A ​hatodik kihalás 90% 47 csillagozás

Antropocén. Hivatalosan egyelőre nem elfogadott elnevezése korunknak. Nem elismert, de széles körben elterjedt, és egyes tudósok is előszeretettel használják. Általánosságban véve az ipari forradalom kezdetétől számítják, egyes vélekedések szerint azonban a „modern ember” (alkatilag, értelmileg, tehát a Homo Sapiens) megjelenése óta helytálló a megnevezés, mivel az ember, mint a környezete része, már kezdettől fogva jelentősen befolyásolja a flórát, de legalábbis a faunát. Ha közvetlenül a mára tekintünk, akkor pedig azt is el lehet mondani, hogy a hatodik kihalás fázisában vagyunk. Az előző öthöz nem lehetett köze az emberiségnek, hiszen akkor még híre-hamva se volt. Az ember története földtörténeti léptékben nézve nevetségesen rövid, ám annál jelentősebb a bolygóra való kihatást tekintve. Jelenleg (a jelenleget itt lehet úgy érteni, hogy az elmúlt néhány száz évben, vagy az elmúlt néhány tíz, de akár úgy is, hogy az elmúlt néhány ezer évben, attól függ, hogy például a tőlünk oly távoli mamutokat vagy a neander-völgyit kiszorító embert mennyire tekintjük magunknak; persze besegítettek eljegesedések és felmelegedések) olyan mértékű fajpusztulás zajlik, ami egy újabb kihalási fázisnak felel meg. Eddig a legutóbbi a krétakor-végi kihalás volt, durván 65 millió éve, ami véget vetett a dinoszauruszok sikersztorijának. Tehát egy tömeges kihalási fázis sem egyik napról a másikra megy, így hát ebbe a hatodikba nemcsak a nemrég kihaltnak nyilvánított szumátrai orrszarvú tartozik bele, hanem például a mauritiusi dodó is.

Ha antropocén, akkor globális felmelegedés, ami maga után vonja az óceánok elsavasodását, a klíma gyors ütemű radikális megváltozását. De ha antropocén, akkor bizonyos szintű természetfelettiség, a nálánál nagyobb, gyorsabb és erősebb állatok elejtése, elképesztő távolságok megtétele, tudatos vagy véletlen fajtatársítások, bizonyos fajok áthurcolása más területre, a bolygó teljes körű belakása. A „nemes vadember” romanticizáló fogalma talán soha nem volt helytálló. Az előbbiek előfordultak a múltban, még az ember megjelenése előtt is. Ilyesféle történéseknek tulajdonítják (nem kizárva a külső tényezőket, pl. aszteroida-becsapódás) a korábbi kihalásokat. Az ember közvetlen és közvetett hatásai azonban meggyorsítják a folyamatot.

A szerző a könyv elején bemutatja a kihalás fogalmának térnyerését a tudománytörténetben az első ősmaradványok napvilágra kerülésének segítségével. Minden egyes fejezet egy fajhoz vagy fajtához igazodik. Így a túlvadászás, és az emberrel szembeni védekezés képtelenségét az óriás alka pusztulásán keresztül látjuk. Az alkalmazkodóképesség, az állatfajok tulajdonságainak specifikációját, a változó körülményekhez való alkalmazkodás nehézségét az ősi ammoniteszek sorsán keresztül. A szén-dioxid kibocsátás általi savasodás a kagylók elterjedéséből, a közvetlen szennyezést a korallzátony silányosodásával mutatja ki. Sorra kerül még a flóra pusztítása, az élőhelyek szűkülése, a biológiai invázió általi faj vagy fajtapusztulás.
Közben megismerkedhetünk több kutatóval is, akik egész életüket a bioszféra megóvására, a kihalás mérséklésére tették fel.

