„Hogy miért mássza meg az ember a hegyet? Hát mert ott van előtte!” Ez a híres mondás, mely Sir George Leigh Mallory, a nagy alpinista szájából hangzott el, akár második – nyugati típusú – mottója is lehetne az amerikai írónő első regényének. A tömör magyarázat ugyanis a lényegre tapint: nincs a hegymászásnál egyszerűbb és titokzatosabb szenvedély. Ha valakit a hatalmába kerít, az örökre rabja lesz, mint Artemis Phillips, aki ezt a történetet elmeséli magáról. Őt, a neves hegymászónőt meghívják egy kizárólag nőkből álló Himalája-expedícióba. Egyebek közt azért fogadja el az ajánlatot, mivel ily módon kíván véget vetni zsákutcába jutott házasságának. Egy váratlan tragédia azonban, melyért önmagát tartja felelősnek, megelőzi. Ám Artemis Phillips mégis elmegy Nepálba, mert kíváncsi rá, mi van a hegyen túl…
A hegyen túl 7 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1983
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Femina Európa
Most olvassa 1
Várólistára tette 5
Kiemelt értékelések
A könyv egyszerre groteszk és szép, szétesett és kiegyensúlyozott, telis teli olyan buddhista és világi bölcsességekkel, amelyek úgy lepik meg az olvasót, mint az avarban rejlő gyöngyök.
Belső és külső utazás, billegés az élet és a halál határmesgyéjén.
Elfogult vagyok a hegymászás témájában.
Csak egy szépséghibája volt, ami erkölcsi visszatetszést hagyott bennem, de nem arulom el, hogy mi volt az.
Ha valaki rátalált erre, kérem szépen, hogy ossza meg velem egy hozzászólásban❣️
Népszerű idézetek
Még azzal sem törődtem, akkor legalábbis, hogy [Naomi] mindjárt elöljáróban kijelentette: – Tudod, ez lesz az első olyan expedícióm, amelyiken egyik hegymászóval sem fogok lefeküdni –, azután elmesélte, hogy a szeretkezésben tizennyolcezer láb volt a magassági rekordja, a Pumorin.
19. oldal, Első fejezet (Európa, 1989)
[…] Tina arról elmélkedett, milyen különös, hogy az emberek általában olyan kifejezésekkel beszélnek a hegymászásról, mint háborús eseményekről. Az expedíciók leírása olyan, mintha ostromról, áttörésről, támadásról lenne szó, pedig sokan azért mennek hegyet mászni, mert odafent lelnek rá arra a mindenféle vetélkedéstől mentes, meghitt barátságra, szövetségre, amely bizony ritka kincs manapság.
141-142. oldal, Kilencedik fejezet (Európa, 1989)
[A nepáliak szent folyója partján mondja Banni, az egyik serpa.]
– Az igazán vallásos embernek – mondta – a legnagyobb jótétemény, ha ide jöhet meghalni. Különleges kiváltság ez. Mindenki itt szeretne meghalni. Természetesen nem mindenki teheti meg. Vannak, akik úgy érzik, halálukon vannak, ide jönnek, azután mégsem halnak meg. Van, aki egy napig marad, mások három napig várnak, megint mások talán hónapokig, három vagy négy hónapig is. Lehet, hogy még akkor sem halnak meg, és hazamennek. Ez a legrosszabb. De hát természetesen nem tudhatták. És ha itt halnak meg, lelkük üdvözül, és ez nagy áldás. Azt hiszem, itt is haldoklik valaki.
68. oldal, Negyedik fejezet (Európa, 1989)
A folyóparton, körülbelül ötvenlábnyira egymástól, betonemelvények sorakoztak. Az egyiken, amelyik érkezésünkkor legközelebb volt hozzánk, hatalmas fahasábok lángoltak, és a máglya tetején egy hulla feküdt. Egy férfi állt a kikötőhöz vezető lépcsőnél, és bottal bökdöste a tüzet. Nem is annyira a hulla vagy a szag zavart, hanem a folyó, amely az egész képnek a gyújtópontja volt. Egyáltalán nem hasonlított folyóhoz, sűrű, barna sártenger volt, helyenként megrekedt pocsolyákkal, amelyekben összegyűlt az égett hulladék – félig elszenesedett fahasábok és rongydarabok, csontok és hamukupacok –, és semmi sem úszott tovább, egyszerűen bomlásnak indult a rothadás tengerében. A lépcső alján, pontosan ott, ahol a holttest égett, három asszony vízkék és piros száriban mosott, és három vagy négy meztelen gyerek játszadozott az egyik pocsolyában. Egy férfi a sarkán guggolva réz teáskannáját tisztogatta, és egy másik, nagyon öreg ember rituális fürdőt vett. Fehér volt, csont és bőr, s a lába mint két bot. Úgy kellett besegíteni a vízbe, azután meg kitámogatni a partra.
