1947 85% 24 csillagozás

Színes és mozgalmas év volt. Európa romokban, a háború rémségeit igyekszik kiheverni. Európa él, lélegzik, újra indul az élet. Ez egy hosszú folyamat, az újrakezdés, az élet normalizálódása komoly feladat a túlélőknek. Történelmi tények, háttér és kulturális eseményekkel színesítve.

https://gaboolvas.blogspot.com/2019/08/1947.html

Létezik egy gombolyag.
Egy látszólag láthatatlan, valójában azonban, hihetetlen érzékenységű fonal alkotja. Ez a vékony szál összeköt mindent. Ha megmozdítom, messze rezonál, és mindenhol változást eredményez, ahová vezet. Egy ilyen mikrószál alkotta sűrű szövevény hálózza be a világot. Elisabeth Åsbrink visszatér az időben az 1947-es évhez, és megnézi, milyen zsinórokhoz értek ebben a pillanatban.
Miért pont 1947?

1947 február 10-én Párizsban aláírták azt a békeszerződést, mellyel hivatalosan is véget ért a második világháború. A Párizsban megmozdított szál, rezgésbe hozta az egész világot. A hadifoglyok kiszabadulnak, az árván maradt gyerekek kóborolnak: „Európa tele van gyerekekkel, akiknek szüleit lelőtték, elgázosították, megkínozták, halálra éheztették vagy hagyták megfagyni.”, és Európa tele van olyan, a borzalmakat túlélő zsidókkal, akik hátat fordítanának a vén kontinensnek, és Palesztinában kezdenének új életet. Az új exodus időszaka ez. Egy látványos kivonulás, ami kínkeserves bevonulással jár. Egy új állam van születőben, Izrael. De még nem képes befogadni az érkező emberáradatot.
Nürnbergben megkezdődnek a náci vezetők elleni perek. A vádak között nem szerepel a „népirtás”. Eleddig talán nem is létezett a kifejezés? Magyarországon a megszálló szovjet hatalom kezdi meg működését. India elnyeri függetlenségét a gyarmatosító brit hatalomtól. Amerika megkezdi a Marshall-segély programját, melynek tragikus következményei lesznek. „Amikor a Szovjetunió megakadályozza, hogy a kelet-európai országok részesüljenek a Marshall-segélyből, a repedés kelet és nyugat között szakadékká mélyül.” És vannak elmenekült náci vezérek, akik tagadják felelősségüket.

A háború után a normális élet megpróbál utat törni magának. Jó lenne, ha minden úgy lenne, mint azelőtt. Amerikában születnek az újabb és újabb filmek, tombol a blues. Párizsban Christian Dior nők ezreinek kínál a divat révén egy új minőségű életet.

Ezt az igencsak összetett, egymásra utalt 1947-es világot varázsolja szemünk elé a szerző. Egy végtelenül gazdag anyagból próbál meg meríteni. Reflexiószerű, gyors képeket mutat meg. Épp csak annyi, míg a vaku villan. Egy pillanatnyi állókép. Egy jelenet. Így leszünk tanúi Róma, Chicago, Hollandia, Malmö, Lengyelország, Budapest, Bécs, Jura, Buenos Aires és még ki tudja hány helyszín eseményeinek. Egy gigantikus fortepan album ez, melynek anyagát Elisabeth Åsbrink válogatta össze. És ebben a galériában, a fényképek között van egy mozgókép is. Egy film. A könyv körülbelül közepén helyet kap egy felvétel, mely a magyar származású írónő nagyszüleinek állít emléket. A korábbiaktól eltérő blikkek helyett, egy egybefüggő eseményt olvashatunk, megtörve ezzel a korábbi vibráló hangulatot. A zsongó sokszínűségben egyetlen végigvezetett szál van, Simone de Beauvoir alakja, aki 1947 januárjában repülőre ül, és elhagyja Párizst, hogy Chicagoban beleszeressen Nelson Algrenbe, majd az év végéig megjárja ennek a szerelemnek minden stációját.

