Briliáns ​barátnőm (Nápolyi regények 1.) 89% 662 csillagozás

A Park kiadó szemmel láthatóan vonzódik ezekhez a jelenetközpontú, epikus regényformákhoz, amelyek finoman visznek végig a fájdalom stációin, és elvetik a formai kísérletezés meg a belső monológ eszközét. Jól van ez így – az irodalom végtére is történetmesélés, és egy jó író által elmondott jó történetnek mindig helye kell legyen a polcunkon*. (Sok egyéb mellett, nyilván.)

A Briliáns barátnőm kétarcú regény. Első szinten a háború utáni Nápoly szegénynegyedeinek regénye, a „telep” krónikája, amit egy sajátos (és Ferrante által mesterien felvázolt) „telepi logika” működtet. Ebben a világban az apák nyugodtan kihajíthatják a porontyukat az ablakon, az ő dolguk, nincs gyámügy, hogy megdorgálja őket ezért. (És különben is: amúgy rendes, dolgos ember. Hát… néha elveszíti a kontrollt, az igaz, de most mit tegyünk.) A bátyóknak pedig kutya kötelességük ököllel venni elégtételt, ha a húgukra valaki szemet mer vetni – az csak természetes, hogy a húg is kaphat egyet-kettőt, ha az a benyomás alakul ki, hogy viszonozta a pillantást. Ez a világ a plebs világa – persze plebs és plebs között is van különbség: az egyik például kocsival jár, ő a plebstársadalom csúcsragadozója, de attól még ne bízza el magát, mert ő is csak aljanép, ha meg is szedte magát. Az, hogy Ferrante a telep krónikáját női szemmel mutatja be, csak kiemeli e logika végletes igazságtalanságát. Merthogy nőnek lenni itt kiváltképp nagy szívás – kiemelkedni onnan pedig emberfeletti erőfeszítést kíván: a lány vagy asszony lesz, és akkor legalább a szűk otthon kötöttségeitől megszabadul (hogy újabb szűk otthoni kötöttségeket hozzon létre), vagy tanul, tanul és tanul, és az oktatás költséges és kacskaringós ösvényén próbál meg kiutat találni.

Másfelől meg ez a könyv (egy döbbenetes leegyszerűsítéssel élve) egy barátság regénye. Az elbeszélő Elena és barátja, Lila egyfelől konfliktusban állnak a telep logikájával, és ebben a konfliktusban egymás szövetségesei, de legalább annyira folyamatos a konfrontáció kettőjük között is. (Tulajdonképpen lehet ez (is) a barátság definíciója: folyamatos viszonyváltozás és konfrontáció olyan felek között, akiknek közös érdeke a helyzet normalizálása.) Ebben a szituációban Lila az extrovertált, Elena pedig az introvertált fél, és hogy utóbbi hangját halljuk, teljesen természetes – ő az, akivel könnyen azonosulunk (igen, még akár én is), mert neki meg kell dolgoznia a sikerért, keményen, vért izzadva, ahogy nekünk is, Lilának viszont minden „csak úgy” a rendelkezésére áll. „Csak úgy” intelligens, „csak úgy” vonzó, és még azt is megengedheti magának, hogy ezeket az adományokat lépten-nyomon elpazarolja. Mi, olvasók többnyire Elenák vagyunk, akiket frusztrál a Lilák tökélye, de mégis: szeretjük a közelünkben tudni őt, és néhanap (ímhol egy vallomás) Lilának képzeljük magunkat.

* Azon már lehet vitatkozni, hogy nem kéne-e „irodalmibb” (persze ezt bővebben ki kéne fejteni) borítókkal elkülöníteni ezeket a magasan kvalifikált szépirodalmakat a lektűrösebb címektől. A Briliáns barátnőm esküvői ruhás, tündi-bündi kislányos borítóképe talán távol tartja azokat e könyvtől, akik a Magvető makrofotókra támaszkodó, „piszkos” címlapjain szocializálódtak – de esetleg cserébe elad egy jó könyvet még több embernek, olyanoknak, akik Fábián Janka felől érkeznek a szépirodalom felé.

