Aki ​megszökik, és aki marad (Nápolyi regények 3.) 90% 504 csillagozás

Az a kivételes helyzet van most, hogy mindenkivel egyetértek. Azokkal is, akiknek nagyon tetszett a regényfolyam harmadik része, meg azokkal is, akik azt gondolják, hogy már egy szappanoperához kezd hasonlítani, plusz még a szereplők sem lettek szimpatikusabbak. A szappanoperáknak meg van az a tulajdonsága, hogy a történet csavarjai (ha vannak, márpedig mindig vannak) továbbviszik a nézőt, itt meg az olvasót. Kiváncsivá tesznek a folytatásra. Persze, ehhez azért jó kis sorozatnak kell lennie, de ehhez Ferrante nagyon ért, bár az ő esetében a szappanopera (nem írom le többször ezt a szót, mert talán inkább negatív, mint pozitív a csengése), szóval, hogy ő nagyon ért ahhoz, hogy Elena és Lila regényes életét valódi irodalommá varázsolja. Na, ez a varázs az, ami aztán váratja velünk a folytatást is. Annak ellenére, hogy a szereplőkkel nemigen tudtam azonosulni, mégis sokszor elkapott a hevület, hogy jaj ne, ezt a lépést ne tedd meg, mert veszett fejsze, és hát az utolsó oldalakon ki is derül, hogy rám kellett volna hallgatni. (csak viccelek).
Még két mondandóm van: spoiler

Én mai napig nem tudom, hogy Ferrante hogy csinálja, de még ha olvasási válságban vagyok is, ő nem ereszt a lapok közül. Végig kell mennem a történeten, bármi áron, akkor is ha nehéz, fáj. Sohasem unom, ha le is rakom néha, akkor is csak levegőre, ételre, italra vágyom, aztán vissza kell másznom a történetbe. Annyira ismeri a lelket, annyira tudja hogy és miként hibázunk, azokat milyen rosszul reagáljuk le, ezzel rontva önnön sorsunkat, és azt is tudja, hogy hogyan kerekedünk felül ezeken, hogyan kell át- és túlélni bármit, és annyira tudja mit jelent nőnek lenni, anyának, barátnak, egyáltalán embernek.

Az alaptéma még mindig megmaradt: a barátság, két nő barátsága szolgáltatja az alapot. Ez a kapcsolat egyre nehezebb, nem csak azért, mert a nők barátságát a féltékenység (a másik külsejére, intelligenciájára, a férfiak érdeklődésére, stb.) és az ebből fakadó versengés nagyban befolyásolja, hanem mert ahogy idősödünk, más környezetben, más emberek befolyásának kitéve már lehetetlen fenntartani azt a szövetséget, amit kislányként kötünk. Túl sokat változunk, kevesebb idő marad a másikra, elhallgatunk dolgokat, hol félelemből, hol gonoszságból, hol tapintatból. A hetvenes évek Olaszországa amúgy is elég komplikált hely, az elmaradt délen beindul az iparosodás, munkásmozgalmak állnak ki a túlhajszol, elnyomott, alulfizetett, néha szexuálisan zaklatott munkaerők mellett, ugyanakkor a nők helyzetének javulása beindul, a feminizmus elkezd virágozni, a házasság szentségét sem veszik már olyan komolyan, de azért a vallási befolyás igen erős. Ebben a politikailag zűrzavaros időben érnek igazán nővé, mind Lenu, mint Lila: találnak társat, lesznek anyává, csinálnak karriert. A könyv kitér az anyaság nehézségeire, az első pár hónap poklára, különböző anyatípusokat mutat be, és azt a lányok hogyan követik el ugyanazokat a hibákat, amit a szülőanyák, vagy a ritka eseteket azt, amikor tanulnak a hibákból. A nem sikerült házasságok konfliktusairól is hallunk, pl. a rossz szexről, ami még inkább lehúzza a kapcsolatot, továbbra is foglalkozik a társadalmi különbségekkel, azzal, hogy milyen nehéz kitörni a nyomorból, ha sikerül mennyire nehéz beilleszkedni egy másik “osztályba”, az örök kisebbrendűségi érzéssel, ami nem hagyja el az embert, akkor sem ha különb azoknál, akik beleszülettek ebbe a miliőbe. Bemutatkozik a nyomor, a maffiaszerű rétegek jóléte, és az írói, újságírói körök, Nápolytól Milánón át Firenze is elénk tárul. És persze szóba kerül az írás, a termékeny és az írói válság korszakai.
A két nő között megkezdődik az igazi szakadás, túl sok az ellentétes vélemény, az irigység, a másik kapcsolatainak rosszallása, a túl sok és túl hideg csend és a ki nem mondott szavak úgy érzem javíthatatlanul elvágják a gyerekként eltéphetetlennek tűnő kapcsot. Elsorvad, ismeretséggé fajul.

spoiler

Nekem megint nagyon tetszett, persze egy sorozat harmadik kötete nem tud annyi újdonságot nyújtani, mint egy első, ám így is az év egyik legjobb könyve számomra. A negyedik még várat magára. A befejezés, ami majd megöl picit, mert nem lesz mire várnom, mert fájdalmas lesz, és nem lesz több olvasatlan Ferrante. Addig meg be kell érnem a sorozattal. Állítólag kiváló. Bevizsgálom.