Alapos könyv, érdemes forgatni, elképesztő mennyiségű anyagot halmozott fel a szerző. Ugyanakkor sajnálom, hogy nem tudta teljesen levetkőzni újságírói mivoltát, így vannak benne teljesen érdektelen személyes beszámolók, és előfordul, hogy otrombán közönséges szavakat használ, amik csak úgy virítanak. De olvasmányos, közérthető, mint ismeretterjesztő műnek, ez lehetett a célja.

Reagálnék néhány értékelésre, ami az alcímet bírálja. A magyar borítón olvasható: „Szenvedélyes vádirat az emberiség nemtörődömségéről.” Mondván, hogy se nem szenvedélyes, se nem vádirat. Ez nem alcím. Ez csak amolyan reklámszöveg, mint pl. „Az év legjobb thrillere” alatta Stephen King. Szóval szóra sem érdemes.

Érthető, olvasmányos, saját élményeket és utánajárást tartalmazó írás. Sok élménnyel és új gondolattal lettem gazdagabb általa.

Régóta érdekelt ez a könyv, mert szerintem nem lehet elégszer hangsúlyozni a téma fontosságát, szóval evidens volt, hogy azonnal lecsaptam rá, amikor megláttam az Európa kiadó szuper akciójában. De annyira hülyeség ez a „szenvedélyes vádirat” reklámszöveg, mert se nem szenvedélyes, se nem vádirat. Inkább tényszerű, korrekt ismeretterjesztésnek mondanám.
Érződik a szerző stílusán, hogy újságíró, habár nekem néha picit száraz, és volt egy-két kiszólás meg ebben a szövegkörnyezetben furcsának ható szó (bár ki tudja, lehet, hogy csak a fordítás hibája), de egyébként olvasmányos és laikusok számára is könnyen érthető. Hatalmas időt és ismeretanyagot ölel fel a téma, de az írónő jól lavíroz közöttük és szépen összefoglalta a legfontosabb eseményeket. Elég ránézni a felhasznált irodalom hosszú listájára, és látszik, hogy milyen alapos munka előzhette meg a kötet megírását, ami mindig értékelendő.
Nem ütött szíven annyira, mint David Attenborough-tól az Egy élet a bolygónkon (tudom, ez előbb volt), de ezért nagy hatással volt rám, még ha nem is érdekelt minden rész egyformán. Durva volt látni, hogy mennyi növény és állat kihalását okozta már az emberiség tudatlansága és nemtörődömsége.
Még jó, hogy vannak olyan emberek, akik azon dolgoznak, hogy mentsék, ami menthető, kifejezetten jól esett a lelkemnek az erőfeszítéseikről olvasni. Azért is jó, hogy szerepeltek a könyvben, mert így legalább felhívta rájuk az olvasók figyelmét.
Nekem még mindig Attenborough a csúcs, de megérte elolvasni, és a Pulitzer-díjat is megérdemelten kapta.

Három nagy tanulságot tudtam levonni a könyvből:
1) A mamutok és a nagy emlősök kihalását is az ember okozta, amikor még ennek tudatában sem volt. Tehát nem lehet azt mondani, hogy egyensúlyban éltünk a természettel.
2) A 21. századi globális kereskedelem, az emberek mobilitása is hozzájárul ahhoz, hogy inváziós fajok terjedjenek el. Nem csak közvetlenül pusztítjuk ki a fajokat, de közvetlenül, más fajokkal végeztetjük el a „piszkos munkát”.
3) Az rendkívüli, hogy a többi Homo faj (Neandervölgyi ember vagy a Hobbit) génjeit részben tartalmazza a mi gén állományunk is. Lehet, hogy kipusztultak, lehet, hogy soha többé nem lesz még egy ugyanolyan identitás; mégis megőriztük egy részüket, mely tovább él bennünk és velünk. Melyik más fajról tudjuk ezt elmondani?

