Briliáns ​barátnőm (Nápolyi regények 1.) 48 csillagozás

Elena Ferrante: Briliáns barátnőm

Lila Cerullo és Elena Greco tűz és víz. Lila fiús, robbanékony, erőszakos, parancsolásra született, Elena lágy, odaadó, szorgalmas, figyelmes és önfeláldozó. Jobban nem is különbözhetnének, sorsuk mégis egy életre összefonódik az 1950-es évek poros nápolyi udvarain. Hol elválaszthatatlan barátnők, hol fékezhetetlen szellemi riválisok. Nem tudnak se egymással, se egymás nélkül élni, kiegészítik, inspirálják egymást; egyikük sem lenne a másik nélkül az, aki. Mindketten egy szegénységgel küszködő, büszke, erőszakos férfitársadalomban próbálnak a maguk módján boldogulni, előrébb jutni, a lehető legnagyobb függetlenséget kivívni.

A Briliáns barátnőm, melyben Lila és Elena gyermek- és kamaszkorát ismerjük meg, egy négykötetes regényfolyam, a Nápolyi regények első része. Elena Ferrante gazdag érzelmekkel és lenyűgöző intelligenciával ábrázolja két főszereplője személyiségfejlődését, és a mindent felülíró szeretetet és csodálatot, mely évtizedeken át táplálta és mélyítette barátságukat.

Eredeti mű: Elena Ferrante: L'amica geniale

Eredeti megjelenés éve: 2012

>!
Park, Budapest, 2016
338 oldal · ISBN: 9789633553572 · Fordította: Matolcsi Balázs
>!
Park, Budapest, 2016
338 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633552780 · Fordította: Matolcsi Balázs

Kedvencelte 7

Most olvassa 11

Várólistára tette 87

Kívánságlistára tette 57

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma MP
Elena Ferrante: Briliáns barátnőm

A Park kiadó szemmel láthatóan vonzódik ezekhez a jelenetközpontú, epikus regényformákhoz, amelyek finoman visznek végig a fájdalom stációin, és elvetik a formai kísérletezés meg a belső monológ eszközét. Jól van ez így – az irodalom végtére is történetmesélés, és egy jó író által elmondott jó történetnek mindig helye kell legyen a polcunkon*. (Sok egyéb mellett, nyilván.)

A Briliáns barátnőm kétarcú regény. Első szinten a háború utáni Nápoly szegénynegyedeinek regénye, a „telep” krónikája, amit egy sajátos (és Ferrante által mesterien felvázolt) „telepi logika” működtet. Ebben a világban az apák nyugodtan kihajíthatják a porontyukat az ablakon, az ő dolguk, nincs gyámügy, hogy megdorgálja őket ezért. (És különben is: amúgy rendes, dolgos ember. Hát… néha elveszíti a kontrollt, az igaz, de most mit tegyünk.) A bátyóknak pedig kutya kötelességük ököllel venni elégtételt, ha a húgukra valaki szemet mer vetni – az csak természetes, hogy a húg is kaphat egyet-kettőt, ha az a benyomás alakul ki, hogy viszonozta a pillantást. Ez a világ a plebs világa – persze plebs és plebs között is van különbség: az egyik például kocsival jár, ő a plebstársadalom csúcsragadozója, de attól még ne bízza el magát, mert ő is csak aljanép, ha meg is szedte magát. Az, hogy Ferrante a telep krónikáját női szemmel mutatja be, csak kiemeli e logika végletes igazságtalanságát. Merthogy nőnek lenni itt kiváltképp nagy szívás – kiemelkedni onnan pedig emberfeletti erőfeszítést kíván: a lány vagy asszony lesz, és akkor legalább a szűk otthon kötöttségeitől megszabadul (hogy újabb szűk otthoni kötöttségeket hozzon létre), vagy tanul, tanul és tanul, és az oktatás költséges és kacskaringós ösvényén próbál meg kiutat találni.