67-68. oldal, Negyedik fejezet (Európa, 1989)
[Naomi] Egyszer csak előbukkant a forduló mögül, a mosdóból jött, arcát szinte kékesfekete, göndör haj keretezte; kétség sem férhetett hozzá, hogy ő az. Nem akartam hinni a szememnek: fehér plumeriavirágot viselt a hajában, a füle mögé tűzve. A válla fölött hátraszólt valakinek, akit nem láthattam, és karjára vetve hozta a dzsehólát.
14-15. oldal, Első fejezet (Európa, 1989)
Azt hiszem, valójában ezzel kezdődött; de akkor még nem tudtam, mint ahogy akkor sem tudjuk, amikor először halljuk azt a csikorgást, hajnalban, egy hegygerincen, hogy már soha többé nem élhetünk nélküle, hogy újra meg újra visszatérünk majd ezért a pillanatért, ezért a hangért, hogy még egyszer elinduljunk felfelé a havon.
75
Valójában, ha visszagondolok az egyetlen tapasztalatomra, amelyet eddig nők expedíciójáról szereztem, csodálkozom, hogy egyáltalán vállalkoztam a nepáli útra. Az oroszok 1974 nyarán nagy, látványos hegymászórendezvényt szerveztek, és Nicholasszal meg Ryannel mi is részt vettünk az amerikai csapatban. Azt ígérték, hogy lehetőségünk lesz valami mutatós első csúcsmászásra. Elég jól indult a dolog, leszámítva, hogy rádióink fennakadtak a vámvizsgálaton, és hogy mire megérkeztünk az alaptáborba, már ott tanyázott ötvenkilenc fura külsejű osztrák, szedett-vedett társaság, mint kiderült, valami természetjáró egyesület tagjai, sörhassal, bőrnadrágban és hetyke gyapjúsálakkal. Azonban annál rosszabbul végződött minden, főként a szovjet nők miatt, mert megfagytak a Lenin -csúcson.
AZ orosz nők valamennyien bámulatosak voltak. Egészségesek és fiatalok, elismerésre méltóan összetartók, mindenhová csoportosan mentek, és úgy robogtak ki az alaptáborból, hogy a folyón túl hegymászó edzéseket rendezzenek, mint a versenyparipák az indítókapuból. Nem vegyültek más csapatok közé, de úgy látszott, erre nincs is szükségük, és nemcsak a lelkesedés fűtötte őket, hanem valamiféle küldetés veszedelmes lázában is égtek. Mintha a harmincas években a német Eiger-expedíció nem bizonyította volna elég ékesen, hogy a vesztébe rohan mindenki, aki a szülőhazáért vagy bármilyen nagy eszméért akar hegyet mászni. És a szovjet nők ezúttal nemcsak Anyácskájuk, Oroszország dicsőségét akarták öregbíteni a hegymászással, hanem a nők becsületét is mindenütt a világon.
A nők csapatának a tervek szerint harántozniuk kellett volna a Lenin-csúcsra. Abban, hogy a Lenin-csúcsot választották, nem volt semmi meglepő, hiszen a rendezvény orosz szervezői láthatólag minél több hegymászót szerettek volna ennek az egyetlen hegynek a tetején látni, talán azért, hogy a nagy ember ezüstözött mellszobra még fényesebben ragyogjon, mintegy a parancsoló történelmi szükségszerűség bizonyságául. A harántozás azonban nagyon megerőltető volt a nőknek; a teljes felszerelést fel kellett cipelniük a Lipkin-gerincről a tetőre, majd le a nyugati oldalon, a Razgyelnijen. És nem sokat segített rajtuk az a felismerés sem, hogy valójában egy országos méretű, gyilkos szócsata gyújtópontjában állnak, és nekik kell bizonyítaniuk azt a bölcs tételt, amely szerint a nők vállalkozhatnak bármire férfiúi vezetés nélkül is. Láttam őket egypárszor, amiközben szabadgyakorlatokat végeztek a sátraik előtt. Szabadgyakorlatokat. El tudják képzelni?