Számomra nagyon érdekes és kreatív volt az, ahogyan Åsbrink dolgozott, még akkor is, ha képtelen vagyok ezt a rengeteg adatot megjegyezni, és beleszédülök az írónő tempójába. A kultúrtörténeti beszúrásokkal ugyanis elevenné tette ezt az időszakot, és nekem is kapaszkodót kínált ahhoz, hogy magaménak érezzen a történetét. Ezekben, különösen az irodalomtörténeti részletekben – amikor a szerző hihetetlen rugalmasan hangnemet is képes váltani –, lelassul az idő, és lírai szépségű ábrázolások születnek. Kedvencem ezek közül a későbbi irodalmi Nobel -díjat elnyerő költőnő, Nelly Sachs története, aki 15 éves kora óta levelezésben állt Selma Lagerlöf-el, és akitől segítséget remélt az üldöztetés időszakában.

Elisabeth Åsbrink kötete dokumentarista jelleggel, hónapról hónapra mutatja be az eseményeket, hangsúlyozva minden részlet fontosságát, ugyanakkor egészében és összefüggésében akarja velünk megismertetni az esztendőt.

Elisabeth Åsbrink gondolataiból elég volt 15 perc a Margó Fesztiválon ahhoz, hogy aztán tűkön ülve várjam az előadás végét, és rohanjak beszerezni a könyvet.
Az 1947 nem egy átlagos könyv, főleg a stílusa miatt, ettől függetlenül bennem rendesen felkavarta a port. Voltak ugyan olyan részek, amik kevésbé érdekeltek (pl. palesztin konfliktus), de a könyv 95%-át izgalommal és érdeklődéssel telve olvastam. Rengeteg új infót adott, amikből valószínűleg elsőre nem is fogtam fel mindent, máskor meg annyira felcsigázott valami (pl. Raphael Lemkin), hogy rögtön nyúltam az internethez. Én egyáltalán nem éreztem sem száraznak, sem tankönyvszerűnek, szerintem remekül keverte az írónő a dokumentarista jelleget a líraisággal. Ami pedig a személyes, magyar vonatkozást illeti… a szívem szakadt bele abba a pár oldalba.
Olvassátok, megéri!

Elképesztő kutatómunka állhat emögött a könyv mögött, amelyben a szerző nagyon precízen összeszedte 1947 történéseit. Azonban ez egy történelmi könyv, nem egy regény, ezt fontos tudni, mielőtt valaki nekikezd.

Érdekes kis kronológiai számvetés az 1947-es évről, hónapokra lebontva, kiemelve egy-egy momentumot, eseményt.
Számomra a legérdekesebbek, izgalmasabbak az India és Pakisztán függetlenedése, az Izrael létrehozása körüli dilemmák, vagy a világháborút túlélt náci és fasiszta emberek újra szervezkedése voltak.
Sajnos azonban voltak olyan szálak, amik egyáltalán nem érdekeltek. Ilyen volt például Simone de Beauvoir szerelmi szenvelgése, ami a könyv nem hazudok, kb 10 százalékát tette ki. Most komolyan, ez ki a fenét érdekel? De a kötet legvégén, csak ilyen fél bekezdésben megemlíti a szerző, hogy 1947-ben hozták létre például a Nemzetközi Valutaalapot, de ezt nem vette bele a könyvbe. Hja, kérem, persze, mert de Beauvoir roppantul lebilincselő kalandjai aztán annyival fontosabbak voltak.
Ugyanígy a kötet közepére beszúrt családi drámázás is szintén rohadtul nem érdekelt.
A könyv legvégén van egy jóféle fotósorozat, ez viszont mindenképpen pozitívum.

Nekem a könyv felépítése nagyon tetszik és eddig ilyen megoldással nem találkoztam, vagy nem rémlik, hogy akár hasonló is került volna a szemem elé.
Az ideológiák mindenféle jegyek nélkül utaznak, és eljutnak bárhová. Hiába zárult le a II. világháború 45-ben attól még nem szűnt meg egy csapásra a náci ideológia, sőt.
Kifejezetten érdekes könyv és szerintem rengeteg mindent magába tudott sűríteni, annak ellenére, hogy elég rövidke.

Millió történet, megszámlálhatatlan főszereplő a Második világháborút követő második évben, 1947-ben, amikor az emberek nem találják a helyüket a nagyvilágban, Európában minden zavaros, s még a történelemkönyvek tartalmáról sem tudnak megegyezni. Elisabeth Åsbrink 1947 c. kötete dokumentarista jelleggel mutatja be hónapról hónapra, a különböző országokban milyen események és történések zajlottak le abban a bizonyos évben.