Másfelől meg ez a könyv (egy döbbenetes leegyszerűsítéssel élve) egy barátság regénye. Az elbeszélő Elena és barátja, Lila egyfelől konfliktusban állnak a telep logikájával, és ebben a konfliktusban egymás szövetségesei, de legalább annyira folyamatos a konfrontáció kettőjük között is. (Tulajdonképpen lehet ez (is) a barátság definíciója: folyamatos viszonyváltozás és konfrontáció olyan felek között, akiknek közös érdeke a helyzet normalizálása.) Ebben a szituációban Lila az extrovertált, Elena pedig az introvertált fél, és hogy utóbbi hangját halljuk, teljesen természetes – ő az, akivel könnyen azonosulunk (igen, még akár én is), mert neki meg kell dolgoznia a sikerért, keményen, vért izzadva, ahogy nekünk is, Lilának viszont minden „csak úgy” a rendelkezésére áll. „Csak úgy” intelligens, „csak úgy” vonzó, és még azt is megengedheti magának, hogy ezeket az adományokat lépten-nyomon elpazarolja. Mi, olvasók többnyire Elenák vagyunk, akiket frusztrál a Lilák tökélye, de mégis: szeretjük a közelünkben tudni őt, és néhanap (ímhol egy vallomás) Lilának képzeljük magunkat.

* Azon már lehet vitatkozni, hogy nem kéne-e „irodalmibb” (persze ezt bővebben ki kéne fejteni) borítókkal elkülöníteni ezeket a magasan kvalifikált szépirodalmakat a lektűrösebb címektől. A Briliáns barátnőm esküvői ruhás, tündi-bündi kislányos borítóképe talán távol tartja azokat e könyvtől, akik a Magvető makrofotókra támaszkodó, „piszkos” címlapjain szocializálódtak – de esetleg cserébe elad egy jó könyvet még több embernek, olyanoknak, akik Fábián Janka felől érkeznek a szépirodalom felé.

25 hozzászólás
>!
Nikolett0907 P
Elena Ferrante: Briliáns barátnőm

Nekem ez most nem lett a szívem csücske, de nem is fogom kritizálni, mert a sorozat első kötetéhez képest jó volt.
Folytatni fogom mindenképpen.

6 hozzászólás
>!
sztimi53 P
Elena Ferrante: Briliáns barátnőm

Pár éve a legelső és egyetlen olvasás után bepattintottam Ferrantét a kedvenc írók közé, azóta minden magyarul kiadott könyvét elolvastam, maradt a helyén, rászolgált a címre. Pedig most meglepett. Iszonyú gördülékeny volt számomra, azonnal felfaltam a tetralógia kezdő darabját. Megszoktam azt a gyakran keserű, de mindig őszinte önvallomásokat tőle, legyen az bármily fájdalmas, ehelyett most igazi történetet kaptam. Szeretett Olaszországom talpra állását a háború után, az ötvenes évek politikai vihara közepette. Ám bármily nagy dolgok történnek is a világban, a telep zárt világa a minden főszereplőinknek. Két nagyon érdekes kislány története nő ki a sorok közül, leánnyá majd nővé érés regény, de a legjobb fajtából. Azt hihetnénk, hogy az idős Elena gyerekkorba visszatekintő nosztalgiája unalmas lehet, de én cseppet sem untam. Adott egy nagyon erős, határozott kislány és az ő önfejűséghez, bátorsághoz vonzódó másik lánygyermek, kiknek életet átívelő barátsága egy erőszakos környezetben alakul ki, egymásból merítenek erőt, ebben a mindentől elreteszelt világban, ahol a verekedő apák és fivérek, valamit a kevés, tisztességtelenül meggazdagodott üzletember az urak. Olyan banálisan hangzik ez a barátság szó erre a kapcsolatra, annyival több ennél, átszövi a féltékenység, a versengés, hol egyik, hol másik lány felsőbbrendűsége, de mindvégig nagyon erős az érzelem mindkét oldalon. Nagyszerű végigkövetni, ahogy kinyílik a gyerekek szeme a világra, a nagy megvilágosodásokat, a bimbózó szerelmeket, a kis majd egyre nagyobb játszmákat, érzelmekkel, emberekkel, életekkel. A cél a kitörés. A kérdés a hogyan, házasság vagy tanulás útján. Egyik vagy mindkettő gúzsba köthet vagy kiutat jelenthet ebből a világból. Majd kiderül. Bár olvashatnám a folytatást.

2 hozzászólás
>!
Amadea
Elena Ferrante: Briliáns barátnőm

A második valóságommá vált ez a történet.
Amikor a befejezése után néhány nappal hazafelé baktattam, a fel-meg eltűnő gondolataim között az is felbukkant, hogy vajon Rino kigyógyult-e az alvajárásból, vagy hogyan áll a tanulással Elena. Aztán rájöttem, hogy ezekre a kérdésekre nem kapok választ félóra múlva, amikor hazaérek, mert befejeztem a könyvet, és Elenáék életébe egy jó darabig nem nyerek bepillantást. Meg kell várnom a következő rész megjelenését.
A felismerés nem volt igazán mellbevágó, mint amikor egy brutális függővéggel záródó könyvet / bármit fejezel be. Éjszaka, a könyv befejezése után nem akartam a falba verni a fejem, még csak azt se mondtam, hogy „nem hiszem el, bameg!”. A Briliáns barátnőm észrevétlenül, minden hatásvadászattól mentesen érte el, hogy az ünnepi mizériában ne akarjak mást, mint heverni a cicás ágyneműn és olvasni.

