Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Nő a sötétben 440 csillagozás
A Nápolyi regények szerzőjétől!
Elena Ferrante, a kilétét mindmáig titokban tartó olasz író ezúttal is a női lélek legmélyére hatol. Főhőse, Leda 47 éves, angol irodalmat tanít az egyetemen. Elvált, két lánya Kanadába költözött volt férjéhez. A hirtelen megtapasztalt szabadság megfiatalítja, felszabadító örömmel tölti el, és saját maga számára is váratlanul vakációra indul a Jón-tenger partjára. Ott azonban egy lármás nápolyi család szomszédságába kerül, amelynek alig titkolt kötődése a maffiához beárnyékolja békésen induló pihenését. A családhoz tartozó gyönyörű fiatal nő, Nina bájos nőiessége hamar felkelti Leda érdeklődését. Nina mintaszerű anyasága egy húsz évvel megkésett szembesülésre készteti Ledát, aki karrierépítésének egy válságos pontján gyermekeit évekre elhagyta, és önmegvalósítása érdekében szakított mindennel, ami a családjához fűzte.
Megjelent Az elveszett lány címmel is.
Eredeti megjelenés éve: 2006
Enciklopédia 1
Kedvencelte 26
Most olvassa 19
Várólistára tette 227
Kívánságlistára tette 178
Kiemelt értékelések
Mindig is nagyra értékeltem az olyan nőket, akik anyaként, feleségként ettől a szereptől többre vágynak. Karrierre, tudásra, nőiességre, szexre, szenvedélyre. A történet főszereplője, Leda alapvetően ilyen, viszont az önmegvalósítás érdekében megtett lépése drasztikus. Magánvélemény, de én mindenféle ítélet nélkül el tudom fogadni, hogy van ilyen. Hiszen ”olykor azért kell megszökni, hogy életben maradjunk”.
Nagyon szeretem Ferrantéban, hogy a társadalmi konvenciókkal való szembenállást meg meri mutatni, nyers és őszinte stílusával pedig elénk tárja azt.
A Nő a sötétben könyvében felteszi a kérdést, hogy helyénvaló-e, ha anyaként úgy dönt az ember, hogy elege van a gyereknevelés mindennapos gondjaiból, megszokáson alapuló házasságából, és főként abból, hogy a gyerekei iránt érzett szeretet a gátja annak, hogy önmaga lehessen, és mindent hátrahagyva elkezd saját magának élni. Azt gondolom, hogy minden nőben jogosan merülnek fel ezek a kérdések, amikor anyai szerepük megélése közben elfáradnak.
Miközben azonban Leda önnön valóságát éli, megtapasztalja az elviselhetetlen hiányt, és rájön arra – Ferrante szavaival élve –, hogy a lányaihoz foghatót képtelen alkotni.
Leda egy tengerparti nyaralás során önti ránk sötét gondolatait, a bűntudatot döntése miatt, a nem megfelelőnek érzett gondoskodást a lányai irányába, valamint anyaként elkövetett hibáit. Mindezt szembe állítva Ninával, akinek a lányával való irigylésre méltó kapcsolatára a tenger mellett lesz figyelmes. Napról napra törnek fel benne a fájó emlékek, a nyomasztó gondolatok, melyek arra sarkallják Ledat, hogy ellopja Nina kislányának féltve őrzött babáját, melynek a megszállottja lesz, és képtelen lesz tőle megszabadulni. A baba jelképezheti az elmulasztott gondoskodását saját lányai felé, vagy a harmonikus kapcsolat megtörésének szándékát anya és lánya között, de párhuzam állítható azzal az emlékkel is, amikor saját babáját ajándékozza oda egyik lányának, aki azt megrongálja.
Leda nem egy szerethető karakter, talán túllépett egy határt, talán túlzóak voltak az eszközei, hiszen cselekedetei őt is a sötétbe rántották, viszont mindezek ellenére – megismerve lelki folyamatait – végeredményben megkaphatja a feloldozást.
Szeretem a megosztó könyveket, szeretem a kihívást bennük, hogy nekem fog e tetszeni, mit vált ki belőlem. Nem remélem azt, mint a nagyon népszerűeknél, hogy engem is lenyűgözzön, csak sodródok vele és várom a hatást.