Micsoda nyár volt! Senki sem jósolhatta volna meg a sorozatos katasztrófákat, amelyek júliusban lesújtottak az orosz hegyekre.Földrengések rázták meg a lejtőket, amelyeken táboroztunk. Mintha minden helyet változtatott volna, párkányok hullottak, mint a falevelek, és végül napokig egyvégtében ömlött az eső, húszezer láb magasságban és még följebb is. Csoda, hogy egyáltalán valaki túlélte. Sőt az istenek haragja ellenére is volt néhány sikeres hegymászás. Egy szívós francia csapat meghódította a Tizenhatos Csúcsot, Nicholasnak, Ryannak és nekem sikerült feljutnunk a Huszonnégyes Csúcsra. Már visszaértünk az alaptáborba, amikor az orosz nők nekivágtak. Furán egyensúlyozva cipelték ormótlan csomagjaikat, beszélték, hogy övék a világ egyik legrosszabbul tervezett hegymászó felszerelése: minden belföldi gyártmány volt.
Azt hiszem, négy nappal ezután adták ki a felsőfokú viharjelzést. A véget nem érő eső és havazás már sártengerré változtatta az alaptábort, és elképzelni sem tudtuk, hogy a körülöttünk tomboló vihar még újabb tetőfokra hághat. Hegymászók jöttek bőrig ázva, gyászos menetben, vissza a Lenin-csúcsról, és épelméjű embernek aligha lehetett szüksége külön figyelmeztetésre, hogy megértse, a hegyek között uralkodó időjárás nem minősíthető kedvezőnek. Vagy negyven ember tartózkodott legalább húszezer láb magasan, és a szovjet meteorológiai szolgálat hurrikán erejű szelet jósolt.
Nos, a nők mégis elindultak a csúcs felé. Senki sem tudja, miért tették, hiszen maguk már sohasem mondhatják el, de bizonyára nyomós okuk volt rá, hogy pokoli iramban haladjanak oda-vissza, hogy legalább félig-meddig kielégítsék sikeréhségüket. Bármilyen érveléssel is támogatták elképzelésüket, őrültség volt, amit műveltek. Közvetlenül a csúcs alatt vertek tábort, és egyik ócska sátrukat reggelre szétszaggatta a szél. Nem áshattak hóbarlangokat, mert a szél eltorlaszolta a nyílásokat azonnal, és a legfiatalabb társuk testhőmérséklete erősen lehűt. A többiek -már valamennyien betegen- úgy érezték, vele kell maradniuk, amíg meghal, és mi odalent, mindannyian kényszerű részeseivé váltunk gyötrelmeiknek, mert rádiókapcsolatban voltunk velük öt napig, amíg a vihar változatlanul dühöngött, és ők egymás után meghaltak. Elfogyott az élelmük, elfogyott a vizük. Végül odaveszett a sátruk és az életük.
54,55,56,57. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Tom Ryan: Atticus nyomában 78% ·
Összehasonlítás - Sarah J. Maas: A Court of Mist and Fury – Köd és harag udvara 96% ·
Összehasonlítás - Torey Hayden: Egy gyerek 96% ·
Összehasonlítás - Kristin Hannah: Fülemüle 96% ·
Összehasonlítás - Brandon Sanderson: A királyok útja I-II. 95% ·
Összehasonlítás - Suzanne Redfearn: Egyetlen szempillantás alatt 95% ·
Összehasonlítás - Katherine Arden: A boszorkány éjszakája 94% ·
Összehasonlítás - Irwin Shaw: Gazdag ember, szegény ember 94% ·
Összehasonlítás - John Steinbeck: Édentől keletre 94% ·
Összehasonlítás - Clara Dupont-Monod: Egy közülünk 94% ·
Összehasonlítás