A ​fényességek 42 csillagozás

Eleanor Catton: A fényességek

Eleanor Catton fordulatos, hömpölygő története kerek százötven évvel ezelőtt, az új-zélandi aranyláz idején játszódik, a szigetek legtávolabbi csücskében, ahol szövevényes bűnügyre derül fény. De vajon tisztában vannak-e azzal a tettesek és az áldozatok, hogy mindez csak éppen ennél a csillagállásnál történhetett meg éppen így?

Egy sötét ügy és egy bravúros nyomozás Mars, Vénusz és a többi bolygó képviselői a kaotikus, világ végi településen: miután elolvastuk ezt a csodálatos regényt, garantált, hogy a saját horoszkópunkra is más szemmel nézünk!

Eredeti megjelenés éve: 2013

>!
Európa, Budapest, 2016
942 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634053484 · Fordította: Rakovszky Zsuzsa
>!
Európa, Budapest, 2016
942 oldal · ISBN: 9789634054528 · Fordította: Rakovszky Zsuzsa

Enciklopédia 8


Kedvencelte 3

Most olvassa 11

Várólistára tette 110

Kívánságlistára tette 70

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Csabi>!
Eleanor Catton: A fényességek

Ellentétes érzések feszítik szűmet ezzel a regénnyel kapcsolatban.
A Booker az a márka, amit (szinte) feltétel nélkül elfogadok. Talán csak egy könyvre mondanám, hogy tévedés, kompenzálás, pillanatnyi elmezavar juttatta a díjhoz spoiler, de azért nagyon kíváncsi lennék rá, hogy milyen indokkal adták Cattonnak a díjat 2013-ban. A Guardian cikkét olvastam el, a zsűri elnöke azt mondja, háromszor olvasták el, és mindig rendkívüli újdonságokat fedeztek fel benne. Azt mondja, a legkönnyebb döntésük volt, vita nélkül egyeztek meg a győztesben. A zsűri oda volt a viktoriánus történetért, és le voltak nyűgözve a szövegtől, az abból áradó tudástól. Nem vitatom, hogy ebben igazuk van.

A könyv 942, nem kicsi, oldal. Új-Zélandon vagyunk 1866-ban, az aranyláz idején. Egy nap három rejtélyes eset is történik: meghal egy remeteként élő egykori aranyásó, egy szajhát ájultan találnak az úton, és a város egyik leggazdagabb embere eltűnik. Ezenkívül gubanc adódik némi hajón feladott csomagokkal. 12+1 ember gyűlik össze egy szállodában, hogy megpróbálják összetenni, ami információjuk van, hogy kiderüljön, mi is történt. Már ez a fejezet több mint 400 oldal. Ahogy halad előre a könyv, egyre inkább átveszik a szerepet azok, akik benne is voltak az eseményekben, hogy aztán kibontakozzon egy árulásokkal, csalásokkal, szerelemmel és bűnnel terhes történet, aminek csápjai kinyúlnak Angliáig, Ausztráliáig és Kínáig is.
Maga a regény tényleg lenyűgöző, már annak, aki hajlandó lelassulni a könyvhöz, hogy minden szereplővel részletesen megismerkedjen, felvegye a hely és a kor hangulatát. Catton ritkán terheli hosszas elmélkedésekkel az olvasót, ha nem is gyorsan, azért mennek előre az események, sok a párbeszéd, a hossza ellenére is könnyen olvasható könyv. De mégis, hiába a 942 oldal, a történet központúság, nem éreztem befejezettnek a regényt. Egyszer csak meghal valaki, megölik, és nem tudjuk meg, hogy mi is történt valójában. Aztán a történet visszaugrik egy évet, és gyorsított ütemben megtudjuk az előzményeket, mi is vezetett ahhoz a viharos éjszakáig a szállodában. Elvarratlan szálak fityegnek itten, kérem.

Nem lehet könnyű egy ekkora művet írni, rengeteg információt kell az írónak megjegyeznie és kezelnie, én több helyen is úgy éreztem, hogy maradt némi lyuk a sztoriban. Persze olvasni sem könnyű egy ilyen könyvet, az olvasónak is meg kellene jegyeznie mindent, de én bizony csak üveges tekintettel néztem néha, hogy hogy is volt ez már egyszer 3-400 oldallal ezelőtt? Túl sokat kíván az író az olvasójától, és nem könnyíti meg a dolgát azzal, hogy némi memoritert sző a szövegbe.