Az ötvenes évek Nápolyában járunk, a munkások laktak poros lakótelepen. Az itt lakók autószereléssel, takarítással, cipőtalpalással foglalkoznak, Elena, az egyik főszereplő és a narrátor apja portás a városházán. A módosabbak közé tartoznak a bárt üzemeltető Solarák és a vegyesboltot vezető, gyűlölt Don Achille családja. Az autó, a tévé kirívó luxuscikk és irigység tárgya. A gyerekek gyorsan felnőnek, a szülők 10-15 évvel idősebbnek tűnnek a koruknál, elnyűtte őket az élet, a gond és a pénzhiány.
Tulajdonképpen ismerős közegben játszódik a történet, de a telepen dúló erőszak, hála a magasságosnak és a szüleimnek, teljesen idegen volt számomra. A családokban tettlegességig fajulnak a viták, mintha valójában nem is szeretnék egymást – hogy Elenát az anyja, Lilát pedig, a másik főszereplőt, a mindenki által imádott-gyűlölt Lilát senki nem szereti egészséges szeretettel, az holtbiztos. Nagyon sajnáltam őt, mintha a telep ártó energiái is arra törekedtek volna, hogy tönkretegyék azt, aki más. Azt hittem, az olaszok féltékenysége csak régi mese, de úgy tűnik nem; a lányok kísérői – általában a fiútestvérek és azok barátai – egy lopott pillantásért képesek elverni bárkit. A gyerekek és a nők is szinte ölre mennek, ha elfajul a játék vagy valaki kitalálja, hogy „megszerez” magának valakit, mintha a vágy tárgya nem érző lény volna. Durva, erőszakos világ a telep, mintha nem is létezne rajta kívül más, és karanténként zárja magába az embereket.
Itt születik meg Elena és Lila barátsága – no, nem egy gyengéd, csupaszív kapcsolatot kell elképzelni. Féltékenység, versengés, irigység vegyül a lányok támogatásába és lelki rokonságába – van, aki szerint ez természetes, szerintem nem csak ilyen lehet egy lányok közti barátság. Húzzák-vonják előre egymást az életben, a gyerekkortól kezdve. A történet során végig Elena a narrátor, a leírásában Lila már-már mitikus lénnyé válik, aki mögött ő örök második marad, és az, ami igazán értékes, mind Liláé. Kíváncsi lennék, ő mit gondol a barátságukról. Lehet, hogy nem egy önbizalom-tuning az egymáshoz való viszonyuk, de biztos pontot jelentenek egymásnak, amikor újabb és újabb földrengés rázza meg az életüket. Egymással tudnak igazán beszélni, és a rádöbbenő érzés, hogy a másik ugyanúgy más, mint te, többet ér mindennél.

Nagyon vártam, hogy elolvashassam ezt a könyvet – a címéért odáig vagyok –, valamiért úgy éreztem, más lesz, mint Ferrante eddigi regényei; csak kettőt olvastam, a Nő a sötétbent (még Nimától kaptam kölcsön a könyvklubunk keretében) és a Tékozló szeretetet, ezt olvastam később, de már annak is hat éve. Habár nagyon vékony kis könyv, szinte belebetegedtem és alig bírtam befejezni, annyira undorító volt helyenként. Ahogy nézem a művei listáját, látom, hogy ez az első, 92'-ben megjelent regénye, ég és föld a Briliáns barátnőmmel; utóbbi még terjedelmében is (mind a három, magyarul a Magvetőnél megjelent Ferrante nagyon kis vékony, a köztudottan „magvetősen” szellősen szedett kiadások kb. 200 oldalasak) is más, sokkal hosszabb, és, a gyér emlékeimre támaszkodva, azt mondom, nem olyan önkínzóan fájdalmas. Nem egy-egy női életszakaszt mutat be, hanem egy több szereplős családregény-folyam nyitókötete. Ferrante itt nem akar megölni, hanem láthatatlanul megkapó módon szinte dokumentarista látleletet mutat néhány család mikroközösségéről. Nekem jobban tetszik ez a módi, nem lep meg, hogy a Nápolyi regények-sorozat hozta el számára a világhírt.

