Az ​építészinas 79% 52 csillagozás

Lehetne a török Szinuhe. De nem lett az. Összecsapott, elnagyolt írásmű. Az utószóban maga az írónő is elismeri, hogy szabadon bánt a történelmi tényekkel. Rendben. De legalább lett volna következetes. Ha reggel piros kaftánt vesz fel, este ne kéket vegyen le a szereplő.

Ez a könyv volt az első találkozásom Elif Shafak-kal, de nem az utolsó:)
Egy kicsit összecsapott volt a könyv, illetve a végén maga az írónő is elismerte, hogy némileg szabadon bánt a történelmi tényekkel (ejnye!) ezért is az egy csillag levonás, de ezen kívül nagyon élvezetem Dzsihan, az indiai elefánthajcsár, tolvaj és építészinas történetét.
Maga a könyv három szultán uralkodását idézi fel, ott vagyunk Szigetvár ostrománál, mecseteket építünk és bepillantást nyerhetünk a 16-17. századi Isztambul életébe. Nekem mindez nagyon érdekessé tette a történetet, és hogy végül még a Taj Mahal is belekeveredik a történetbe, az a hab a tortán.:)

Sokat gondolkodtam azon, mihez is hasonlítsam Az építészinast. Valahogy úgy tudnám elmagyarázni, mintha nézni akarnál egy műsort a tévében, ami nagyon érdekel, kíváncsi vagy rá, de szalad a kép, és ezért nagyon sokszor nem igazán élvezhető, de azért csak végignézed, mert érdekel.
Elif Shafakról valahol azt olvastam, hogy túlszárnyalhatja Orhan Pamukot, de már elnézést, ez nem szépirodalom. Ez egy érdekes történet Szulejmán szultán és Mimar Sinan korába helyezve, rengeteg fordulattal, epizóddal, jól lehet olvasni, amikor utazol haza, és elromlik a mozdony, ezért az ötórás út hat órán át tart, de a szöveg nem sokat ad. Persze végigolvastam, amiért egyszer végigolvastam egy életrajzi könyvet is, mert az alanyának az volt a vezetékneve, mint a srácnak, aki tetszett, és egyszerűen jólesett azt a nevet olvasni.
Isztambulról is mindig jólesik olvasni.
Nagy rajongója vagyok a városnak, Mimar Sinan építészetének, és az is lenyűgöz, hogyan tudott valaki ilyen sok építményt emelni abban a korban, azok között a körülmények között. Tetszenek a Sinanról szóló legendák – azok közül, amelyeket Isztambulban hallottam, egyik sem köszönt vissza a könyvben, de ez nem zavart volna.
Ami zavart, az az időkezelés. Dzsihan 12 éves a történet kezdetén, és évtizedeket ölel fel a könyv, de sosem lehet tudni, két esemény között két hét vagy négy év telt-e el. Eközben rengetegszer kezdődik úgy valami, hogy „egyszer egy kedden”, vagy „egy csütörtöki napon”, miközben ennek semmi jelentősége. Annak volna, hogy néhány napon belül lejátszódó eseményekről olvasunk-e, de ezt sajnos Shafak ebben a könyvben nem tudja érzékeltetni.
Azért sem, mert Dzsihan egyszerűen semmit sem fejlődik. Negyvenévesen is pont ugyanúgy gondolkodik, cselekszik, mint 13 évesen. Nem érzem, hogy itt most egy érettebb szereplő szól hozzám. (Nagyon érdekes, mert az ezelőtt olvasott Olga Tokarczuk könyvben aztán van ugrálás a középkorból a második világháborúhoz, onnan a jelenbe, onnan vissza a világháború utáni évekbe, aztán megint a középkorba, és mégis pontosan tudod, hogy mikor hol járunk, anélkül, hogy ez különösebb módon a szádba lenne rágva.)
Van egy mondat, amikor valaki azt mondja Dzsihannak: „Az embereket megváltoztatják a körülmények, de te magadtól változtál.”
Hát nem. Dzsihan nem változott. És különben is, régen rossz, ha ilyesmit egy szereplő szájába adva kell kimondani, mert az olvasó magától nem jön rá.
Csalódás volt, de van még egy Shafak-könyvem, kíváncsi leszek, az milyen. Egyelőre maradok Pamuknál.

Engem elvarázsolt a könyv hangulata, ( első könyvem az irónőtől). Dzsihan az elefánthajcsár, a tolvaj, az építész, a reménytelen szerelmes, a kalandor története. Hatalmas kort ölel fel a regény három szultán uralkodását, és több helyszínt is, kicsit talán ez vált kárára a regénynek, volt ahol szerintem rövidre volt fogva egy-egy történés. Számomra nem volt zavaró időbeli ugrálás, legalábbis, én úgy éreztem mindig képben vagyok mi mikor történik, én úgy gondolom az idő változását az épületek felépítésével is jól lehetett követni. Lenyűgözött Isztambul hangulata, a hatalmas építkezések leírása. Történelmileg nem hiteles, kicsit meseszerű, de érdekes és olvasmányos a regény. Csotát a szívembe zártam, és Dzsihant is a maga rejtélyességével, és emberséges, és kíváncsi természetével.