Nekem tetszett sokakkal ellentétben, tudtam azonosulni teljesen a történettel és Leda-val. Valahol mélyen szomorú ez, ami benne van, valahol pedig megértem őt. Én úgy érzem belekényszerült ő egy társadalmi mókuskerékbe, ami nem neki való, amit ő nem tud kezelni majd ebből hátat fordítva kihátrált. Egy lassú lefolyású elgondolkodtató történet, nem kell tőle várni pörgő cselekményt vagy izgalmat, inkább drámai kis lelki mélységekbe vegyített pszichológiával megszórva.
A filmet is megnéztem, ami szintén nem egy magasztos értékelésű, nem meglepő, de az is tetszett.
Ezzel a könyvvel el is dőlt: én mostantól minden könyvet elolvasok Ferrantétól.
Igazából nem is tudtam, miről szól ez a kötet, csak levettem a polcról és arra gondoltam, hogy Ferrante túl nagy csalódást úgysem okozhat nekem.
És igazam is lett. Imádom a stílusát, az írásmódját, egy percig sem unom az elmélkedéseit, mindig nagyon érdekelnek a női sorsok, amiket bemutat.
Nagyon meglepődtem, hogy miután elolvastam a Nápolyi regényeket, ebben a könyvben erősen visszaköszönt a tetralógia. Leda egészen pontosan olyan életet él meg, amit Lenú felnőttként a Nápolyi regényekben. Visszaköszöntek jelenetek, élethelyzetek, gondolatok az anyaságról, és persze a nápolyi család felbukkanása, akik hozták a megszokottat.
Az anyaság kérdése volt a történet központi témája, mindezt főleg két család szembeállításával figyelhettük meg. Nagyon érdekes kimenetelt kapott a történet, Ferrante most is bizonyította nekem, mennyire egyedi gondolkodásmóddal rendelkezik, és hogy mennyi dolog van, amit nem tudunk az olaszokról.
Várom a következő találkozást a könyveivel. :)
https://youtu.be/rD5AuqrXlPQ
Ez a könyv olyan, mintha a nápolyi folyam 4. részéből szakított volna ki Ferrante egy apró szeletet. Az írónő anyasággal kapcsolatos személyes gondolatait taglalja, így 85%-ban lélektani könyv, ami kb. 5 napot ölel fel, a tengerparton sétálgatáson kívül más cselekménye gyakorlatilag nincs. Örülök, hogy nem ezzel a regénnyel indítottam Ferrantéval az ismerkedést, mert lehet, hogy picit elment volna tőle a kedvem, így viszont hamar, 3 óra alatt elolvastam – és ebben vastagon benne lehetett, hogy a nápolyi könyveket nagyon szerettem.
Szeretem az írót, mert kimond olyanokat, amiket mások nem mernek. Kendőzetlen női vallomás. A megmagyarázhatatlan sebnek jelentősége van, ezt az első pillanattól kezdve tudom. Egy nyaralás története, ami alatt egy anya újraéli vélt és valós hibáit. Néha ellenszenveseknek, sőt gonosznak tűnnek Ferrante karakterei, de talán pont azért, mert annyira őszinték, ettől lesznek valóságosak, nem fekete-fehér alakok. Ezek a gondolatok sokakban megfogalmazódnak, csak kevesen merik kimondani, még kevesebb nő mer cselekedni. Nem hiszem, hogy egyedül álló lenne, hogy az anya tehernek érzi a gyermekét, más kérdés, hogy ez az anya, saját bevallása szerint elfajzott, el is hagyja őket. Önzőség-e lelépni egy olyan élet kedvéért, ahol magunk lehetünk? Rossz anya lesz attól valaki, ha önmagát időnként fontosabbnak ítéli, mint a gyermekeit? Érdekes az „elfajzott” anya szenvedése, saját hibáinak felismerése, a bűntudat, a mégsembánás, és végén a szeretet, ami minden ezt megcáfoló cselekedet ellenére ott van. Persze értem én a könyvet, de azon gondolkoztam, hogy biztos mást mondana, más érzelmi húrokon játszana, ha magam is anya lennék. Hatása az van, mély letargiába taszítottam magam önkezemmel.