Ó, drága lágy kenyér, remélem, Könyvfesztiválra jön a folytatás, Az új név története. Utálom a sorozatrészekre vonatkozó, agyonkoptatott frázisokat, de ezt tényleg nagyon várom.

7 hozzászólás
>!
giggs85 P
Elena Ferrante: Briliáns barátnőm

Ferrante fever, vagyis Ferrante-láz. Ezzel a szóösszetétellel írják le azt a világszerte egyre nagyobbá váló érdeklődést (vagy akár mondhatnám csúnya szóval hisztériának is), ami Elena Ferrantét, korunk talán legfelkapottabb olasz írónőjét és az ő tetralógiáját, a Nápolyi regényeket körüllengi. Gyakorlatilag bárhol jelennek meg ezek a könyvek, a siker garantált – az olvasók és a kritikusok körében egyaránt. Én valahogy mindig ki akartam maradni az ilyen jellegű „lázakból”, és emiatt is gondolkoztam viszonylag hosszabb ideig azon, hogy belevágjak-e a sorozat első magyarul megjelent kötetébe, a Briliáns barátnőmbe. Azonban, mint sejthető, belevágtam, és egyáltalán nem bántam meg.

Ez a regény érezhetően a szerzőnő saját gyermekkorába, saját egykori világába visz vissza (a mai napig nem tudjuk, kit takar az Elena Ferrante álnév, bár találgatások folyamatosan vannak), és egy rendkívül különös barátság (vagy talán inkább függés?), valamint a dél-olaszországi nyomorból való kitörés lehetősége áll a történet középpontjában. Elena és Lila szinte egymás tökéletes ellentétei iskolás éveik elején (Elena csinos, csendes, szorgalmas, míg Lila szürke, ám hihetetlenül okos és agresszív), ám így is egy igazi, életre szóló barátságot kötnek. Ez a bő 300 oldal az ő kapcsolatuk alakulását követi végig Elena szemszögéből egészen felnőtté válásuk pillanatáig.

Ferrante írástechnikája könnyed, természetes, igen gyorsan lehet haladni vele, emellett rendkívül élénk színekkel képes felidézni az ’50-es évek külvárosi Nápolyát, annak minden nyomorával, lüktető agresszivitásával, de vitathatatlanul meglévő szépségeivel egyetemben, miközben elénk tár még vagy két tucat másik sorsot is. Jól elkülönül egymástól a gyermekkor zárt, kiismerhetetlen, rejtélyes világa, amelyben a gyerekek csak a pillanatnak élnek, és a kamaszkor lázadásokkal, felfedezésekkel teli miliője, amiben már a jövő is számít, valamint a fő kérdés: hogyan törhetnek ki a szegénységből?

A két lány világa olyan szoros szimbiózisban van egymással, ami csak igen nehezen megfogható. Egyikük tettei sem értelmezhetőek a másiké nélkül. Egyre inkább szembe kerül egymással a tradicionális dél-olasz világkép, amelyben minél több lemondással, minél korábban abbahagyott tanulmányokkal és minél korábban elkezdett munkával, a hagyományok és a közösségi elvárások tiszteletben tartásával, valamint egy jól választott férjjel lehet kitörni a nyomorból, és egy merőben új, amely minden lemondást és nehézséget kizárólag a tanulásnak rendel alá, és a megszerzett tudás segítségével lehet csak kiemelkedni a nincstelenségből.

Elena és Lila története érezhetően tetralógiának készült: a Briliáns barátnőm épp annyira kerek, hogy magában is gond nélkül megálljon, ugyanakkor épp annyira nyitott, hogy várjuk a folytatást. Hiába ír a szerző tipikusan női témákról, ezek a férfiak számára is gond nélkül befogadhatók, és élvezhetők. Bár Ferrante nem lett a legnagyobb kedvencem, már most tudom: nem fogok egy percig sem gondolkodni, hogy elolvassam-e a sorozat második kötetét, Az új név történetét.

