Én mai napig nem tudom, hogy Ferrante hogy csinálja, de még ha olvasási válságban vagyok is, ő nem ereszt a lapok közül. Végig kell mennem a történeten, bármi áron, akkor is ha nehéz, fáj. Sohasem unom, ha le is rakom néha, akkor is csak levegőre, ételre, italra vágyom, aztán vissza kell másznom a történetbe. Annyira ismeri a lelket, annyira tudja hogy és miként hibázunk, azokat milyen rosszul reagáljuk le, ezzel rontva önnön sorsunkat, és azt is tudja, hogy hogyan kerekedünk felül ezeken, hogyan kell át- és túlélni bármit, és annyira tudja mit jelent nőnek lenni, anyának, barátnak, egyáltalán embernek.
Az alaptéma még mindig megmaradt: a barátság, két nő barátsága szolgáltatja az alapot. Ez a kapcsolat egyre nehezebb, nem csak azért, mert a nők barátságát a féltékenység (a másik külsejére, intelligenciájára, a férfiak érdeklődésére, stb.) és az ebből fakadó versengés nagyban befolyásolja, hanem mert ahogy idősödünk, más környezetben, más emberek befolyásának kitéve már lehetetlen fenntartani azt a szövetséget, amit kislányként kötünk. Túl sokat változunk, kevesebb idő marad a másikra, elhallgatunk dolgokat, hol félelemből, hol gonoszságból, hol tapintatból. A hetvenes évek Olaszországa amúgy is elég komplikált hely, az elmaradt délen beindul az iparosodás, munkásmozgalmak állnak ki a túlhajszol, elnyomott, alulfizetett, néha szexuálisan zaklatott munkaerők mellett, ugyanakkor a nők helyzetének javulása beindul, a feminizmus elkezd virágozni, a házasság szentségét sem veszik már olyan komolyan, de azért a vallási befolyás igen erős. Ebben a politikailag zűrzavaros időben érnek igazán nővé, mind Lenu, mint Lila: találnak társat, lesznek anyává, csinálnak karriert. A könyv kitér az anyaság nehézségeire, az első pár hónap poklára, különböző anyatípusokat mutat be, és azt a lányok hogyan követik el ugyanazokat a hibákat, amit a szülőanyák, vagy a ritka eseteket azt, amikor tanulnak a hibákból. A nem sikerült házasságok konfliktusairól is hallunk, pl. a rossz szexről, ami még inkább lehúzza a kapcsolatot, továbbra is foglalkozik a társadalmi különbségekkel, azzal, hogy milyen nehéz kitörni a nyomorból, ha sikerül mennyire nehéz beilleszkedni egy másik “osztályba”, az örök kisebbrendűségi érzéssel, ami nem hagyja el az embert, akkor sem ha különb azoknál, akik beleszülettek ebbe a miliőbe. Bemutatkozik a nyomor, a maffiaszerű rétegek jóléte, és az írói, újságírói körök, Nápolytól Milánón át Firenze is elénk tárul. És persze szóba kerül az írás, a termékeny és az írói válság korszakai.
A két nő között megkezdődik az igazi szakadás, túl sok az ellentétes vélemény, az irigység, a másik kapcsolatainak rosszallása, a túl sok és túl hideg csend és a ki nem mondott szavak úgy érzem javíthatatlanul elvágják a gyerekként eltéphetetlennek tűnő kapcsot. Elsorvad, ismeretséggé fajul.
spoiler
Nekem megint nagyon tetszett, persze egy sorozat harmadik kötete nem tud annyi újdonságot nyújtani, mint egy első, ám így is az év egyik legjobb könyve számomra. A negyedik még várat magára. A befejezés, ami majd megöl picit, mert nem lesz mire várnom, mert fájdalmas lesz, és nem lesz több olvasatlan Ferrante. Addig meg be kell érnem a sorozattal. Állítólag kiváló. Bevizsgálom.