A sokat dicsért Nápolyi regények tetralógia első részét nemcsak a NIOK kihívás miatt vettem a kezembe, hanem azért is mert többen ajánlották a környezetemben. Engem elég gyorsan magába szippantott a két lány története, furcsa barátsága, egymáshoz való viszonya. Ferrante nagyon tud mesélni, hömpölyög a történet, szinte magától értetődően bontakozik ki a nápolyi „telep” durva, erőszakos világa, az itt élő családok viszálykodása és a történetmesélő személyisége. Ferrante egy igazi olaszos, temperamentumos, erőszakos világot mutat be hiteles karakterekkel. Kicsit ugyan szappanopera-szerű a történet, de mindvégig fenntartja az érdeklődést és az olvasó szinte várja a meglepő fordulatokat, izgalmasabb szituációkat. Lila karaktere számomra végig érdekes és titokzatos volt, a mesélő Elena személyisége pedig a könyv végére formálódott, fejlődött ki igazán.
Nyitott voltam a könyv felé és így könnyedén bevonódtam, kíváncsian várom a lányok életének további alakulását. Én bevállalom a második részt is. ;)

”Ha meg se próbáljuk, nem változik semmi.”

A Nápolyi regények tetralógia első része két teljesen eltérő természetű lány gyermek- és kamaszkorát tárja elénk, egyikük, Elena visszaemlékező elbeszélése által. Lila és Elena kapcsolata azonban valójában jó távol áll mindattól, amit barátságnak nevezhetünk, már Lila kezdeti gonosz cselekedete spoiler és Elena arra adott reakciója kijelöli ezt. Bár az alá-fölé rendeltségi viszony kezdetben egyértelműnek tűnik kettejük között, egymás állandó méregetése, mindenre kiterjedő kőkemény rivalizálás jellemzi úgynevezett barátságukat, miközben Nápoly szegény lakótelepén jelen levő erőszak is hangsúlyos bemutatásra kerül a regényben. Sajnálatos megoldás, hogy szerzője nem váltott szemszögű elbeszélést alkalmazott, kifejezetten érdekes lett volna a történteket Lila nézőpontjából is olvasni.

Nagyon akartam szeretni a számomra ironikus című Briliáns barátnőket, de nem sikerült, a Ferrante-láz messzire elkerült. Egy utálatos szereplőkkel telített unalmas szappanoperát kaptam, amelynek egyelőre nem szomjazom a folytatására, hiába gondoskodott titokzatos szerzője az érdekesen záruló, nyitott végről.

Pár éve a legelső és egyetlen olvasás után bepattintottam Ferrantét a kedvenc írók közé, azóta minden magyarul kiadott könyvét elolvastam, maradt a helyén, rászolgált a címre. Pedig most meglepett. Iszonyú gördülékeny volt számomra, azonnal felfaltam a tetralógia kezdő darabját. Megszoktam azt a gyakran keserű, de mindig őszinte önvallomásokat tőle, legyen az bármily fájdalmas, ehelyett most igazi történetet kaptam. Szeretett Olaszországom talpra állását a háború után, az ötvenes évek politikai vihara közepette. Ám bármily nagy dolgok történnek is a világban, a telep zárt világa a minden főszereplőinknek. Két nagyon érdekes kislány története nő ki a sorok közül, leánnyá majd nővé érés regény, de a legjobb fajtából. Azt hihetnénk, hogy az idős Elena gyerekkorba visszatekintő nosztalgiája unalmas lehet, de én cseppet sem untam. Adott egy nagyon erős, határozott kislány és az ő önfejűséghez, bátorsághoz vonzódó másik lánygyermek, kiknek életet átívelő barátsága egy erőszakos környezetben alakul ki, egymásból merítenek erőt, ebben a mindentől elreteszelt világban, ahol a verekedő apák és fivérek, valamit a kevés, tisztességtelenül meggazdagodott üzletember az urak. Olyan banálisan hangzik ez a barátság szó erre a kapcsolatra, annyival több ennél, átszövi a féltékenység, a versengés, hol egyik, hol másik lány felsőbbrendűsége, de mindvégig nagyon erős az érzelem mindkét oldalon. Nagyszerű végigkövetni, ahogy kinyílik a gyerekek szeme a világra, a nagy megvilágosodásokat, a bimbózó szerelmeket, a kis majd egyre nagyobb játszmákat, érzelmekkel, emberekkel, életekkel. A cél a kitörés. A kérdés a hogyan, házasság vagy tanulás útján. Egyik vagy mindkettő gúzsba köthet vagy kiutat jelenthet ebből a világból. Majd kiderül. Bár olvashatnám a folytatást.

