Briliáns ​barátnőm (Nápolyi regények 1.) 88% 1383 csillagozás

A Park kiadó szemmel láthatóan vonzódik ezekhez a jelenetközpontú, epikus regényformákhoz, amelyek finoman visznek végig a fájdalom stációin, és elvetik a formai kísérletezés meg a belső monológ eszközét. Jól van ez így – az irodalom végtére is történetmesélés, és egy jó író által elmondott jó történetnek mindig helye kell legyen a polcunkon*. (Sok egyéb mellett, nyilván.)

A Briliáns barátnőm kétarcú regény. Első szinten a háború utáni Nápoly szegénynegyedeinek regénye, a „telep” krónikája, amit egy sajátos (és Ferrante által mesterien felvázolt) „telepi logika” működtet. Ebben a világban az apák nyugodtan kihajíthatják a porontyukat az ablakon, az ő dolguk, nincs gyámügy, hogy megdorgálja őket ezért. (És különben is: amúgy rendes, dolgos ember. Hát… néha elveszíti a kontrollt, az igaz, de most mit tegyünk.) A bátyóknak pedig kutya kötelességük ököllel venni elégtételt, ha a húgukra valaki szemet mer vetni – az csak természetes, hogy a húg is kaphat egyet-kettőt, ha az a benyomás alakul ki, hogy viszonozta a pillantást. Ez a világ a plebs világa – persze plebs és plebs között is van különbség: az egyik például kocsival jár, ő a plebstársadalom csúcsragadozója, de attól még ne bízza el magát, mert ő is csak aljanép, ha meg is szedte magát. Az, hogy Ferrante a telep krónikáját női szemmel mutatja be, csak kiemeli e logika végletes igazságtalanságát. Merthogy nőnek lenni itt kiváltképp nagy szívás – kiemelkedni onnan pedig emberfeletti erőfeszítést kíván: a lány vagy asszony lesz, és akkor legalább a szűk otthon kötöttségeitől megszabadul (hogy újabb szűk otthoni kötöttségeket hozzon létre), vagy tanul, tanul és tanul, és az oktatás költséges és kacskaringós ösvényén próbál meg kiutat találni.

Másfelől meg ez a könyv (egy döbbenetes leegyszerűsítéssel élve) egy barátság regénye. Az elbeszélő Elena és barátja, Lila egyfelől konfliktusban állnak a telep logikájával, és ebben a konfliktusban egymás szövetségesei, de legalább annyira folyamatos a konfrontáció kettőjük között is. (Tulajdonképpen lehet ez (is) a barátság definíciója: folyamatos viszonyváltozás és konfrontáció olyan felek között, akiknek közös érdeke a helyzet normalizálása.) Ebben a szituációban Lila az extrovertált, Elena pedig az introvertált fél, és hogy utóbbi hangját halljuk, teljesen természetes – ő az, akivel könnyen azonosulunk (igen, még akár én is), mert neki meg kell dolgoznia a sikerért, keményen, vért izzadva, ahogy nekünk is, Lilának viszont minden „csak úgy” a rendelkezésére áll. „Csak úgy” intelligens, „csak úgy” vonzó, és még azt is megengedheti magának, hogy ezeket az adományokat lépten-nyomon elpazarolja. Mi, olvasók többnyire Elenák vagyunk, akiket frusztrál a Lilák tökélye, de mégis: szeretjük a közelünkben tudni őt, és néhanap (ímhol egy vallomás) Lilának képzeljük magunkat.

* Azon már lehet vitatkozni, hogy nem kéne-e „irodalmibb” (persze ezt bővebben ki kéne fejteni) borítókkal elkülöníteni ezeket a magasan kvalifikált szépirodalmakat a lektűrösebb címektől. A Briliáns barátnőm esküvői ruhás, tündi-bündi kislányos borítóképe talán távol tartja azokat e könyvtől, akik a Magvető makrofotókra támaszkodó, „piszkos” címlapjain szocializálódtak – de esetleg cserébe elad egy jó könyvet még több embernek, olyanoknak, akik Fábián Janka felől érkeznek a szépirodalom felé.