Szemem előtt lebeg egy nagyon mély képi-, érzelmi- és gondolati világ. Egy világ, ami olyan számomra mint egy óriás buborék. Egy olyan buborék, amit Ferrante és spoiler Starnone fújt körém. Egy olyan massza, amibe bármikor is kerülök, otthon érzem magam. Egybeolvadnak a két spoiler író sorai, a szereplők, a történetek, és csak hömpölyög előttem a nyári kánikula, a nápolyi dialektus, a kitörni vágyás, a hazugságok, a megcsalások, a kimondatlan érzések és gondolatok folyama. Ahol már nem tudom, meddig tart Lenu a Nápolyi regényekből, és honnan kezdődik Leda a Nő a sötétbenből. Hogy hol van vége az Amikor elhagytaknak, és honnan kezdődik a Hurok. Hol van vége Ferrantének, és honnan kezdődik Starnone. Hogyan lesz folytonos, regényeket átívelő motívum egy Elena nevű kislány babájának elvesztése? És jelenik meg minden egyes műben párhuzamosan a nem elég jó anya?
Az ilyen írók miatt kincs az olvasás.
Még több Ferrantét a világnak!
Elfogult vagyok Ferrantéval, szeretem a stílusát, szeretem a könyvei témáit, de mindenekelőtt azt szeretem, hogy meg meri mutatni az élet rothadó oldalát.
A 48 éves elvált nő, Leda nyaralni indul a tengerpartra, hogy kiélvezze az egyedülállóság boldog pillanatait és azt, hogy végre maga lehet: nem az aggódó anya, nem a mellékszereplő feleség, hanem Ő, a felvilágosult, tanult, független nő.
A nyaralás során egy másik család, azon belül is a fiatal anya, Nina és kislánya, Elena viselkedésének és kapcsolatának tükrében bontakoznak ki az anyasággal kapcsolatos gondolatai, érzései.
Leda azért, hogy megvalósítsa álmait, elhagyta a családját. Félretette a gondoskodó anya, az anyatigris szerepét, magasról tett a társadalmi elvárásokra és édesapjukkal hagyta két lányát, hogy szakmailag fejlődhessen és megszökjön abból a burokból, amelyben a lányai szorítják halálra. Önző lenne Leda vagy csak fel meri vállalni, amit a képmutató „szuperanyák” nem? Még egyetlen anya sem gondolt arra, hogy most vigye el valaki egy napra, egy hétre, egy hónapra a gyerekét, hogy végre aludhasson egy jót? Hogy én ÉN akarok lenni egy kicsit, nemcsak a tápszerszagú, fáradt, de a társadalmi elvárásoknak csont nélkül megfelelő édesanya? Senki nem sírta vissza a gyermeke születése előtti gondtalan, mondhatni „felelőtlenebb” időket?
Érdekes szerepet tölt be a regényben Elena babája, amely egyben szimbólumok hada. Jelenti egyrészt azt az elmulasztott törődést, amit Leda nem adott meg a lányainak. Jelenti azt a szeretetet, megbecsülést, amit ő nem kapott meg a lányaitól. Jelenti a saját gyermekkorát, a saját babáját spoiler és jelenti azt a feltétlen és elszakíthatatlan kapcsot, amit Elena és Nina között lát.
Borzasztó erős könyv, ami tabu témát feszeget és Ferrante megint feláldozza egy szereplőjét a szókimondás oltárán és engedi, hogy antipatikussá váljon Leda, csak azért, hogy a nők magukkal szemben támasztott elvárásain lazítson.
Nem tudok újat írni az eddigi értékelésekhez képest. A Nápolyi regényekkel szívembe zártam e titokzatos szerzőt, és valószínűleg örök szerelem lesz. Ezzel együtt, most is voltak fenntartásaim. Mintha ugyanazt a történetet, vagy annak vázlatát olvastam volna, biztos sok a saját életből merített elem. A hangulata, végkicsengése komorabb, a főszereplővel elítélőbb, mint a sorozatban. Mondanivalója elgondolkodtató, húsba vágó, kendőzetlenül tárja fel az anyai érzéseket pro és kontra. Érdemes elolvasni, értékes, bár nem feltétlenül kellemes olvasmány.