Sokáig kerülgettem ezt a sorozatot, mert úgy éreztem, hogy nem biztos, hogy nekem szól, de aztán mégis megadtam magam, és elkezdtem. Még most is azt mondom, hogy nem igazán az én könyvem, én jobban szeretek elveszni a hangulatokban és a csodás körmondatokban, de ettől még látom ennek a szikár prózának is az irodalmi jelentőségét. A történet pedig lebilincselően izgalmas, tele kisebb-nagyobb meglepetésekkel. A kötet vége is meghökkentő, úgyhogy folytatom is tovább. :-)

Erősen foglalkoztat a kérdés, amit anyósom vetett fel a könyv elolvasása után, miszerint: „Melyikük a BRILIÁNS barátnő, és mitől az?” Mert egyáltalán nem egyértelmű elsőre, de aztán belegondolva nekem megvan a válaszom rá, de ezt majd később.

A regény felemás érzéseket keltett. Nagyon tetszett az írónő érzékletes leírása a korabeli olasz helyzetről, azon belül is Nápoly nyomornegyedében folydogáló, csöppet sem könnyű életről, főként a nincstelenségből eredő nyomorúságos mindennapok nehézségei üvöltenek ki a regényből, szinte kézzel foghatóan. Valamint a nők helyzete és a társadalmi elvárások velük szemben, a korlátozott lehetőség a tanulásra (anyagi okokból) és egy jobb életre. A férfiak tekintetében a családfői és testvéri kötelességek, a tehetetlenség, a változtathatatlanság, a tettlegesség mind egymás mind a nők irányába is ki van domborítva erősen a fiú testvéreken, apákon és barátokon keresztül. Ezek a részek nagyon érdekeltek és szívesen olvastam, sok új, érdekes információt tartalmazott a korabeli időszakról és arról a bizonyos olasz mentalitásról is. Az írónő ezen a téren zseniálisan és nagyon valóságosan festi elénk a korszak meghatározó jellemzőit.
A másik oldal (mondhatnám a fő vonal), a két lány viszonya, egymáshoz való kapcsolódása, képességeik, érzéseik, barátságuk és rivalizálásuk már sokkal kevésbé volt könnyen olvasható. Helyenként egyszerűen dühítettek a sorok, vagy felborzolták a kedélyemet, nehéz is róla írni, mert mindemellett meg sokat gondolkodtam gyerekkori barátnőmről és esetenként párhuzamot is vontam, ilyen szempontból érdekes volt. De megterhelt a lányok húzd meg -ereszd meg „játéka”.
Az írónő stílusa tetszett, jól ír, a történtet szépen szövi, olvasmányos a könyv. Igazából csak Elena miatt volt rossz érzésem, mert sokszor szívesen megrángattam volna, hogy ébredjen már fel, mennyire értékes, szorgalmas ember és nem kell máshoz hasonlítgatni- sem alábecsülnie magát, és nem kell ilyen mértékben alárendelt szerepet vállalni, nem szükséges, nem szabad. Máskor meg Lilát rángattam volna meg, hogy vegyen már vissza abból a fene nagy arcból meg pökhendiségből még ha van is oka rá, mert sok és visszataszító. Szóval ilyen érzések mellett talán látszik, ki a briliáns barátnő az én értelmezésemben.
Érdemes elolvasni mert érdekes, izgalmas regény.

