Amíg ​az Istenek aludtak 71% 20 csillagozás

Március 28.
Pramod elment Indiába. Babu legelőször fordult át ma reggel.

202. oldal, Második rész - Találkozóhelyek

A férfiak felvilágosodásának halvány jeleit észleltem a találkozásaim során: voltak olyan férfiak, akik segítettek a főzésben. Pramod idősebb testvérei gyakran segítettek a feleségeiknek a főzésben, és nagyon ízletes ételeket főztek. Az esetenkénti látogatásink során a hegyvidéki faluba, Pokharába, különösen lenyűgözött az, ahogyan Tirtha és felesége, Szárada megosztották egymással a ház körüli tetendőket, így mindkettejük taníthatott is teljes állásban. Sziddhi magar szomszédait is csodáltam a csanaulii bazárból. Amikor megérkeztünk, egy férfi – egy nyugdíjazott rendőrtiszt, aki Indiában dolgozott – ném levelekkel fűszerezett („jó a vérkeringésnek”) zöldségtálat főzött éppen. A teljes ételt ő főzte meg, miközben a felesége velünk ücsörgött és beszélgetett. A látogatásunk során gyakran olyan szeretettel bámultak egymásra, amit egy másik kultúrában nagyon ritkán látni a régóta házas párok között. Megmutatták nekünk a kis otthonukat és a takaros kertjüket, aztán arról beszéltek, hogy nem lehetett fiuk, de jobban szeretik a lányaikat, mint bárkit vagy bármit a világon, és azt tervezik, hogy a legidősebbnek adják a házukat, ha majd meghalnak.
Azonban voltak másfajta történetek is: egy nő, akinek az egyik válla lebénult egy verés után… egy bráhman asszony, aki a folyóba ugrott, és lefelé sodródott, és alig élt már, mire egy halász kihúzta… egy szukumbaszi magar asszony, aki inkább elfutott a férje állandó szidása elől, és napokig egy szénaboglyában rejtőzködött.
Egy tharu asszony arról mesélt, hogy az apja miképp verte az anyját. Akkor is megverte, amikor terhes volt, és a magzat meghalt, aztán pedig elvetélt. Egyszer, amikor a gyerekek már felnőttek, megvédték az anyjukat.

204-205. oldal, Második rész - Találkozóhelyek

Mindenki hallotta már valószínűleg legalább egyszer ezt a történetet. Áma főleg akkor szerette mesélni, ha a hallgatósága fiatal lányokból állt. […]

Réges-régen matriarchátus volt. A nők uralták az országot. Ők hoztak meg minden döntést, és ők mondták meg a férfiaknak, hogy mi a teendő. Minden a helyén volt így. De aztán néhány nagyon okos és nagyon eszes férfi elégedetlen lett.
– Miért a nők kezében van az összes hatalom? – morogták Összegyűltek, és azon törték a fejüket, milyen cselszövéssel tudnák kisajátítani a hatalmat. Elmentek konzultálni egy híres paphoz.
– Guruzdzsi, lehetséges, hogy megszerezzük a hatalmat a nőktől, és végre magunk irányíthatunk?
– Ha elég okosak vagytok, akkor lehetséges.
Mindössze ennyit mondott a guru. Így a férfiak elmentek az ősanyákhoz, és így kérlelték őket:
– Ó anyák! Ó anyák! Olyan nehéz lehet nektek. Biztosan nagyon kimerültek lehettek. Hadd uralkodjunk mi egy darabig. Adjátok nekünk a trónt.
– Hogy mi? Adjuk nektek a hatalmat? Biztosan megőrültetek. Nem adjuk át.
– La, ha így lesz, akkor meg kell küzdenünk egymással – felelték erre a férfiak. Így hát háború lett. És a nők veszítettek. Talán a mellük volt útban. Talán a szárijuk. Bárhogy is, a férfiak jobb harcosok voltak, így hát megnyerték a háborút. A férfiak győzelme után az ősanyák odaléptek hozzájuk, és azt mondták:
– Ám legyen, megnyertétek a háborút. Most tiétek a hatalom. Akkor hát hozzatok nekünk édességet. Mi mind leülünk most, és falatozni fogunk.
A nők mind leültek és édességeket ettek. Élvezték, hogy nem kell olyan keményen dolgozniuk. A férfiak nem tudták, hogy mitévők legyenek. Rájöttem, hogy nem tudják egyedül elvégezni az összes munkát a mezőkön és a ház körül is. Túl nehéz volt. Nem tudtak lépést tartani vele. Így hát ki kellett találniuk, hogy hogyan fogják visszacsábítani a nőket a munkához.
– La, milyen ruhákat szerettek viselni? Tudunk hozni nektek gyönyörű selyemszárikat. Milyen fajta ékszereket szerettek viselni? Hozunk nektek arany nyakláncokat és karperceket.
– Valóban szeretünk ékszereket hordani – mondták a nők.
– Legyen hát, biztosítjuk, hogy a legfinomabb arany ékszereitek legyenek. De ehhez muszáj otthon maradnotok és dolgoznotok.
A nők majd belehaltak a vágyba, hogy ékszereket hordhassanak. Így hát belementek. Kifúrták a fülüket. Kifúrták az orrukat, és elkezdtek ékszereket hordani. Néhányuk olyan sokat aggatott magára, hogy járni is alig bírt. Így váltak a nők elnyomottá.

