klímaváltozások a föld történetében, de nem ilyen gyorsan. Ehhez a tempóhoz, csak nagyon kevesen tudnak alkalmazkodni, ami egy folyamatos, és talán nem oly hosszú távú, de annál intenzívebb kihaláshoz vezet. Persze időként, mivel a szerző is emberből van, a reménykeltő felfedezések, törekvések képviselőit is bemutatja könyvében, akik fáradtságot nem kímélve mentik a kondorkeselyűt, a szumátrai orrszarvút, vagy a hawaii varjút. Viszont az utolsó fejezetekben, mint ahogy az a borítón is megfogalmazódott, valóságos vádirattá alakul a könyv, a modern emberrel szemben.
Most pedig elérkeztünk a negatívumokhoz, mert ezekből is akad. Az első ami szemet szúrt, és amitől rögtön összecsuktam a könyvet egy rövid időre, az a zavaró, már-már közönséges szleng, amivel olykor él a szerző. Lehet, hogy sznob vagyok, de ez esetben talán nem erről van szó. A könyv kb. 80%-ban tudományos igényességgel megfogalmazott mondatok, fejezetek összessége, dúskálunk a latin megnevezésekben, felsorolásokban, mintha pluszpont járna érte, aztán kapunk egy „rottyintós” poént… A könyv egy vádirat, áthatja az emberek iránti megvetés (ezzel még tudok is azonosulni), de a következő pillanatban a szerző helyénvalónak tartja a magánéletéről, és humorosnak nem nevezhető kiszólásokkal fárasztani az olvasót.
Viszont ez utóbbi bekezdésemtől függetlenül, átfogó, szép és fontos munka ez a könyv, ezért járt a Pulitzer-díj, a hülye kiszólásokért meg egy fejen koppintás járt volna, mert igen erősen rombolta az összhatást. A kemény borítós kiadást nem igazán érzem indokoltnak, az ilyen volumenű írásokhoz egy látványosabb, de puha borítós megjelenést tudnék elképzelni, mint mondjuk egy National Geographic extra, tematikus különszámot.