Azt hiszem, már többször leírtam, hogy nekem tetszenek Shafak művei. Most is így van. Nekem ez a történet egy fiú felnőtté válásáról szól a 16. századi Isztambulban. Lehetett volna benne egy kicsit több szó az építészetről. Csota, az elefánt is kaphatott volna több 'szerepet', hisz nagyon nagy része volt Dzsihán életében. A regény kalandos, olvasmányos némi (és tényleg csak épphogy) misztikummal megfűszerezve.

Sok éven keresztül várt a polcomon ez a könyv arra, hogy elolvassam. Erre most végre sor került, de kicsit csalódott vagyok. Nem voltak igazán nagy elvárásaim vele szemben, de még így is. Úgy volt összecsapott, hogy közben nagyon hosszú a történet. Sok – szerintem lényeges – esemény volt fél, esetleg egy-két oldalon lezavarva, miközben néha szinte a semmiről szólt sok-sok oldal. Szívesen olvastam volna kicsit többet a hadjáratokról, csatákról például. Néha az idő is megzavart, elképzelésem sem volt, hogy mennyi idő telhetett el: napok, hónapok, vagy esetleg évek?

Furcsa volt számomra, hogy Dzsihan milyen sok mindent csinált, mennyi jelentős eseménynél jelen volt, mennyi fontos személlyel került így vagy úgy kapcsolatba, mekkora tudásra tett szert (ami már önmagában is kicsit hihetetlen volt számomra, tekintve mennyi más egyéb kötelezettsége is volt), de közben mégsem haladt sehová. Ráadásul akárhányszor jutott nehéz, veszélyes helyzetbe, kivétel nélkül mindig megúszta, és mindig volt valaki, aki megsegítse; de persze ez egy mese, melynek ő a főhőse, így végülis sosem kellett ezen meglepődni. Olyan érzésem van, hogy a hatszáz oldal ellenére nem sikerült igazán megismerni Dzsihant, és a fejlődését sem éreztem; lehet ezért is lepődtem meg, amikor ősz hajszálak kerültek említésre. Csota iránti szeretete és embersége viszont igazán megható volt.

Abba mindig elképesztő belegondolni, hogy ezek a hatalmas, gyönyörű épületek milyen régóta is állnak fenn. Mennyi ember munkájába, életébe került, és ilyen régen is milyen fantasztikus módon tudták mindezt megtenni. A város meglátogatásához mindenképp meghozta a kedvem.

Voltak benne fordulatok, amelyekre nem számítottam, és igazán megleptek. A legtöbbször aztán mindig arra jutottam, hogy nem kéne meglepődni, hisz a az emberek nem változnak, az irigység, a hatalomvágy, féltékenység mindig erőteljes mozgatórugó volt.

Minden negatívuma ellenére nagyon kedvelem ezt a könyvet, és nem tagadom, hogy a gyönyörű borító az oka. Örömet okoz a szépsége, és azt hiszem, ebben az elefántok iránti csodálatom is nagy szerepet játszik. :)

Elif , olyan gyönyörűen és nagyon részletesen ír mindenről a könyveiben, így nem kivételezett ezzel a könyvvel is.
16.században vagyunk, természetesen Isztambulban játszódik ez a könyv. Ahogy megszoktunk ettől az írónőtöl, mindig van valami tanulságos üzenete ennek a könyvnek. Most egy kisfiú kap legtöbb szerepet, a fehér ritka elefántja miatt.
Szultán életét is megismerhettünk.
Ez a könyv igazságot mutat be. Nagyon tetszett nekem!

Meseszép keleti történet, a háremek és szultánok világáról. Megtudjuk, hogy lesz egy szegény elefánthajcsár fiúból, a szultán építésze. Benne van a könyvben Isztanbul keleti nyüzsgése, ragyogása, csoda szép hárem hölgyek, és az egyszerű utca népe. Keleti mese felnőtteknek. A borító pedig egyszerűen álom szép.

Ezt olvastam először az írónőtől. Nagyon megfogott a világa a könyvnek. Az tény, hogy nincs kronológiája a könyvnek és nem következik be átütő személyiség fejlődés, de mint olvashattuk a törökök nem nagyon foglalkoznak az idővel és nem kell minden szereplőnek hatalmas változáson átesnie a regény folyamán.

A könyv címe fogott meg igazán. Kezdő építészként azonnal felkeltette az érdeklődésemet, és megismerhettem egy új nézőpontját az építészetnek. Nem tanultam túl sok mindent, amit eddig nem tudtam volna Szinán építészről. Azonban magát az Oszmán birodalmat jobban megismertem és nem csak, mint hódítókat. Az építészinassal, Dzsihánnal sok esetben együtt tudtam érezni, építészként nekem is megfordulnak néha hasonló gondolatok, mint az ő fejében. Érdekes, hogy az építészek problémái nem változnak csak a technológia. Mély hatással volt rám az egész történet, sok gondolat fogalmazódott meg bennem az olvasás közben. Igazán csak ajánlani tudom mindenkinek.