Muszáj szólni a regény asztrológiai vonatkozásáról. Szerintem az asztrológia a középkori butaság máig fennmaradt zárványa. Az írónő viszont, úgy tűnik, hisz benne. Erre a „tudásra” építi fel a könyve szerkezetét. Minden nagy fejezet előtt valami horoszkóp izé van, és a fejezetek címei is asztrológiai utalások, bár azt is hozzáteszem, hogy maga a szöveg, ha nem is mentes ezektől, de nincs agyonterhelve a csillagok járásával. Megmondom, nem vettem a fáradtságot, hogy utánanézzek, mi mit jelent, nem is érdekelt, pedig ezek a csillagállások mutattak rá egy-egy személy jellemére, de úgy voltam vele, hogy magamtól is fel fogom ismerni, ki a jó és ki a rossz fiú.
Mindez ahhoz vezet, hogy minden szereplő egy típust testesít meg, Carver a velejéig gonosz, Mrs. Wells az állandó cselszövő, Staines a könnyelmű kalandor, Anna a szűzkurva, stb, jellemfejlődést ne várjunk a történettől, mindenki játssza a maga szerepét az óraműben. Clockwork Kiwi.
Eltekintve attól, hogy nem egy mestermű, hanem egy tehetséges grafomán műve, ez egy szórakoztató, szép nyelven megírt regény, aki bírja a lassan hömpölygő 19. századi angol irodalmat, annak be fog jönni.

Érdemes megemlíteni, hogy Rakovszky fordítása bravúros, tényleg csak néhány hibán akadt meg a szemem, oldalszámra vetítve elenyésző. Egyedül a címmel nem tudok mit kezdeni, semmi értelme magyarul. Az asztrológiában a Luminaries a két világító égitestet, a Napot és a Holdat jelképezi, Annát és Stainest. Az Oxford szótár szerint olyan személy, aki inspirál, befolyásol másokat. Még egyszer azért nem fogom elolvasni, hogy ez tényleg így volt-e.

Amadea>!
Eleanor Catton: A fényességek

Eleanor nem az a lány, akit siettetni lehet, állapítottam meg kissé trágár módon olvasás közben; amikor eszembe jutott az az őrült ötlet (bár, inkább az nevezhető annak, hogy megvettem), hogy a 2017-es év utolsó megkezdett olvasmánya ez a monstrum legyen, nagyon meg kellett küzdenem magammal az első pár (<50) oldalon, mert haladni akartam, vártam, hogy elkapjon a történet sodrása, de csak valami bizonytalan locspocsot éreztem a lábujjaimnál, folyamatosan visszarántott és rákényszerített, hogy üljek a seggemen és várjak. Így hát vártam, és amikor túljutottunk az alapszituáción – egy idegen belebotlik egy titkos tanácskozásba, és, miközben kóstolgatják egymást, bepillantást nyerünk az idegen múltjába és jellemébe –, és elkezdődött a történet, én is megnyugodtam lelassultam hozzá és kezdtünk összecsiszolódni.

Vegyesek az érzéseim a könyvvel kapcsolatban; az tagadhatatlan, hogy szerettem olvasni, eldagonyáztam benne és nem éreztem, hogy a sarokba fogom hajítani, ha nem történik végre valami – mert történik, csak nem az általunk megszokott módon – azaz a könyvekben és filmekben, ahol pár vágással vagy csak úgy magukban, az olvasók-nézők elől elhallgatva eljutnak a megoldásig a szereplők –, hanem olyan naturalisztikus, azaz elég uncsi módon. Apró tévedések, csúszások történnek, óriási galibát okozva és tizenpár ember életét összekuszálva. Elkallódik egy utazóláda. Aláírják egy hajó adásvételi szerződését. Valaki megvásárol négy darab női ruhát. A magamban csak holdudvar-szereplőknek nevezett karakterek próbálják kibogozni a szálakat, lehetőleg mindent kiszedve a többiekből, és mindent megtartani a maguk szerepéről. Mi a közös az örömlányban, a politikusban, a remetében, a szélhámosnőben és a hajóskapitányban? És a többiekben? A szálak tovább gabalyodnak, ahogy mindenki próbálja takargatni magát, indulatok szabadulnak el, régi sérelmek törnek a felszínre, szerelem, felebarátság, kapzsiság, bosszúvágy és rosszindulat rajzolja át a képet a fogyó hold árnyékában.