>!
Timcsibaba77
Elena Ferrante: Briliáns barátnőm

Bizonytalan voltam a nápolyi történetekkel, és megvallom őszintén, túlzottan nem röpködtem az olasz irodalomért, így kissé cinikusan fogtam bele a regény olvasásába. Elena Ferrante mesterien ért a tollforgatáshoz, izgalmasan kihozza a legalapvetőbb, unalmas történetből a maximumot. Bemutatja a plebs réteg életét, családok sorsa, egy nagy közös nevezővel, az egyszerűséggel. Olaszországban is nagy a szegénység, az ötvenes években is betetőzik a felháborodás, a két társadalmi réteg között tátongó szakadék, ami még inkább szét húzza egymástól az embereket. Mindenki igyekszik számításait fiatalon megtalálni, nyélbe ütni az üzleti álmait. Legtöbb fiatal ebben a műben is csak álmodozik, majd egy új fejezet nyílik a jövő reménységeinek életében, van aki családot alapít, van aki könyvet ír, és lesz, aki vállalkozásba fog.
Roppant tetszik ez az ötletes kissé elsőre rétestészta hosszúságúra elnyújtott történet, miért négy regény lett egy történet, sokat gondolkoztam rajta. Korszakokra van bontva ez a mű, ami inkább elbeszélés, mégis oly gördülékeny.
Az fogott meg leginkább, hogy a valóságot mutatja be körítés nélkül az író, az emberek esendősége, gyarlósága, minden hibájával, és szépségével egy igazi hús-vér szereplőkkel, a nápolyi életről.
Ami felcsigázta a kíváncsiságomat, hogy vajon mi lehet a célja, oka a mű írójának az álnéven való szereplésre.
Minden vágyam egyszer élőben is megcsodálni Nápolyt, és bekerülni a lüktető véráramába, megízlelni hangulatát, gasztronómiáját, kultúráját, akár csak pár nap erejéig. Csak ajánlani tudom Elena Ferrante-t mindenkinek, aki fogékony a mozgalmas írásokra.

>!
egy_ember
Elena Ferrante: Briliáns barátnőm

Na jó, mégis ötös :)
Igazából nem találok benne hibát. Csak kicsit hiányoltam a Ferrante-féle élveboncolást.
De ez egy másik történet…

8 hozzászólás
>!
tonks
Elena Ferrante: Briliáns barátnőm

Alliteráció mániásként a könyv már a címével megvett magának. Sosem olvastam ezelőtt olasz regényt, de talán többet kellene? Mert ez nagyon-nagyon jó volt, érdekes, olvasmányos, pedig mikor megláttam, hogy egy 4 részes sorozat első kötete, kicsit lelombozódtam, ugyanis az ilyen családregényekben a gyermekkort, kamaszkort a „kötelező kör” kategóriába sorolom, amelyek után jöhet a konkrét, izgalmasabb cselekmény.
A szívembe zártam Lilát és Elenát, minden hibájukkal együtt, alig várom a folytatást. Az egész regény nagyon jól van megírva, de a finálé vitt mindent, rég olvastam ennyire kiforrott befejezést, pedig cliffhangerrel zárult. Ami miatt kicsit kiakadtam, de mégsem éreztem hatásvadásznak, tényleg ilyen zárást igényelt a kamaszkoruk.
Remélek a Park Kiadó szaporán hozza majd a folytatást.

u.i.: érdekes párhuzamokat lehet vonni a szintén Park-os Brooklyn és e között a könyv között: hasonló kor, hasonló főszereplő lány, feminista megközelítés.

1 hozzászólás
>!
msglass P
Elena Ferrante: Briliáns barátnőm

Az olasz könyvek iránti szerelmem pont egy olyan kötettel kezdődött évekkel ezelőtt, aminek helyszíne, Piombino, ezer szállal kötődik a gyerekkoromhoz és a családi legendáriumhoz. Azóta is várom, hogy újra elkapjon az a nagyon különös, igazán semmihez sem hasonlítható érzés olvasás közben – hát most végre megkaptam. Talán ebben rejlik a Ferrante-láz varázsa?

Ez a könyv úgy szól nagyon sok mindenről, hogy közben szinte semmi igazán fajsúlyos nem történik benne. A háború utáni Nápolyban járunk, annak is egy külvárosi lakótelepén, ami egyébként olyan nagyon sokban nem különbözik szerintem mondjuk egy budapestitől. Persze megvannak a maga olasz sajátosságai, minden klisével és sztereotípiával együtt, de nem is ezen volt a hangsúly, hanem Lenu és Lila barátságán, közösen töltött gyermekkorukon, a köztük lévő rivalizáláson. Nem is annyira barátság az övék, mint inkább valamiféle szövetség, bár talán csak az mondatja ezt velem, hogy sokszor éreztem magam hasonlóan, mint Lenu, valaki más árnyékában, bármennyire is igyekeztem kikerülni onnan. Persze a kamaszkor éppen elég gyötrelem önmagában, hát még ha az embernek a saját családjával és a legjobb barátjával is meg kell küzdenie, néha már erején felül is, na az az igazi kihívás.