A sokat dicsért Nápolyi regények tetralógia első részét nemcsak a NIOK kihívás miatt vettem a kezembe, hanem azért is mert többen ajánlották a környezetemben. Engem elég gyorsan magába szippantott a két lány története, furcsa barátsága, egymáshoz való viszonya. Ferrante nagyon tud mesélni, hömpölyög a történet, szinte magától értetődően bontakozik ki a nápolyi „telep” durva, erőszakos világa, az itt élő családok viszálykodása és a történetmesélő személyisége. Ferrante egy igazi olaszos, temperamentumos, erőszakos világot mutat be hiteles karakterekkel. Kicsit ugyan szappanopera-szerű a történet, de mindvégig fenntartja az érdeklődést és az olvasó szinte várja a meglepő fordulatokat, izgalmasabb szituációkat. Lila karaktere számomra végig érdekes és titokzatos volt, a mesélő Elena személyisége pedig a könyv végére formálódott, fejlődött ki igazán.
Nyitott voltam a könyv felé és így könnyedén bevonódtam, kíváncsian várom a lányok életének további alakulását. Én bevállalom a második részt is. ;)

Elena Ferrante Nápolyi regények sorozatában leporolja a rózsaszín púdert a lányregények idealisztikus barátság – szerelem képéről, és álcázatlan, már-már zavarba ejtő őszinteséggel tárja fel a női lélek legsötétebb és legfelemelőbb darabjait. Reális és kendőzetlen érzések vegyülnek a szennyes nápolyi telep kegyetlen erőszakosságával.
Elena és Lila kapcsolatának a dinamikája egészen sajátos. Irigység, versengés, féltékenység és kisebbrendűségi érzések mellett cselekedeteik folyamatos kölcsönhatásban vannak, egyik a másikból táplálkozik. Egymás életében nem konstansan vannak jelen, hol eltávolodnak egymástól, hol közelítenek, de egy megfoghatatlan örök kapocs és a közös gyökereik, valamint az attól való elszakadás vágya összekötik őket.
Lila páratlan intelligánciája nyers és kíméletlen modorral párosul, sokszor a kontúrvesztés állapotába kerül és erőszakos cselekedetektől sem riad vissza, míg Elena tartózkodóbb, kitörési lehetőségei kedvezőbbek és főként Lila inspirálja cselekvéseit. Sorsukat szorosan összeköti és nagy mértékben befolyásolja Nápoly egy sötét zuga, ahol mindketten nevelkednek, és ahol farkastörvények uralkodnak és napi szinten röpködnek a pofonok családon belül és kívül is. Ezáltal nem csak a két lány különös viszonya tárul fel előttünk, hanem egy sokkal szélesebb spektrumban ismerhetjük meg a nyomorban vergődő, beszűkült gondolatvilágú és az olasz nyelv dallamosságát feledő dialektusban beszélő „plebs” mindennapjait az ’50-es -’60-as évek Olaszországában.
A nézőpont viszont egyoldalú, a könyv Elena szemszögéből íródott, így sosem tudjuk meg azt, hogy Lila valójában hogy élte meg az eseményeket, milyen érzelmeket táplált Elena irányába, viszont az egészen biztos, hogy ha levetkőzzük az álszentül alkotott leplet saját magunkról, akkor valódi és néhol ijesztő felismeréseket tehetünk női lelkünk olyan szegleteiről, amellyel lehet, hogy nem is akarunk szembe nézni.

Személyes megjegyzés, hogy szándékoltan hagytam a Nápolyi regények olvasását az Elena Ferrantéval való ismerkedésem végére, mert így könnyebben feldolgozható és beilleszthető eddigi életművébe, és az egészet szemlélve különösen érdekes ezt a regényfolyamot olvasni. Másfelől pedig olyan erővel láncolt magához ez a könyvsorozat, és annyira elgondolkodtatóak a benne megfogalmazott gondolatok, hogy ezután nagyon nehéz lesz bármi másba belekezdenem.

”Ha meg se próbáljuk, nem változik semmi.”

