A második valóságommá vált ez a történet.
Amikor a befejezése után néhány nappal hazafelé baktattam, a fel-meg eltűnő gondolataim között az is felbukkant, hogy vajon Rino kigyógyult-e az alvajárásból, vagy hogyan áll a tanulással Elena. Aztán rájöttem, hogy ezekre a kérdésekre nem kapok választ félóra múlva, amikor hazaérek, mert befejeztem a könyvet, és Elenáék életébe egy jó darabig nem nyerek bepillantást. Meg kell várnom a következő rész megjelenését.
A felismerés nem volt igazán mellbevágó, mint amikor egy brutális függővéggel záródó könyvet / bármit fejezel be. Éjszaka, a könyv befejezése után nem akartam a falba verni a fejem, még csak azt se mondtam, hogy „nem hiszem el, bameg!”. A Briliáns barátnőm észrevétlenül, minden hatásvadászattól mentesen érte el, hogy az ünnepi mizériában ne akarjak mást, mint heverni a cicás ágyneműn és olvasni.
Az ötvenes évek Nápolyában járunk, a munkások laktak poros lakótelepen. Az itt lakók autószereléssel, takarítással, cipőtalpalással foglalkoznak, Elena, az egyik főszereplő és a narrátor apja portás a városházán. A módosabbak közé tartoznak a bárt üzemeltető Solarák és a vegyesboltot vezető, gyűlölt Don Achille családja. Az autó, a tévé kirívó luxuscikk és irigység tárgya. A gyerekek gyorsan felnőnek, a szülők 10-15 évvel idősebbnek tűnnek a koruknál, elnyűtte őket az élet, a gond és a pénzhiány.
Tulajdonképpen ismerős közegben játszódik a történet, de a telepen dúló erőszak, hála a magasságosnak és a szüleimnek, teljesen idegen volt számomra. A családokban tettlegességig fajulnak a viták, mintha valójában nem is szeretnék egymást – hogy Elenát az anyja, Lilát pedig, a másik főszereplőt, a mindenki által imádott-gyűlölt Lilát senki nem szereti egészséges szeretettel, az holtbiztos. Nagyon sajnáltam őt, mintha a telep ártó energiái is arra törekedtek volna, hogy tönkretegyék azt, aki más. Azt hittem, az olaszok féltékenysége csak régi mese, de úgy tűnik nem; a lányok kísérői – általában a fiútestvérek és azok barátai – egy lopott pillantásért képesek elverni bárkit. A gyerekek és a nők is szinte ölre mennek, ha elfajul a játék vagy valaki kitalálja, hogy „megszerez” magának valakit, mintha a vágy tárgya nem érző lény volna. Durva, erőszakos világ a telep, mintha nem is létezne rajta kívül más, és karanténként zárja magába az embereket.
Itt születik meg Elena és Lila barátsága – no, nem egy gyengéd, csupaszív kapcsolatot kell elképzelni. Féltékenység, versengés, irigység vegyül a lányok támogatásába és lelki rokonságába – van, aki szerint ez természetes, szerintem nem csak ilyen lehet egy lányok közti barátság. Húzzák-vonják előre egymást az életben, a gyerekkortól kezdve. A történet során végig Elena a narrátor, a leírásában Lila már-már mitikus lénnyé válik, aki mögött ő örök második marad, és az, ami igazán értékes, mind Liláé. Kíváncsi lennék, ő mit gondol a barátságukról. Lehet, hogy nem egy önbizalom-tuning az egymáshoz való viszonyuk, de biztos pontot jelentenek egymásnak, amikor újabb és újabb földrengés rázza meg az életüket. Egymással tudnak igazán beszélni, és a rádöbbenő érzés, hogy a másik ugyanúgy más, mint te, többet ér mindennél.
Nagyon vártam, hogy elolvashassam ezt a könyvet – a címéért odáig vagyok –, valamiért úgy éreztem, más lesz, mint Ferrante eddigi regényei; csak kettőt olvastam, a Nő a sötétbent (még Nimától kaptam kölcsön a könyvklubunk keretében) és a Tékozló szeretetet, ezt olvastam később, de már annak is hat éve. Habár nagyon vékony kis könyv, szinte belebetegedtem és alig bírtam befejezni, annyira undorító volt helyenként. Ahogy nézem a művei listáját, látom, hogy ez az első, 92'-ben megjelent regénye, ég és föld a Briliáns barátnőmmel; utóbbi még terjedelmében is (mind a három, magyarul a Magvetőnél megjelent Ferrante nagyon kis vékony, a köztudottan „magvetősen” szellősen szedett kiadások kb. 200 oldalasak) is más, sokkal hosszabb, és, a gyér emlékeimre támaszkodva, azt mondom, nem olyan önkínzóan fájdalmas. Nem egy-egy női életszakaszt mutat be, hanem egy több szereplős családregény-folyam nyitókötete. Ferrante itt nem akar megölni, hanem láthatatlanul megkapó módon szinte dokumentarista látleletet mutat néhány család mikroközösségéről. Nekem jobban tetszik ez a módi, nem lep meg, hogy a Nápolyi regények-sorozat hozta el számára a világhírt.
Ó, drága lágy kenyér, remélem, Könyvfesztiválra jön a folytatás, Az új név története. Utálom a sorozatrészekre vonatkozó, agyonkoptatott frázisokat, de ezt tényleg nagyon várom.