A XX. század hajnalán gyökeresen megváltozik a művész, különösen az avantgárd művész szerepe. Feladata immár nem a valóság „megszépítése”, hanem az, hogy kíméletlen erőszakkal leplezze le, vádolja és gúnyolja ki a polgári, ipari, nacionalista társadalom rákfenéit és képmutatását. A múlttal való szakítás jegyében számos csoport és kiáltvány születik egymással párhuzamosan: kivétel nélkül az új kirobbanó erejű akarása hatja át őket. Széles és átfogó terminussal valamennyit be szokás sorolni az „expresszionizmus” címszó alá, bár Németországban a „Der Blaue Reiter” tevékenykedik (e csoportosuláshoz tartozik Kandinszkij), Franciaországban pedig a „Vadak” alkotnak (mint például Matisse). Olaszországban Boccioni és Marinetti futuristái a nemzet művészeti örökségének szétzúzását követelik, hogy teret nyerjenek a gépek és a mozgás civilizációjának.
Ezalatt Picasso – kiindulva a formák Cézanne által kezdeményezett, geometrikus dekomponálásából – elindítja a maga forradalmát: a… (tovább)
A XX. század hajnalán gyökeresen megváltozik a művész, különösen az avantgárd művész szerepe. Feladata immár nem a valóság „megszépítése”, hanem az, hogy kíméletlen erőszakkal leplezze le, vádolja és gúnyolja ki a polgári, ipari, nacionalista társadalom rákfenéit és képmutatását. A múlttal való szakítás jegyében számos csoport és kiáltvány születik egymással párhuzamosan: kivétel nélkül az új kirobbanó erejű akarása hatja át őket. Széles és átfogó terminussal valamennyit be szokás sorolni az „expresszionizmus” címszó alá, bár Németországban a „Der Blaue Reiter” tevékenykedik (e csoportosuláshoz tartozik Kandinszkij), Franciaországban pedig a „Vadak” alkotnak (mint például Matisse). Olaszországban Boccioni és Marinetti futuristái a nemzet művészeti örökségének szétzúzását követelik, hogy teret nyerjenek a gépek és a mozgás civilizációjának.
Ezalatt Picasso – kiindulva a formák Cézanne által kezdeményezett, geometrikus dekomponálásából – elindítja a maga forradalmát: a spanyol művész a valóságot különálló, masszív formákra bontja, hogy belőlük építse fel, saját kénye-kedve szerint a képet. Ezzel megszületik a kubizmus, amelynek jeles követője lesz Braque és Léger. A kubizmustól már nincs is meszsze az elvonatkoztatás poétikája. A XX. század első felének legkreatívabb és legspekulatívabb elméit – Kandinszkijt és Malevicset Oroszországban, Mondriant Hollandiában, a Bauhaushoz tartozó művészeket Németországban, Caldert az angolszász világban – lenyűgözi és magával ragadja az absztrakció.
Az új szabály az, hogy nincsenek szabályok. A dadaisták, mint tette Duchamp, akár egy piszoárt is műalkotás rangjára emelhetnek. A metafizikusok, miként De Chirico és Carrŕ, a bensőség anyagtalan világában keresnek ihletet, a szürrealisták (Joan Miró és René Magritte, Max Ernst és Salvador Dalí) az álmok és a hallucinációk valóságát teremtik újjá. 1940 táján egész Európa diktatúrák szorításában él. Olaszországban, Németországban, Spanyolországban és a Szovjetunióban száműzik és „elfajzott művészetként” bélyegzik meg az avantgárd áramlatok kísérletező szellemét. Valamennyi országban általános törekvés a „visszatérés a rendhez”: a legjobb művészekben ez újraébreszti a klasszikus művészet régi, figuratív hagyományait.