A Nápolyi regények tetralógia első része két teljesen eltérő természetű lány gyermek- és kamaszkorát tárja elénk, egyikük, Elena visszaemlékező elbeszélése által. Lila és Elena kapcsolata azonban valójában jó távol áll mindattól, amit barátságnak nevezhetünk, már Lila kezdeti gonosz cselekedete spoiler és Elena arra adott reakciója kijelöli ezt. Bár az alá-fölé rendeltségi viszony kezdetben egyértelműnek tűnik kettejük között, egymás állandó méregetése, mindenre kiterjedő kőkemény rivalizálás jellemzi úgynevezett barátságukat, miközben Nápoly szegény lakótelepén jelen levő erőszak is hangsúlyos bemutatásra kerül a regényben. Sajnálatos megoldás, hogy szerzője nem váltott szemszögű elbeszélést alkalmazott, kifejezetten érdekes lett volna a történteket Lila nézőpontjából is olvasni.

Nagyon akartam szeretni a számomra ironikus című Briliáns barátnőket, de nem sikerült, a Ferrante-láz messzire elkerült. Egy utálatos szereplőkkel telített unalmas szappanoperát kaptam, amelynek egyelőre nem szomjazom a folytatására, hiába gondoskodott titokzatos szerzője az érdekesen záruló, nyitott végről.

Elena Ferrante négykötetes sorozatának elolvasása már régi fogadalmam volt. Még 2019-ben került pont az „i-re” az Őszi Margó Fesztiválon, amikor Kim Leine dedikálásért álltunk sorba és várakozás közben beszélgetni kezdtünk az előttünk álló férfivel. Akkor „mindenképp el fogom olvasni” ígérete nélkül szinte nem is távozhattam a helyszínről. Régóta terveztem a könyvek elolvasását, hiszen Ferrante megismerése új korszakot hozott az életemben. A Tékozló szeretet című könyvével találkoztam először, amikor még nem voltam molyos, viszont már akkor is tagja voltam egy online olvasói körnek, akikkel közös olvasásokat terveztünk. Megdöbbentő élmény volt a könyv, bár nem egyértelmű kedvenc, mégis meghatározó jellegű.

A Nápolyi regények sorozat nyitó kötete, a Briliáns barátnőm pillanatok leforgása alatt berántott az ötvenes évek Nápolyába és egy barátság kezdetébe. Lila és Elena életre szóló köteléke akkor pecsételődik meg, amikor bedobják babáikat a pincébe, ez már amolyan vérszerződés. Életük színtere a telep, melynek életét szorosan meghatározza a kolónia íratlan szabályrendszere, ami alól nem könnyű és nem is ajánlott kilógni. A háború utáni nyomor falak közé szorult szegénysége úgy ül meg a családok életén, mint a por. Mindent belep, lerázhatatlan, s minden lélegzettel egyre mélyebbre kerül az ember tüdejébe. De még itt is megvan a hierarchia; akinek kicsivel is több van, mint a többinek, könnyen a másik feje fölé nőhet. Hamar kialakul a szerepek leosztása. Ebben az ökölharcok vezérelte világban kezd alakot ölteni Elena intelligenciája, tudásvágya, amihez Lila ösztönös tudása jól tud kapcsolódni. Kettejük barátsága olyan ellentmondásos, amilyen csak lehet. Elena folyton Lila megbecsülésére vágyik, míg Lila barátsága birtokló szeretet.

Egyfelől érdekes a megteremtett olasz miliő, másfelől a szereplők alakja is végtelenül izgalmas. Nem csak Lila és Elena, hanem az összes résztvevő vonzza az érdeklődést. Lila egy hihetetlenül erős egyéniség, mindig tudja mit akar, képes elérni bármit, mindvégig úgy tűnik, hogy ő mozgatja a szálakat. Lehetetlenség volt őt szeretni, bár nagyszerűsége vitathatatlan. A szerző a történetet mesélő Elena mellé helyezi olvasóját, de ne gondolja senki, hogy ez könnyebb feladat. Ahogy halad előre a történet, egyre nehezebb megérteni a lány cselekedeteinek mozgatórugóját. Egy olyan útra lép, ami nem csak a szülei, hanem a telep életétől is eltér. A mintanélküliség, az első generációs értelmiség magányának batyuját veszi a vállára. Ebben a kemény, férfias világban nehéz a járatlan utat választani, és nem mindenki alkalmas erre.