Elizabeth Lobertről elmondható, hogy rendkívüli precizitással és pontossággal ír, mely nem hiába váltotta ki a szakma elismerését is. Nem egy könnyed olvasmány, de kihagyhatatlan. Valószínűleg a tengerpartra nem vinném magammal, de tudományos szemszögből nézve közérthető és egyszerű olvasmány, mely épp hogy csak a felszínt kapargatja.

https://konyvkoktel.blogspot.com/2019/08/elizabeth-kolb…

A könyvnek már a címe felkeltette az érdeklődésemet, majd a hátlap ajánlója, miszerint egy újságíró könyvéről van szó, ami a jelenleg is zajló hatodik kihalásról szól. Végül az elnyert Pulitzer-díj (általános ismeretközlő irodalom kategóriában) volt az utolsó csábító információ ami meggyőzött, hogy ezt el kell olvasnom. Most a könyv végére érve már nem ennyire egyértelmű a lelkesedésem.

A szerző szép nagy ismeretanyagot gyűjtött össze, és széleskörű nyomozást folytatott a témában, több helyszíni szemlét tartott az Andokban, Dél-Amerikában, a Nagy korallzátonyoknál, vagy épp Dél-Olaszországban és a Skót-felföldön. Végigveszi az elmúlt több mint 400 millió év során lezajlott öt nagy kihalás okait, ezeken keresztül a paleontológia, a klímakutatás, a geológia fejlődését, a nagyobb paradigmaváltásokat a témával kapcsolatban. Kicsit talán cikk-cakkban haladva, de folyton visszatér a közelmúltban történt, vagy az éppen zajló kihalási folyamatokhoz, melyre sajnos bőségesen akad példa. Ugyan minden állat és növény kihalását/megfogyatkozását más és más esemény váltotta ki, de az okozója ezen eseményeknek ugyanaz volt, az ember. Az ember alakítja, formálja, pusztítja a világot, amivel elértünk az antropocén korba, minek kapcsán a szerző sorra veszi az ember által okozott változásokat, a globális felmelegedést, az óceánok elsavasodását, az invazív fajok betelepülését és széterjedését, a túlvadászást/túlhalászást.

Előfordultak már hasonló geológiai és klímaváltozások a föld történetében, de nem ilyen gyorsan. Ehhez a tempóhoz, csak nagyon kevesen tudnak alkalmazkodni, ami egy folyamatos, és talán nem oly hosszú távú, de annál intenzívebb kihaláshoz vezet. Persze időként, mivel a szerző is emberből van, a reménykeltő felfedezések, törekvések képviselőit is bemutatja könyvében, akik fáradtságot nem kímélve mentik a kondorkeselyűt, a szumátrai orrszarvút, vagy a hawaii varjút. Viszont az utolsó fejezetekben, mint ahogy az a borítón is megfogalmazódott, valóságos vádirattá alakul a könyv, a modern emberrel szemben.

Most pedig elérkeztünk a negatívumokhoz, mert ezekből is akad. Az első ami szemet szúrt, és amitől rögtön összecsuktam a könyvet egy rövid időre, az a zavaró, már-már közönséges szleng, amivel olykor él a szerző. Lehet, hogy sznob vagyok, de ez esetben talán nem erről van szó. A könyv kb. 80%-ban tudományos igényességgel megfogalmazott mondatok, fejezetek összessége, dúskálunk a latin megnevezésekben, felsorolásokban, mintha pluszpont járna érte, aztán kapunk egy „rottyintós” poént… A könyv egy vádirat, áthatja az emberek iránti megvetés (ezzel még tudok is azonosulni), de a következő pillanatban a szerző helyénvalónak tartja a magánéletéről, és humorosnak nem nevezhető kiszólásokkal fárasztani az olvasót.

Viszont ez utóbbi bekezdésemtől függetlenül, átfogó, szép és fontos munka ez a könyv, ezért járt a Pulitzer-díj, a hülye kiszólásokért meg egy fejen koppintás járt volna, mert igen erősen rombolta az összhatást. A kemény borítós kiadást nem igazán érzem indokoltnak, az ilyen volumenű írásokhoz egy látványosabb, de puha borítós megjelenést tudnék elképzelni, mint mondjuk egy National Geographic extra, tematikus különszámot.