A történet magáért beszélt, de Áma nem tudta megállni, hogy ne mutasson rá a lényegre:
– És ezért kellene nektek, lányoknak könyvekre és ceruzákra költeni a pénzeteket, nem pedig ékszerekre.

207-208. oldal, Második rész - Találkozóhelyek

Meg akartam ízlelni asz anyaság új érzését, de ugyanakkor vágytam a régi énemre. Nem tudtam tisztán gondolkodni. Egy letargikus, élő tejeszacskóként hervadozó húshalmaz voltam. Tudtam, hogy ez is csak egy fázis, de azt kívántam, bárcsak kényelmesebb úton juthatnék túl ezen. Például úgy, hogy tévézéssel üssem el az időt, amikor nincs kedvem semmihez, vagy pizzát és hatalmas salátákat egyet, ha éppen azt kívánom, és ezenkívül vágytam forró- meg hidegvíz-vezetékekre a házamba, rendes vécére meg központi fűtésre.
Ugyanakkor azt is tudtam, hogy sokkal több segítséget kapok a babához, amit valaha is kapnék odahaza. Az unokatestvérei, a nagynénéi, a nagybátyjai és még a szomszédnők is gyakran átvették tőlem Amalest és megnyugtatták. A szomszédnők – néhányukat alig ismertem – szünetet tartottak a fűnyírásban meg az abrakolásban, csak hogy beugorjanak hozzánk. Az érdes és sokszor piszkos kezükkel megragadták Amalest, ringatták, értelmetlen szavakat gügyögtek neki, és belefújtak a pocakjába. Élveztem, hogy levesznek a vállamról némi terhet, de nem tudtam úrrá lenni az aggodalmaskodásomon. Mi lesz, ha valaki véletlenül leejti, vagy náthát, köhögést, vagy valami még rosszabbat ragasztanak rá? Már hozzászoktam, hogy itt mások a higiéniai elvárások, mint az Államokban, de az anyaság első néhány hónapjában alig tudtam úrrá lenni a kosztól és betegségektől való félelmemen. Amales olyan aprónak és törékenynek tűnt. Egyedül akartam gondját viselni, de nem volt hozzá erőm.

157-158. oldal, Második rész - Írni-olvasni tudás

Néhány napra névtelen akartam lenni, mellőzött és láthatatlan.

159. oldal, Második rész - Írni-olvasni tudás

Átadtam Pramilának a még csak négy hónapos Amalest, felálltam, és kinéztem a Pancsajat-iroda verandaablakán. Legalább százötven nő gyűlt össze az udvar pázsitján azért, hogy életében először ünnepelje meg Gundzsangárban a nemzetközi nőnap, amely egy bevett márciusi esemény világszerte. Néhányuk törökülésben ült, mások guggoltak, anélkül, hogy a sarkukat felemelték volna földről. […]
Fekete ernyők és színes sálak árnyékából hunyorogtak rám a nők a perzselő déli napsütésben. Az olvasásóra fokozta az emberek elvárásait. Reményt láttam az asszonyok arcán […]

161. oldal, Második rész - Hozomány

Pramod és én átmentünk még azon a délután. Indira egy szőnyegen feküdt a verandán, egy kendőbe bebugyolálva, de még így is reszketett.
– Már jobban van, mint volt, de még mindig nincs túl jól – mondta Szanumaja. Indira felállt és kitakarta magát. A nyaka és a mellkasa telis-tele volt fehér foltos kiütésekkel. Nem láttam még ezelőtt pellagrát, de olvastam már róla. Indira arca beesett, arcbőre ráfeszült az arccsontjára. A kísértetszer
Indira kiüresedve feküdt vissza a földre. Szanumaja elmesélte nekünk a történteket. Indira a második lányát szülte meg három héttel ezelőtt. Mint a legtöbb bráhman asszony, a ghárjában adott életet a babájának, és csakis az új család lehetett jelen.