spoiler
Van bennem egy tisztelet és hódolat a szerző nagyszerűsége okán. Olyan különleges jellemekkel kínált meg engem, akiket el sem tudtam volna képzelni. Részletes, meghökkentő, ugyanakkor egy pillanatra sem bújtam volna a szereplők bőrébe. Ez a Vezúv lábánál elterülő monumentális olasz város most árnyékos oldalait mutatja meg. Bár a téma okán bármikor lecsúszhatott volna a színvonal, Ferrante nem engedte ki kezéből a gyeplőt. Azáltal, hogy Lila és Elena életének változásait mindvégig társadalmi összefüggésbe helyezte, egyben elvette a lehetőséget a regénytől, hogy az elakadjon a csetepaték, verekedések és hisztérikus szerelmi viszonyok küszöbén.
Ennek a sorozatnak kiemelkedő ábrázolási eszköze az árnyalt nyelvi kifejezés, ami a magyarban talán visszaadhatatlan. A nápolyi nyelv -melynek eredőjéül a vulgáris latint jelölik meg-, a lakosság felének anyanyelve, holott a hivatalos olasz a toszkán dialektuson alapul. Elena történetének, környezetéhez való viszonyulásának alakulását a szerző a nápolyi illetve olasz nyelv váltott használatával oldja meg. A sorozatot fordító Matolcsi Balázs, illetve a negyedik részt fordító Verseghi Anna, véleményem szerint nem kis kihívással nézhetett szembe.

Összességében nagyon nagy olvasási élménnyel ajándékozott meg engem a titokzatos olasz írónő. Ez a hatalmas nápolyi saga felejthetetlen, s egyben örök titok is marad számomra. Lila karizmatikus, mindent lesöprő figurája egy megfejthetetlen rejtély marad nekem, akárcsak annak megítélése, mire jutott volna Elena egyedül. A saját hang megtalálása nemcsak az írásban bír kiemelkedő jelentőséggel, hanem az élet minden területén. Elgondolkodtatott, kalandra hívott a történet. Nem bántam meg az olvasást, pedig többször is feldühítettek a szereplők, nehéz volt szembenéznem a saját értetlenségemmel is. Ferranta valami ősi, nyers erővel ábrázol, végtelenül lazán tipor a lelkekbe, tapad, sűrű és fojtó. Ennek elviselése nem kis teljesítményt kíván az embertől, ugyanakkor megajándékoz valami igazán különlegessel.

Pár éve a legelső és egyetlen olvasás után bepattintottam Ferrantét a kedvenc írók közé, azóta minden magyarul kiadott könyvét elolvastam, maradt a helyén, rászolgált a címre. Pedig most meglepett. Iszonyú gördülékeny volt számomra, azonnal felfaltam a tetralógia kezdő darabját. Megszoktam azt a gyakran keserű, de mindig őszinte önvallomásokat tőle, legyen az bármily fájdalmas, ehelyett most igazi történetet kaptam. Szeretett Olaszországom talpra állását a háború után, az ötvenes évek politikai vihara közepette. Ám bármily nagy dolgok történnek is a világban, a telep zárt világa a minden főszereplőinknek. Két nagyon érdekes kislány története nő ki a sorok közül, leánnyá majd nővé érés regény, de a legjobb fajtából. Azt hihetnénk, hogy az idős Elena gyerekkorba visszatekintő nosztalgiája unalmas lehet, de én cseppet sem untam. Adott egy nagyon erős, határozott kislány és az ő önfejűséghez, bátorsághoz vonzódó másik lánygyermek, kiknek életet átívelő barátsága egy erőszakos környezetben alakul ki, egymásból merítenek erőt, ebben a mindentől elreteszelt világban, ahol a verekedő apák és fivérek, valamit a kevés, tisztességtelenül meggazdagodott üzletember az urak. Olyan banálisan hangzik ez a barátság szó erre a kapcsolatra, annyival több ennél, átszövi a féltékenység, a versengés, hol egyik, hol másik lány felsőbbrendűsége, de mindvégig nagyon erős az érzelem mindkét oldalon. Nagyszerű végigkövetni, ahogy kinyílik a gyerekek szeme a világra, a nagy megvilágosodásokat, a bimbózó szerelmeket, a kis majd egyre nagyobb játszmákat, érzelmekkel, emberekkel, életekkel. A cél a kitörés. A kérdés a hogyan, házasság vagy tanulás útján. Egyik vagy mindkettő gúzsba köthet vagy kiutat jelenthet ebből a világból. Majd kiderül. Bár olvashatnám a folytatást.