Félelmetes, amikor az ember lánya időnként szembe találkozik a könyv lapjain a saját gondolataival. A ki nem mondott gondolatokkal, amit ha kimondunk már majdnem bűnnek tekintendő egy anya szájából. Érzékeny húrokat pengetett meg Ferrante azáltal, hogy leírta egy anyának más gondolatai is lehetnek, mint a gyermeke. Feloldozást nyertek az én szorongásaim is…mert mindenkiben vannak titkok és eltemetett mondatok, bennem is.
Véleményem szerint ez a regény adta az alapját a „nápolyi regények” befejező részének, azonban Az elvesztett gyerek történetében az írónő már sokkal árnyaltabban és óvatosabban fogalmaz, így Lenu megmaradhat többé – kevésbé pozitív figurának, Leda azonban egyértelműen egy negatív szereplő. A Nő a sötétben hasonlóan szókimondó, de ha lehet még nyomasztóbb, mint a Tékozló szeretet. A regény központi témája az anyaság, az elég jó anya fogalma, a társadalmi elvárások és a kiteljesedni vágyás közötti hatalmas ellentmondás. A nápolyi közegből kitörni a múltját elfeledni vágyó, független tanult nő belső lelki vívódásait kísérhetjük végig a regényben. Valódi cselekmény nem túl sok van, sokkal inkább a gondolatoké a főszerep. A főszereplő nő múltbéli tetteit anyaként egyszerűen nem tudtam elfogadni, számomra semmiféle igazolható magyarázata nem lehet annak, hogy elhagyta és 3 évig nem is látogatta az óvodáskorú gyerekeit. A jelenbéli tette, a baba elrablása szintén teljesen irracionális lépésnek tűnt, nem több, mint egy elkeseredett, utolsó önigazolási kísérlet. Mindezek ellenére tetszett ez a szókimondó, igazán őszinte hangnem, ahogy Ferrante kimondta mindazt, amit sokszor még gondolati szinten sem merünk megfogalmazni magunkban. Hiszen minden anya számára ismerős az érzés, amikor egy kicsit már teher a gyerek, amikor a saját igényeinket is szeretnénk egy kicsit előtérbe helyezni lelkiismeretfurdalás nélkül. De hol húzódik ennek a határa? Mi az, ami még normálisnak tekinthető, és mi az, ami már egyértelműen önzőség? Mi az, amit még anélkül megtehetünk (vagy éppen elmulaszthatunk) a gyerekünkkel szemben, hogy maradandó lelki sérülést okoznánk neki ezzel? Ferrante ebben a könyvében megdöbbentő őszinteséggel tárja fel a negyvenes Leda érzéseit, amik végül egy kis feloldozást is adnak az olvasónak az önmarcangolás alól.
Népszerű idézetek
Mindig az olvasás, az írás volt az, ami lecsendesített.
64. oldal
Milyen botorság azt képzelni, hogy megnyílhatunk a gyermekeinknek, mielőtt betöltik az ötvenedik évüket. Hogy elvárjuk tőlük, hogy személyiségnek, ne pedig szolgáltatásnak tekintsenek minket.
108-109. oldal
– Mama, mit művelsz, hogy már nem is telefonálsz? Legalább azt mondd meg, élsz vagy halsz?
– Meghaltam, de jól vagyok – motyogtam meghatottan.
Hasonló könyvek címkék alapján
- Sue Dylen: A római szerető 91% ·
Összehasonlítás - Miranda Cowley Heller: Papírpalota 88% ·
Összehasonlítás - Donatella Di Pietrantonio: Halásznegyed 88% ·
Összehasonlítás - Marie Aubert: Felnőtt emberek 87% ·
Összehasonlítás - R. Kelényi Angelika: Manna Marina 94% ·
Összehasonlítás - Viola Ardone: Oliva Denaro 93% ·
Összehasonlítás - Christina Lauren: Nem mézes hetek 86% ·
Összehasonlítás - Hugyec Anikó: Túl kevés idő 95% ·
Összehasonlítás - Margaret Mazzantini: Újjászületés 94% ·
Összehasonlítás - Valérie Perrin: Másodvirágzás 93% ·
Összehasonlítás