Csakúgy, mint a legtöbb bráhman anyuka, Szanumaja aggódott a lánya miatt, de elfogadta, hogy nem lehet ott. Aztán hírek jöttek: hat nappal a szülés után Indira belázasodott. Így Szanumaja felkerekedett és elbuszozott a lánya ghárjába. Így, hogy több mint egy éve voltam a faluban, már ki tudtam találni a történet hátralevő részét. Bárki ki tudta volna. Bhagvati mesélt róla nekem, hogy mennyire gyakori ez. A bráhmanok és cshetrik gyakran megtagadják az ételt azoktól a nőktől, akik lánygyermeknek adnak életet, legfőképpen ha második vagy harmadik vagy – Isten bocsássa meg – negyedik lánynak. És megtagadják tőle az orvosi ellátást is fertőzés esetén. Később azon a tavaszon hallottunk egy gundzsanagári nőről, aki hasonló körülmények között meghalt, Indirával lehetett egyidős. Indira úgy nézett ki, mint akit már jóval a szülés előtt is éheztettek. Szanumaja azt mondta, hogy a ghárja nem szegény. Rengeteg ételük van. Bhagvati azt mondta, hogy időnként az új családja a legrosszabb, ami történhet egy anyával.
– Ha nem mentem volna érte, már halott lenne – mondta Szanumaja. – Biztos vagyok benne, amilyen rosszul bántak vele.
Szanumaja vitte el Indirát és a gyenge újszülöttet a bharatpuri kórházba. Beleborzongtam, ahogy belegondoltam, hogy milyen nehéz utazás lehetett ez gyalog és busszal. De a falusiak így jártak-keltek, még akkor is, ha lázasak voltak vagy haldokoltak. Szanumaja megmutatta a gyógyszert, amelyet a doktor írt elő: némi antibiotikum, fájdalomcsillapító, szőlőcukor és egy nagy palacknyi tonik, amiben sok a cukor, de ezenkívül van benne vas és B-vitamin is.
– Azt mondták vegyük meg ezeket – mondta Szanumaja. – Nem magyaráztak meg semmit. Visszahoztam ide a lányomat, hogy gondját viseljem. Valószínűleg meghalt volna a ghárjában.
A baba egy kicsi bölcsőben aludt, amely az egyik tetőgerendára volt felakasztva. Nagyon picike volt, csillogott a mustárolajtól, amit sok falusi dörzsölt a csecsemőkre. Balszerencséjükre ez az olaj vonzotta a port a száraz évszakban. Genny szivárgott a kicsi szemeiből. A pocakja telinek tűnt, habár Szanumaja azt mondta, attól tart, Indirának nincs elég teje, és a baba még túl kicsi, hogy sok bölénytejet igyon. A szokásosat javasoltuk Indirának: egyen többet és jó minőségű ételt, sok fehérjét, mint például tojás, tej és lencse, plusz némi nem cukrozott vas és B-vitamin táplálékkiegészítőt. Néhány hét rendes táplálkozás és pihenés után már elég jól lesz, hogy visszatérhessen a ghárjába.
– Csak tizenhét éves – mondta Szanumaja. – Tanttatni akartam, de a férjem férjhez adta tizenöt éves korában. És most már két gyereke is van.

184-185. oldal, Második rész - Hozomány

Csakúgy, mint a legtöbb vajúdó nő, én sem tudtam visszaemlékezni, mi is vonzott egykor a férjemben.

8. oldal

– Várjatok! – mondta Szanumaja. – Egy dalt hoztam, amit még szeretnék elénekelni nektek. Ma délután írtam. – Magabiztos hangon énekelni kezdett.

Nővérek! Meneteljünk előre közösen.
Oly sokáig voltunk elnyomva, hogy viselhetjük még mindig?
Mit bírunk még ki? Mindent kibírtunk.
Egyesülve vessünk véget a nők elnyomásának.

A bűnös társadalom igazságtalan velünk.
Mindig elnyomva, mindig szomorúan, mindig láncokban.
A szülőotthonunkban a bátyáink maradnak,
miközben mi mások uralma alá kerülünk.

A testvéreinkért, az apáink vagyonáért,
A lányért, aki elhagyja a majtiját, de melyik házba?
Ugyanazon szülők gyermekei, a fiúk és a lányok egyformák.
Pedig mikor a lány elmegy, a fiú megmarad.

Mint a tehénajándékozás, a kanjadan is csak állatokhoz méltó.
Köss házasságot a gyerekednek – átok ezekre a szokásokra!
A kanjadan megtisztítja az anyát és az apát a bűneitől, legalábbis ezt mondják,
De láthatod, hogy a kanjadan az csak az ő hasznukra van.

186. oldal, Második rész - Hozomány

– Úgy örültem, hogy láttalak titeket a nőnapon – mondtam nekik [a szukumbaszi nőknek].
– Igen, igen. – bólogattak.
– De sajnálom, hogy megríkattalak titeket. Látva a könnyeiteket szörnyen éreztem magam.
– Ne aggódj – mondta az egyik. – Nem magunk matti sírtunk.
– Tényleg?
– Igen – felelte egy másik asszony. – Emlékszel, azt mondtad, a nőket megverik Amerikában is?
– Igen, ezt mondtam.
– Azok miatt a nők miatt sírtunk.
– Azt hittük, az asszonyokat csak Nepálban verik meg. Ahogy arra gondoltunk ez máshol is megtörténik, ráadásul egy olyan országban, mint a tied… látod, ez keserített el minket.
– Így hát zokogtunk.

196-197. oldal, Második rész - Találkozóhelyek