Az biztos, hogy Vivian Morris nem élt szokványos életet.
Mindig szerettem a memoárokat, de talán a stílusát tekintve ez volt eddig a legszórakoztatóbb. Nagyon tetszett, ahogy az idős Vivian visszatekintett az életére, és leplezetlen őszinteséggel mindent megosztott velünk. Borzasztóan szimpatikus volt, hogy mennyire szórakoztató, önkritikus és kicsit cinikus hangot használt, és tényleg semmit nem hallgatott el. Akkor sem szépített a dolgokon, amikor hibákat követett el, és ha sokszor az agyamra is ment vagy nem tetszett a viselkedése spoiler, akkor is bejött, hogy egyáltalán nem kertelt, és hogy mennyire tisztán látta a tetteit az évek távlatából. A kis kiszólásait is imádtam – pedig az ilyesmi általában inkább zavarni szokott –, és végig az járt a fejemben, hogy mennyire szeretnék leülni ezzel az öreglánnyal a L'Atelier tetőteraszán még többet sztorizgatni egy kis nasi mellett.
Nagyon szívesen kalandoztam az 1940-es, ’50-es és ’60-as évek New Yorkjában, de egy kicsit aránytalannak éreztem, hogy egyes korszakokra mennyi időt szánt. Tetszett a ’40-es évek színházi pezsgése, a revü világa és a New York lányai színpadra állításának folyamata, de szinte a könyv felét ez tölti ki, és még annyi mindennek kellett történnie, szóval én egy szigorú szerkesztő helyében biztos megkurtítottam volna a piálós estéket, hogy átadják a terepet pl. a hatvanas éveknek. Bár ha belegondolok, érthető, hogy Vivian a fiatalságára és az első izgalmas élményeire emlékszik vissza a legszívesebben, csak egy idő után már türelmetlenül vártam, hogy haladjon valamerre a történet. Az viszont nagyon tetszett, hogy ugyan Vivian a főszereplő, de mégis a háttérben maradt a Liliomban, és a darab létrehozásánál is egyfajta külső szemlélőként, vagy inkább a háttérben munkálkodva volt jelen, és a sikerben sem teljes dicsfényben fürödve részesült. Amúgy is érdekes volt bekukkantani a színfalak mögé, imádtam a jelmeztervezést.
Viviannek egy idő után lekevertem volna egy jószándékú taslit, amikor túlságosan belevetette magát a züllésbe spoiler; mégis sajnáltam, amikor ott hagyta New Yorkot, és visszatért a szürke hétköznapokba. Viszont ez igazi fordulópont volt, és ezek után csak még jobb volt visszatérni, ráadásul egy érettebb, okosabb Vivian oldalán.
Az is tetszett, hogy hiába volt háború, mégsem ez állt a történt középpontjában, inkább csak háttérként szolgált, és annyit láttunk belőle, amennyire Vivian életét befolyásolta. Nekem úgy tűnt, hogy elég nagy hatást gyakorolt a személyiségére, amikor már jobban bevonódott a történésekbe, főleg a bátyja miatt.
Egyértelműen az 1950-es és ’60-as évek önmegvalósítása tetszett a legjobban, imádtam Vivian és Marjorie barátságára, ahogy beindították a vállalkozásukat, és hogy Vivian minden szempontból öntudatra ébredt, és teljesen tisztán látta magát. Érdekes volt, hogy mindennel kapcsolatban mennyire tudatos volt, legyen szó akár a külsejéről, akár a lakásáról vagy a viszonyairól. A szexualitással és a férfiakkal kapcsolatos őszintesége is nagyon megfogott, és valahogy így, egyfajta tudatossággal sokkal felszabadítóbb is volt, mint amikor csak a fiatalkori kalandozásait követtük nyomon.
A vége felé egyre türelmetlenebb lettem, hogy hol marad már a fülszövegben ígért igaz szerelem és Angela apja, aztán amikor felbukkant, akkor igazán megmelengette a szívemet. Őszintén szólva bosszantott is, hogy miért az utolsó száz (vagy még kevesebb) oldalt szánta csak rá az írónő (vagy Vivian), elvégre ez mégiscsak egy Angelának írt gigahosszú levél, de amikor megismertük az apját, akkor már a hosszas felvezetés is értelmet nyert. Ettől függetlenül azért szívesen olvastam volna még róluk, mondjuk arról, ahogy egymásba szerettek, vagy ahogy igazán elmélyült a kapcsolatuk spoiler, de így is nagyon szép volt. Imádtam, hogy mennyire gyökeresen különbözött ez a szerelem Vivian korábbi kapcsolataitól. spoiler Az a napfelkeltés mondat pedig az egyik legszebb az egész könyvben.
Ez volt a harmadik könyvem az írónőtől, de mivel a másik kettő az Ízek, imák, szerelmek és a Hűség voltak, így ez nyilván teljesen más élmény volt, hiszen nem életrajzi ihletésű. Legfeljebb annyi a hasonlóság, hogy ez is egy memoár, és Viviant sikerült is nagyon élőnek megalkotnia az írónőnek, én simán el tudnám hinni, hogy tényleg létezett. Egyébként is sok erős, izgalmas női karakterrel találkoztunk a történt során; engem főleg Olive és Edna fogott meg. A férfiak viszont érdekes módon elég haloványak maradtak, mintha inkább csak asszisztáltak volna a remek nők mellett. Kivéve persze Franket, akit igazán a szívembe zártam. És Herbert urat a színházból. Imádtam szegény megviselt Herbert urat.
Örülök, hogy elolvastam ezt a könyvet, tényleg különleges élmény volt. Csak azt sajnálom, hogy annyi elírás van benne, főleg a vége felé; kár ilyenekkel elrontani. Amikor elkezdtem írni az értékelésemet, még nem voltam biztos benne, hogy 3,5 vagy 4 csillagot adjak rá, de így, hogy átgondoltam, valahogy sokkal tisztábban és kedvezőbb színben látok mindent, szóval már jobban is tetszik, mint akár a befejezése után. Elizabeth Gilbert tényleg jó író. spoiler