Nemcsak Lila, hanem az írónő is „képes volt írva beszélni. (…) Elragadott, megigézett ez a szövegbe foglalt hang (…).” Talán ez a különleges elbeszélői mód a könyv egyik sikerének oka. Természetesen ott van még a kor- és társadalomrajz, a jellemfejlődés, a cselekmény feszültsége stb., melyeket pozitívumként kiemelhetnék, de nem teszem. Szerintem vannak olyan művek, amelyeket nem kell, nem érdemes ennyire elemezni – inkább olvassuk el. Ez a könyv is ilyen…

Sokáig kerülgettem ezt a sorozatot, mert úgy éreztem, hogy nem biztos, hogy nekem szól, de aztán mégis megadtam magam, és elkezdtem. Még most is azt mondom, hogy nem igazán az én könyvem, én jobban szeretek elveszni a hangulatokban és a csodás körmondatokban, de ettől még látom ennek a szikár prózának is az irodalmi jelentőségét. A történet pedig lebilincselően izgalmas, tele kisebb-nagyobb meglepetésekkel. A kötet vége is meghökkentő, úgyhogy folytatom is tovább. :-)

Az elején nem tetszett. Nagyon nem. Túl nyers, túl harsány, tele felfokozott, kifelé felnagyított érzésekkel. Elena és Lila állandó rivalizálása pedig egyenesen az agyamra ment. Aztán ahogy az oldalak fogytak, egyre jobban megismertem a két lány történetét, életét – Nápoly szegény negyedét harcaival, kilátástalanságával, vágyaival – egyszer csak azt vettem észre, hogy nem tudom letenni a könyvet. Alattomosan beszippantott, belopta magát az agyamba lassú meséjével. Mivel érdekel a történet folytatása, biztosan el fogom olvasni.

… nem érződött rajtuk az írott szó mesterkéltsége.

Olyan volt olvasni ezt a könyvet mintha személyes mesélést hallgattam volna az írójától. Közvetlen volt, végig fenn tudta tartani az érdeklődésemet. Az 1950-es években játszódó olasz történet egy különös barátság meséje, két kislány kezdődő barátsága, kamaszkoruk álmodozásai, legfőképpen arról hogyan kellene gazdaggá válniuk addig a napig, amíg az egyikük férjhez megy még mindig nagyon fiatalon. Egy lepusztult lakótelep, szegénység, küzdelem a mindennapok gondjaival. Kitörési lehetőség kevés van, iskolai sikerek, továbbtanulás, ha a család mégis tudja biztosítani az anyagi feltételeket. A másik lehetséges út a jól férjhez menni egy jobb anyagiakkal rendelkező fiúhoz.
Sokféle, jól megrajzolt karakter, lendületes meseszövés, a két főszereplő egymás mellett futó, de nagyon különböző utat lehetővé tevő életkilátásai, a másik eredményei iránt érdeklődő rivalizálásuk. Egyikük a szemünk előtt alakulgat író emberré, de persze ebben a kötetben még nagyon az elején jár ennek a lehetőségnek, megszületik az első újságcikk, ami nem is jelenik meg. Sokáig úgy gondoltam az egyik szereplőre, hogy ő a briliáns, a végén meg úgy, hogy mégis a másik.
Átnéztem a várólistámat, ez a könyv nem is volt rajta, de az értékelésekből látszik, hogy roppant népszerű. A borítókép és a puha fedél alapján nem is tartozna az érdeklődési körömbe, de tetszett, élvezettel olvastam, viszont úgy gondolom, hogy a folytatása most nem kell. Egyébként sem szeretem a sorozatokat, nekem általában az a jó, ha egy könyv lezárt történet, vagy ha mégsem akkor az író bízza rám, hogyan gondolom tovább.
Kicsit átgondoltam azt is, hogy máshogyan olvasok a közeljövőben, hagyom magam többször elcsábítani külföldi szerző írásaival, régebben már felfedezett klasszikus szerzők műveivel. A nehezebben befogadhatóakat váltogatom könnyedebbekkel, gyerekkönyvekkel a kortárs magyar széppróza zsűritagként szinte kötelező olvasásait.