Nem tudom, Ferrante hogy csinálja ezt; mélységesen undorodom a szereplőktől, megvetem, ostobának tartom őket és éktelenül dühös vagyok, ugyanakkor képtelen vagyok elszakadni a soros kötettől, ahogy a lányok a nápolyi telep mikrokozmoszától.

Nem bírom felfogni, hogy ezek a nők – mert Elena és Lila időközben felnőttek, 25-30 évesek – mi a fészkes fenéért ragaszkodnak… pontosabban nem ragaszkodnak, hanem képtelenek tovább lépni a telepi világtól és az ott élőktől, ha más nem, a telefon, mint valami köldökzsinór továbbra is hozzáköti őket annak erőszakos, gyűlölettől átitatott levegőjéhez. És persze a telep sem ereszti szülötteit. A lakók olyanok, mint egy kiterjedt nagycsalád, aminek különböző ágai időnként igyekeznek elpusztítani a másikat, hogy aztán szövetkezzenek egy másik ellen. Akinek sikerül megszökni, az is ott hagy magából valamit és értesül a szülőkön, rokonokon keresztül, hogy a többiek mit pletykálnak róla és ennek fényében hogyan változik a család megítélése – és jaj annak, akit a pletykák megtalálnak. Ez az éra semmit nem ad, de mindent elvesz.

A harmadik kötetben már tágabb perspektívából látjuk a képet, új szereplők lépnek a lányok életébe, ennek ellenére a „törzsgárda” nem változik, az első kötetben megismert telepi gyerekek is felnőttek a lányokkal együtt és a kapcsolatok szorosabbra fonódtak; a hatalmaskodók próbálnak néhány embert behálózni és a szolgálatukba állítani, ki tudja, milyen célból; úgynevezett szerelmek születnek, ami ádáz féltékenységet és köpködést vált ki másokból. Az ellenségek barátok lesznek, a barátok ellenségek, bár ez csak ideig-óráig tart, és a telepet sem kerülik el a hatvanas évek forrongásai és tüntetései.

Mindig megcsömörlök ettől a hihetetlen gyűlöletáradattól, ami a szereplőket jellemzi, mintha senki nem érezne tiszta szeretetet valaki más iránt, mindent beárnyékol a maró rosszindulat. Egy apa lek*rvázza az unokája anyját – újabb felhőtlen kapcsolatot alapozva meg –, de minden vélt bűn megbocsátást nyer a Pénz által. A telepen akkor van értéke egy lánynak, ha minél több pénzt tol a család alá – ha nem az ő boldogulások minden gondolata, egy rühes kutyánál is rosszabbul bánnak vele –, mindegy, hogy kitartottként vagy tizenkét óra munka eredményeként teremti azt elő.

Nagyon sokat lehetne még beszélni a könyvről és magáról a sorozatról, de minimális spoiler nélkül nehéz. Pl. nagyon érdekes, ahogy Elena próbálja önálló személyiségként meghatározni magát, kicsoda ő Lila, a család, a vele szemben támasztott követelmények nélkül.

Borzasztó és rettentő addiktív ez a sorozat, nehéz kivonni magunkat a hatása alól.

Most nem volt meg igazán az az érzés, ami az első két részben, hogy annyira érdekel, beránt a történet, csak a háromnegyedétől éreztem azt, hogy újra beindulnak az események. A vége megint roppant meglepő volt, nagyon kíváncsi is leszek az utolsó részre, de hagyok most egy pár hét pihenőt magamnak, és könnyedebb olvasmányokkal folytatom. Kicsit megviselt most ez a kilátástalanság, hogy bármerre mész, bármit csinálsz, a múlttól nincs menekvés.

Önmagad elől nem tudsz elszökni.

Bár a második kötetet számomra nem tudta felülmúlni, de a harmadik Nápolyi-regényt is borzadással teli élvezettel olvastam. Mert ami és ahogy történik, azt nem lehet élvezetesnek nevezni, viszont az írásmód, a szereplők, Ferrante mesélése még mindig ugyanolyan zseniális.