Ami számomra nagyon különlegessé tette ezt a regényt, és valamelyest elkülöníti a többi idei olvasásomtól, az egyértelműen a hangulata. Sok helyzetben magamra ismertem, újra előjöttek rég elfelejtett emlékek és érzések. Viszonylag sokáig olvastam, közben volt időm ezeken is rágódni – félresiklott barátságokon, elhanyagolt kapcsolatokon. Sokat tűnődtem azon is, vajon az én életemnek melyek voltak azok a gyerek- és fiatalkori eseményei, amik hasonlóan nagy hatással voltak rám – persze ahhoz, hogy ezt tisztán lássam, még jó pár évnek el kell telnie.

Türelmetlenül várom a következő kötetet, nem is annyira azért, mert egy nagyon pofátlan függővéget kaptunk, hanem mert újra akarom ezt az érzést, ami egyszerre félelmetes, mert előhozza a régi sérelmeket, ugyanakkor nagyon vonzó, mert páratlan irodalmi élményt nyújt. Gondolkoztam azon, hogy angolul folytatom, de aztán eltántorított, hogy az is csak fordítás, nem az eredeti, akkor meg már miért ne várnám meg a magyart, mert egyébként a fordítás egész egyszerűen csodálatos.

>!
Lobo
Elena Ferrante: Briliáns barátnőm

A kiváló történelmi, szociológiai pillanatkép mellett a lányok barátsága az egész történet kulcsa.
S ahol Ferrante ragyog az az, hogy megmutatja, milyen az, amikor azt akarjuk, ami a másiknak van, de nem elvenni tőle, hanem részesülni benne, mert a különbségek (oktatás, házasság) a kapcsolatukat veszélyeztetik, elválaszthatják őket.

Részletek: http://olvasonaplo.net/olvasonaplo/2016/12/15/elena-fer…

5 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Kuszma MP

Most értettem meg igazán, mi az a plebs, sokkal világosabban, mint amikor a tanárnő elmagyarázta. Mi vagyunk a plebs. A plebs ez a viszálykodás az étel és a bor miatt, a torzsalkodás, hogy kit szolgálnak ki előbb és jobban, ez a mocskos padló, melyen jönnek-mennek a pincérek, ezek az egyre közönségesebb koccintások. A plebs az anyám, aki felöntött a garatra, és most hátát mosolytalan apám vállának vetve teli szájjal nevet az ószeres sikamlós célzásain.

337. oldal

>!
tonks

A pénzre egyfajta cementként tekintünk, ami megszilárdít, és megakadályozza, hogy a saját létünk és mindenkié, aki kedves számunkra, elveszítse a kontúrjait.

251. oldal

>!
theodora

Ilyen volt a világunk, teli gyilkos szavakkal: torokgyík, vérmérgezés, tífusz, gáz, háború, esztergagép, sitt, munka, bombázás, bomba, tüdővész, genny. Azt hiszem mindaz a sok félelem, ami egész életemben végigkísért, ezekből a szavakból, ezekből az évekből származik.

27. oldal

>!
theodora

Amint lehetett, bezárkóztam a mosdóba, és bámultam magam a tükörben, meztelenül. Már azt sem tudtam, ki vagyok. Gyanakodni kezdtem, hogy addig tart ez a nagy változás, amíg át nem vedlek anyámmá: sántává, kancsallá, és senki nem fog többé szeretni. Sokat sírtam, a legváratlanabb pillanatokban is. A mellem közben megnőtt és felpuhult. Úgy éreztem, titokzatos erők kerítettek hatalmukba, és a belsőmből irányítanak. Csupa szorongás voltam.

92. oldal


A sorozat következő kötete

Nápolyi regények sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Anthony Capella: Vendéglő a Vezúvnál
Jeney Zoltán: Róma és Nápoly
Márai Sándor: Itália életérzés
Bodnár Gyula (szerk.): Róma, Nápoly
Monica Capuani (szerk.): Róma, Velence, Firenze, Nápoly, Pompei
Dombi József: Nápoly
Monos János: Nápoly, Pompeji és a Vezúv
Michael Leech: Nápoly és Sorrento
Tim Jepson: Nápoly és Dél-Olaszország
Loretta Santini: Nápoly és Campania tartomány