Egyre figyelmetlenebb vagyok mostanában, legalábbis ezt mutatja a rengeteg impulzusvásárolt könyv, amiktől roskadozik a polcom. Munkámból adódóan könyvekkel vagyok körbevéve a nap nagy részében, szóval azért mindig van sejtésem, arról, hogy mit veszek, mégis meglep néha egy-két választás. Ferrante is ilyesmi, nem terveztem elolvasni, tudtam, hogy jó a visszhangja, tudtam, hogy nagyjából milyen lesz, aztán mégiscsak otthon találtam magam egy babzsákban, és fel sem néztem 100 oldalig. Ami egyben egy kicsit sok, de észre sem vettem, annyira vitt a szöveg. Ehhez kellett azért pár dolog: a nápolyi negyed hangulata, a felnövéssel járó frusztrációk és örömök hitelesnek ható ábrázolása, és a szereplők életszerűre írt dinamikája is oka annak, hogy ennyire szerettem.
Remek arányérzékkel megírt történet, meg vagyok véve.

A második valóságommá vált ez a történet.
Amikor a befejezése után néhány nappal hazafelé baktattam, a fel-meg eltűnő gondolataim között az is felbukkant, hogy vajon Rino kigyógyult-e az alvajárásból, vagy hogyan áll a tanulással Elena. Aztán rájöttem, hogy ezekre a kérdésekre nem kapok választ félóra múlva, amikor hazaérek, mert befejeztem a könyvet, és Elenáék életébe egy jó darabig nem nyerek bepillantást. Meg kell várnom a következő rész megjelenését.
A felismerés nem volt igazán mellbevágó, mint amikor egy brutális függővéggel záródó könyvet / bármit fejezel be. Éjszaka, a könyv befejezése után nem akartam a falba verni a fejem, még csak azt se mondtam, hogy „nem hiszem el, bameg!”. A Briliáns barátnőm észrevétlenül, minden hatásvadászattól mentesen érte el, hogy az ünnepi mizériában ne akarjak mást, mint heverni a cicás ágyneműn és olvasni.

Az ötvenes évek Nápolyában járunk, a munkások laktak poros lakótelepen. Az itt lakók autószereléssel, takarítással, cipőtalpalással foglalkoznak, Elena, az egyik főszereplő és a narrátor apja portás a városházán. A módosabbak közé tartoznak a bárt üzemeltető Solarák és a vegyesboltot vezető, gyűlölt Don Achille családja. Az autó, a tévé kirívó luxuscikk és irigység tárgya. A gyerekek gyorsan felnőnek, a szülők 10-15 évvel idősebbnek tűnnek a koruknál, elnyűtte őket az élet, a gond és a pénzhiány.
Tulajdonképpen ismerős közegben játszódik a történet, de a telepen dúló erőszak, hála a magasságosnak és a szüleimnek, teljesen idegen volt számomra. A családokban tettlegességig fajulnak a viták, mintha valójában nem is szeretnék egymást – hogy Elenát az anyja, Lilát pedig, a másik főszereplőt, a mindenki által imádott-gyűlölt Lilát senki nem szereti egészséges szeretettel, az holtbiztos. Nagyon sajnáltam őt, mintha a telep ártó energiái is arra törekedtek volna, hogy tönkretegyék azt, aki más. Azt hittem, az olaszok féltékenysége csak régi mese, de úgy tűnik nem; a lányok kísérői – általában a fiútestvérek és azok barátai – egy lopott pillantásért képesek elverni bárkit. A gyerekek és a nők is szinte ölre mennek, ha elfajul a játék vagy valaki kitalálja, hogy „megszerez” magának valakit, mintha a vágy tárgya nem érző lény volna. Durva, erőszakos világ a telep, mintha nem is létezne rajta kívül más, és karanténként zárja magába az embereket.
Itt születik meg Elena és Lila barátsága – no, nem egy gyengéd, csupaszív kapcsolatot kell elképzelni. Féltékenység, versengés, irigység vegyül a lányok támogatásába és lelki rokonságába – van, aki szerint ez természetes, szerintem nem csak ilyen lehet egy lányok közti barátság. Húzzák-vonják előre egymást az életben, a gyerekkortól kezdve. A történet során végig Elena a narrátor, a leírásában Lila már-már mitikus lénnyé válik, aki mögött ő örök második marad, és az, ami igazán értékes, mind Liláé. Kíváncsi lennék, ő mit gondol a barátságukról. Lehet, hogy nem egy önbizalom-tuning az egymáshoz való viszonyuk, de biztos pontot jelentenek egymásnak, amikor újabb és újabb földrengés rázza meg az életüket. Egymással tudnak igazán beszélni, és a rádöbbenő érzés, hogy a másik ugyanúgy más, mint te, többet ér mindennél.