Lila és Lenú kapcsolata talán ebben a kötetben a legizgalmasabb. Bár keveset találkoznak, mégis folyamatosan hatással vannak egymásra, a beszélgetéseik meg általában valami olyan kimondásához vezetnek, amiről nem is gondolták volna, hogy valaha elhangozhat köztük. Már nem azok az önfeledt kislányok, akik beejtették a pincébe a babáikat, de valahol még mindig szeretnének azok lenni.

Ebben a részben sok szó van a politikai forrongásokról, változásokról. Bevallom, ezeket a részeket én kevésbé élveztem, de megértem, hogy Lila és Lenú sorsához ez is hozzátartozik. Engem még mindig a telep élete és a két lány kapcsolatának kapcsolata érdekel a legjobban. Néha úgy érzem, mintha én is ott, velük élnék, érzem a kétségbeesésüket, bánatukat és az apró örömeiket is.

A harmadik kötet vége utána pedig igazán kíváncsian várom, mi is fog történni a negyedik részben. Ferrante, kegyetlen vagy ám velünk, olvasókkal is.

Ez a rész nem lett a szívem csücske. Annyi jó értékelés született róla, hogy félve írom le, de se tartalmilag, sem stílusában nem tetszett. Egyedül az olasz temperamentum jött át. Lenu és Lila nem lettek a barátnőim.

Két nap alatt elolvastam :) A második rész eddig számomra a beszt, de a folytatás is lendületes, érdekes. Milyen furcsa, hogy míg az első részben idegesített egy kicsit a sok név, mostanra (és már a második részben sem) egyáltalán nem így volt, mert nem hoz be annyi új szereplőt az írónő a történetbe, hogy zavaró legyen.

Picivel kevésbé tetszett, mint a második rész, de töretlenül imádom a sorozatot. A lányok egyre érettebbek és felnőttebbek, de egyre távolabb is kerülnek egymástól. Új szerepek, új kihívások várnak rájuk, nőként, feleségként és anyaként is nagyon különbözően élik az életüket. Kicsit sok volt a politika és a baljós történés, belefáradtam a végére. Izgatottan várom a lezárást!

Míg a Nápolyi regények előző két kötete Lila és Elena versengéséről szóltak, addig a sorozat ezen részében a lányok életútjai teljesen kettéágaznak: Lila a semmiből – egy gettóból és egy szalámigyárból próbál egyedülálló anyaként kitörni (egyetlen segítsége Enzo, akihez egy nem mindennapi, kissé érthetetlen kapocs fűzi), míg Elena íróként, anyaként és friss feleségként próbál helytállni. Ugyan a könyv elején még mindig érezhető Elena Lilától és az ő véleményétől való függése, a kötet közepe felé megrázza magát és próbál kitörni Lila árnyékából, abból a démoni befolyásból, amellyel a „barátnő” behálózta.

Mocsok, gyűlölet, a szegények/felkapaszkodottak és a jóba beleszületett semmirekellők között húzódó antagonisztikus ellentét, házasságtörés, irigység, gyilkosságok, munkásmozgalmak kelnek Ferrante segítségére abban, hogy függővé tegyék az olvasót ettől a gyűlöletes világtól. Csupa szenny, mégis roppant addiktív.

Ami pedig a címet illeti… aki megszökik, az biztos, hogy el is szakad? És aki marad, valóban veszít?

Továbbra sem értem mi ennek a sorozatnak a varázsa. Nem szeretem az olaszokat , nem szeretem a közeget, amiben a regény játszódik. Nem szeretem a politikai okoskodást, amire sok sok oldalt szán a szerző, beszéltetve a szereplőit. És ha már a szereplőknél tartok. Egyszerűen rühellem Elenát (van annak jelentősége, hogy egyik főszereplőnek ugyanazt a nevet adja a szerző, mint amit ő visel?). Önző, gyermeteg, irigy, gyenge. Persze minden jellemvonásának megvan az oka, de fejlődni képtelen. Elenánál talán csak Ninot rühellem jobban. Nárcisztikus majom (már bocsánat, ha valaki szereti). Pierto szánalmas, bár őt sajnálom. Az egyetlen számomra érdekes szereplő Lila. Az ő története érdekel. Elképesztő erő van abban a nőben, pusztító erő. Félelmetes. És pont ezért bár érdekes, őt sem szeretem.
Nem tudok semmit írni a könyvről, amit szeretnék benne. és mégis ott van a DE. Letehetetlen és szeretem. Nem tudom mit, de szeretem.

És végül egy idézet: „ Esőcsepp voltam egy pókhálón, vigyáztam, hogy le ne pottyanjak.” Ebben az évben ez a legszebb gondolat, amit olvastam. Én is esőcsepp vagyok, aki idén lepottyant. Ebben a mondatban számomra mély önazonosság van. Már csak ezért az egy gondolatért is mély hála és köszönet Elena Ferranténak.