Three ​Daughters of Eve 6 csillagozás

Szeretem, ahogy Elif Shafak bemutatja a mai török kultúrát. Ez a könyv is ennek egy példája, de közben tágabban is enged rátekinteni az iszlámra és úgy általában véve a vallásra, főleg női szemszögből. Zseniális, ahogy a különböző kulturális hátterek egymással ütköznek. A tradícionális vallásosság találkozik az akadémiai gondolkodással és a kétellyel, de úgy, hogy többnyire békésen megférnek egymás mellett. Nincs sarkítás, nincsenek klisék, csak a valóságot teszi elénk az írónő, és arra indít, hogy mi is elgondolkodjunk rajta, előítéletek nélkül.

Mivel az elso diplomamat filozofiabol szereztem, valamint nemreg jartam Isztambulban, ez a konyv tobb szempontbol is felkeltette az erdeklodesemet. Bevaltotta a hozzafuzott remenyeket. Nagyon erdekes az a professzori hozzaallas, amit Azur megjelenit. Bar korantsem ennyire provokativ fromaban, de nalunk is volt nehany tanar, aki atlepve a merev, egyetemi kurrikkulumot sokkal szinesebbe, erdekesebbe tette az orait, igy talalkozhattam en is a Kozel-keleti misztikusokkal, Rumival, Luriaval es meg sok mas, bar foleg a zsido vallasbol taplalkozo szerzovel. A vallas es a hit, az ateizmus es a hit, az ateizmus es a vallass kettossege is olyan problema, amiben Perihez nagyon hasonloan ingadozom, valasz nelkul. Ami az isztambuli vonatkozasokat illeti, Shafak sokban megerositette azokat a benyomasokat, amiket feluletes szemlelokent ereztem ott jarva. Csodas varos, a meses kelt, imadom a bazarokat, de az meg igy is erezheto volt, hogy ez egy vegtelenul macho tarsadalom, ahol a noknek nincs sem szava sem tekintelye a ferfiak tulnyomo tobbsege szamara.

Nagyon örülök neki, hogy egyike az első olvasott könyveimnek ebben az évben, mivel úgy gondolom, hogy az egész olvasási évemet meghatározta.
Gyönyörűen megírt és megfogalmazott könyv volt, néha csak olvastam és megálltam magamban megjegyezni, hogy ez milyen szépen van megfogalmazva. A könyv első oldalaitól kezdve beszippantott és onnantól kezdve Peri-vel voltam az isztambuli forgalomba éreztem a szagokat, az ízeket, az egész város zümmögését. Majd együtt keltünk útra, hogy elmesélje ezeket a meghatározó éveket az életéből, amik nagy hatással voltak a gondolkodására és jellemére egyaránt.
Eddig egyetlen könyvet sem olvastam, aminek ennyire kulcsfontosságú részét képezi a hit, de még annál is kevesebbet az iszlámról. Viszont ezentúl sokkal nyitottabb leszek rá, ezt is megfogadtam, valahol a könyv első egyharmadát elhaladva a lapok közt.
Ez volt az első könyvem Elif Shafak-tól, de az biztos, hogy nem az utolsó, hiszen a könyv utolsó 50 oldalánál járva már meg is rendeltem az írónő egy másik könyvét.
Na és a vége…nem mondom, hogy erre számítottam, de mégis így lett tökéletesen kerek és lezárt a történet, hogy nem mindent tudtunk meg pontos részletességgel.
Ezek voltak a rövid benyomásaim a könyvről, kicsit csapongó, kicsit szétszórt, de jól tükrözi a könyves élményem.

Elif Shafak ismét maradandót alkotott: az isztambuli jeleneteket hamisítatlan török hangulat lengi be a vallásnak, gasztronómiának, szokásoknak és meséknek köszönhetően; ugyanígy az Oxfordban játszódó eseményeket is átjárja a „nyugati” szemlélet, de a felszín alatt érezhető marad a főszereplő bizonytalansága, helykeresése a világban; a szereplők kedvelhetők; a nyelvezete gyönyörű, minden szava egy élmény.

A regény két idősíkon játszódik: az egyik a jelenben (a gazdag „barátok” társaságában elköltött vacsora, ahova a főszereplő, Peri hivatalos), a másik pedig Peri gyerekkorától kezdve mesél az oxfordi évekig. A regény főként Isten és a vallás témáját járja körbe, de ez senkit se riasszon el, mert az emlékezetes karaktereknek és a sodró cselekménynek köszönhetően az írónő izgalmasan boncolgatja a kérdést. Shafak nem foglal állást egyik vélemény mellett sem, csak ismerteti őket különböző szereplőkön keresztül (például Peri anyja rendkívül vallásos, minden apró szabályt betart, míg édesapja lazábban áll ehhez a kérdéshez, de ugyanez az ellentét megfigyelhető Peri oxfordi barátainál is), és hagyja, hogy az olvasó maga alakítsa ki saját véleményét. Peri e különböző vallási „hozzáállások” között őrlődik, és Oxfordban reméli megkapni a választ Azur professzor óráján. Szerintem sokan magukra ismernek majd a regény lapjain; például én teljes mértékben együtt tudtam érezni Perivel, csak bennem a kereszténység kapcsán merültek fel kérdések. Ki számít jó katolikusnak? Az, aki templomba jár minden vasárnap és szigorúan tartja magát a tízparancsolathoz, és böjtöl, amikor kell (közben pedig kibeszél mindenkit a háta mögött)? Vagy elég, ha a magam módján hiszek egy felsőbb hatalomban (nevezzük Istennek, Allahnak, Jehovának, Buddhának, mindegy, minek), mindenféle látványos körítés nélkül? És mi van, ha mégsem csücsül ott fent a felhők szélén senki, aki segíthetne, hanem a világban lévő összes rossz dolgot mi magunk idézzük elő (közben pedig egy felsőbb hatalmat hibáztatunk érte, aki nincs is)? Nehéz kérdések ezek, és hogy Perivel együtt választ kapunk-e rájuk, az a regény végére kiderül…