Nagyon vártam, hogy elolvashassam ezt a könyvet – a címéért odáig vagyok –, valamiért úgy éreztem, más lesz, mint Ferrante eddigi regényei; csak kettőt olvastam, a Nő a sötétbent (még Nimától kaptam kölcsön a könyvklubunk keretében) és a Tékozló szeretetet, ezt olvastam később, de már annak is hat éve. Habár nagyon vékony kis könyv, szinte belebetegedtem és alig bírtam befejezni, annyira undorító volt helyenként. Ahogy nézem a művei listáját, látom, hogy ez az első, 92'-ben megjelent regénye, ég és föld a Briliáns barátnőmmel; utóbbi még terjedelmében is (mind a három, magyarul a Magvetőnél megjelent Ferrante nagyon kis vékony, a köztudottan „magvetősen” szellősen szedett kiadások kb. 200 oldalasak) is más, sokkal hosszabb, és, a gyér emlékeimre támaszkodva, azt mondom, nem olyan önkínzóan fájdalmas. Nem egy-egy női életszakaszt mutat be, hanem egy több szereplős családregény-folyam nyitókötete. Ferrante itt nem akar megölni, hanem láthatatlanul megkapó módon szinte dokumentarista látleletet mutat néhány család mikroközösségéről. Nekem jobban tetszik ez a módi, nem lep meg, hogy a Nápolyi regények-sorozat hozta el számára a világhírt.

Ó, drága lágy kenyér, remélem, Könyvfesztiválra jön a folytatás, Az új név története. Utálom a sorozatrészekre vonatkozó, agyonkoptatott frázisokat, de ezt tényleg nagyon várom.

Az elején nem tetszett. Nagyon nem. Túl nyers, túl harsány, tele felfokozott, kifelé felnagyított érzésekkel. Elena és Lila állandó rivalizálása pedig egyenesen az agyamra ment. Aztán ahogy az oldalak fogytak, egyre jobban megismertem a két lány történetét, életét – Nápoly szegény negyedét harcaival, kilátástalanságával, vágyaival – egyszer csak azt vettem észre, hogy nem tudom letenni a könyvet. Alattomosan beszippantott, belopta magát az agyamba lassú meséjével. Mivel érdekel a történet folytatása, biztosan el fogom olvasni.

Mindenki nagyon dicsérte, muszáj volt elkezdenem a sorozatot. Engem is azonnal magába szippantott a két lány története, se vele, se nélküle barátsága, egymástól való függése. Ferrante kiváló történetmesélő, hitelesek a karakterei, délolasz temperamentuma. Jól ismeri a „plebs” világát, a tanulni vágyó kislányok és nők lelkét. Alig várom, hogy tovább követhessem a lányok sorsát!
Egyedül az zavart egy kicsit, hogy a fordítás csak utalt az irodalmi olasz és a dialektusban beszélt nyelv használatára, bár ezt sehogy máshogy nem lehetett volna ízlésesen megoldani. Emiatt szeretettel ajánlom eredeti nyelven, felirattal a RAI és a HBO közös sorozatát, ami történet- és szöveghű, nem is beszélve a helyszínek bemutatásáról. Remélem, hamarosan elkészül a többi regény adaptációja is. Ja, és a filmes borító ezúttal sokkal jobban eltalált, mint az első kiadásé.