Rnedkívül érdekesen és terjedelemben valamint részletességben is jó bemutatja a földtörténeti korok nagy kihalásait. Elérve napjainkig, ahol fontos és sajnos negatív szerepet játszik a mai ember viselkedése.

Nem is tudom, létezhet-e egyáltalán olyan ember, akit soha egyetlen pillanatra sem hoztak lázba a kihalt állatfajok. Az aztán tényleg a fantázia tökéletes hiányára volna bizonyíték. Mert most komolyan, kamion méretű gyík-szörnyetegek, akiket lazán leradírozott a bolygóról egy gigantikus tűzgolyó, egytonnás hódok, törpeelefántok, a történelem előtti idők tengereinek fenekén sétafikáló több méteres rusnya skorpiók…

A szerző több kihalt és kihalófélben lévő állatfaj példája nyomán mutatja be az egyes létformák eltűnéséért felelős folyamatokat, előrevetíti a jövőbeni lehetséges katasztrófákat, illetve beszámol jó néhány eltökélt emberről/szervezetről, akik makacsul vívják szinte kilátástalan harcukat.

Bár rengeteg ismeret és információ lett a könyvbe préselve, a szerző azért mégiscsak újságíró, nem tudós, és maga a könyv sem akadémikus szakembereknek szóló tanulmány, hanem a „mezei” embereknek írt, könnyedebb stílusú mű. Ez néhol érződik is, de ízlése válogatja, hogy ez kinek mennyire zavaró.

Mogorva embergyűlölők számára különösen szimpatikus olvasmány, én még a skorpiószörnyeket is megsirattam! :)

Az én fogalmaim szerint ennek a könyvnek sem szenvedélyhez, sem vádirathoz nincs köze, az alcím tehát meglehetősen félrevezető! – habár az, hogy mit tekintünk 'szenvedély'-esnek mindig szubjektív, és ügyvéd sem vagyok, hogy tudjam milyen egy vádirat…
A cím sem igazán pontos, mert „a hatodik kihalás”, tehát az éppen zajló folyamatok nem töltik ki a könyv felét sem.
Én inkább egy NatGeo-s cikksorozathoz hasonlítanám, aki az ilyesmit szereti, az szeretni fogja ezt a könyvet is. (Egy kicsit „amerikaibb” is a megközelítés a kelleténél, főleg azt tekintve, hogy egyébként a probléma globális)
…
Mivel megjártam már párszor hirtelen felindulásból elkövetett könyvvásárlásokkal ezt is könyvtárból kölcsönözve „próbáltam ki”, és bizony jól tettem. Nem fogom megvásárolni…
Egyszeri élmény!
De annak jó!!!

Bár még nem fejeztem be a könyvet, nagyon tetszik. Aki odafigyelt a suliban a biosz és földrajz órákra, élvezni fogja. Aki komolyabban belevetette már magát ezen tudományokba, nekik pedig érdekes új infókkal szolgál a könyv.

Ami viszont nagyon bántja a szemem, hogy a faj és a fajta fogalmait, bár a jelentésük eltér, notóriusan szinonimaként használja a könyv. Nem tudom, hogy ez az eredeti nyelvű könyvben is így van, vagy csak a fordítás során került bele.

Gyorsan elolvastam, kifejezetten meglepett, hogy ennyire érdekelhet egy olvasmányos, de tudományos munka. Példákkal van tele, amik ábrázolják a témát. Csak pedzegeti a felszínt, de átlag olvasóknak tökéletes táptalaj és gondolatébresztő az emberi beavatkozás témakörére.

Mellékesen még megemlíteném, hogy bár arra hívná fel a figyelmet, hogy az emberi figyelmetlenséggel elhozhatjuk a világvégét, de engem megnyugtatott az a hátsó gondolat is, hogy bár rohanhatunk a pusztulás felé, de a természet újra éled, ahogy eddig is…