Az igazat megvallva, én sokkal inkább egy regényesebb verzióra számítottam, semmint egy ilyen majdhogynem pontokba szedett, tucatjaira darabolt jegyzetek összességére. Minden egyes hónapot végigkövethetünk, azon belül országokra lebontva, hogy hol és mikor pontosan mi történt, egyes mellékszereplők (mert főszereplő nem igazán van) élete merre alakult. Mint egy jegyzetfüzér, rendkívül dokumentarista, de annál informatívabb kötet, amelyben kristálytiszta kép rajzolódik ki az akkori korról, állapotokról mind emberi mind politikai vagy társadalmi szemszögből. Ez persze nem túl jó hír azoknak, akik gördülékeny, fantázia- és eseménydús könyvre számítottak, viszont a tényadatokat jobban kedvelő, földhözragadtabb könyvmolyoknak annál inkább. Mintha egy olyan történelemkönyvet tartanánk a kezünkben, amelyben bekezdésről bekezdésre mindig ugrálnánk az országok és emberek sorsa között. Hol a Józsi nevű kisfiú hányattatását figyeljük, hol Dior kezdeti ruhakölteményeit csodálhatjuk, hol az ENSZ munkálkodását figyeljük, máskor meg épp híres írók vagy énekesnők háta mögött ülünk. S ebből a kuszaságból középtájt ki-kivillan a szerző és felmenőinek története, aki a kötet végén így ír saját könyvéről:

„Az idő aszimmetrikus. A rend felől halad a rendetlenség felé é képtelen visszafordulni…
Talán nem is az évet akarom összerakni. Hanem saját magamat. Nem az időt kell összefogni, hanem engem és a folyton növekvő, összetört szomorúságot. Az erőszakot, az erőszak felett érzett szégyent, a szégyen felett érzett szomorúságot.
Ez az örökségem, ez a munkám? Ez a legfőbb feladatom – hogy esővizet gyűjtsek, szégyent gyűjtsek? A talajvizet megmérgezte az erőszak.”
„Az erőszak egyik következménye, hogy az előttem élő emberek már nincsenek, az emlékek elpusztulnak, s az univerzumot maguk alá temették a felrobbantott épületek. Örököljük a fájdalmat, örökös áramlás a rendből a rendetlenségbe, és nem lehet visszafordítani. Vannak emlékek, látom őket a sötétben, az esőben. Ők a családom. Sötét a fényben.”

Összességében tehát ez egy tényeken alapuló, hangyányit személyes, több szemelvényből összeillesztett mozaik, amely által azonban igen részletes, pontos képet kaphatunk az akkori világról, az egyes emberek pillanatairól, a politikai és társadalmi helyzetről. Egy kis kulcslyuk, amelyen át visszakukucskálhatunk a múltba. A legérdekesebb benne, hogy száraz dokumentarista jellege ellenére talán annak valóságossága miatt mégis több rész igen megrendítő és nem utolsósorban persze elgondolkodtató. Ezek tényleg megtörténtek, és amikor egy apa vagy nagymama egyszer csak soha többé nem jön vissza, vagy nem találjuk már otthon, akkor tényleg meghalt.

Mindent egybevetve inkább a történelmi tudás iránt szomjazóknak tudom ajánlani a könyvet, akiket nem zavar, ha kissé száraz, térben nagyokat ugráló olvasmányt tudhatnak a magukénak.

Pontozás:
Egyedi besorolásom: 4. Egész jó, tetszett
Karakterek: 7,5/10 – Nincs nagyon mit elemezni rajtuk, hiszen alig-alig tudhatunk meg egyikről másikról valamit, egyikük sem kerül közel hozzánk.
Borító: 8/10 – Tetszik, nagyon szép a kivitelezés, illik a témához és a kemény borító sem hátrány.
+ pont: Mert sokat megtudhatunk róla a Második világháború után történtekről világszerte.
– pont: Mert számomra gyakran túl száraz volt

Már az első fejezet megérintett.Mennyi dolog, amiről nem hallunk, amiket nem tanítanak nekünk, mennyi érdekes és elgondolkodtató dolog. A könyv előtt azt hittem, azért képben vagyok mi történt a háború után, de az én tudásom töredéke volt ennek. (és ebben csak egy évről volt szó!) A hónapos bontás okosan és logikusan van felépítve. A képek feldobták, bár lehetett volna több. Aki el szeretné olvasni annak azt tanácsolom. hogy egyszerre csak egy vagy két fejezetet olvassanak egy nap, hogy legyen idő megemészteni. Engem egyébként teljesen lenyűgözött és látszott, hogy brutális mennyiségű kutatómunka van mögötte.