Ezzel a hatásvadász képpel teszek egy kis kitérőt: valószínűleg az egész történetet átszövik az asztrológiai jelképek, szimbólumok, amelyek egy plusz jelentésréteggel árnyalják a történetet, de az értékelők többségéhez hasonlóan nem értek a csillagjegyekhez, csak @fischerella molyos értékelése segített átlátni egy-két dolgot. Annyit tudok felmutatni, hogy az a két pasi, akibe halálosan belezúgtam életem során, mindkettő Rák jegyű (és közgazdász, de ez inkább magyarázható azzal, hogy a bölcsészek szexinek találják a számok varázslóit), és hogy előszeretettel takarózom a napjegyemnek tulajdonított jellemzőkkel, ha nagyobb összeget verek el ereszdelahajam-dolgokra (hát még ha csillognak is). Idétlenkedés vége.

Szerencsére az asztrológiai inkompetenciával is élvezhető A fényességek. Ahogy fentebb sírtam róla, Eleanor lassan és kicsit szokatlan módon építi a cselekményt, de bámulatos logikai készséggel; ki, mit, mikor (akár hosszú évekkel ezelőtt) mondott és tett a kb. húsz fontosabb szereplő közül, mind szépen összefonódik és a végére összeáll a mozaik, bár gyakran előfordult, hogy bávatagon pislogtam a sárga fotelben, hogy a hogy fenébe is van ez, ehhez még az én memóriám kevés 947 oldalon keresztül, ráadásul a bájos, ifjú hölgy a vége felé már az idősíkokkal is elkezd babrálni.

Nem mehetek el szó nélkül a találó, pontos karakterábrázolása mellett; az okok és indítékok közötti matekozásban arra is van idő (na meg hely), hogy bemutassa a szereplők jellemét, a mozgatórugóikat, érzelmeiket és mindenféle defektjüket, amelyek jól felvázolják a reakcióik hátterét.

Tehát: tetszett, jól esett belemerülni, olvasni ezeknek a hétköznapi, érdekes embereknek a történetét és kíváncsi voltam, mi sül ki a végére. Az elejét leszámítva nem támadt bennem türelmetlenség és nem éreztem azt, hogy tele van üresjáratokkal, de nem látok rajta semmi Man Bookeres, szédítő díjaznivalót – ha csak azt a bátorságot nem, hogy egy mai, fiatal író úgy dönt, hogy ír egy viktoriánus stílusú nagyregényt és ezt a feladatot remekül teljesíti. Lehet, hogy nem intelligencia-robbantó újdonságot kellene várnom a díjnyertes regényektől, hanem tiszteletet (is) a régmúlt iránt.

Ui.: A magyar kiadás gyönyörű (a képek nem adják vissza a részleteket), de a cím, miért ez lett a címe?

Ui2.: Rendkívül büszke vagyok magamra, amiért viszonylag hamar elolvastam a várólistám legvaskosabb darabját, és nem ejtettem se a lábamra, se a mellkasomra.

7 hozzászólás
giggs85>!
Eleanor Catton: A fényességek

Egy eléggé furcsa képzettársítással kezdeném Eleanor Catton Booker-díjas regényének, A fényességeknek, a bemutatását. Szenzációként jelentették be néhány éve, hogy a perui Machu Picchuról egy 16 gigapixel felbontású képet készítettek, ami az akkor elérhető legrészletesebb és legjobb felbontást tette lehetővé, minek segítségével szabadon barangolhattunk (ha csak virtuálisan is) a világ egyik legcsodálatosabb ember alkotta látványosságában. Szemügyre vehettük az összes épületet, átjárót; a kövek illesztését és a köveken lévő repedéseket; a növényzetet; a turistákat és az ő felszerelésüket. Egy ideig fantasztikus érzés, és igazán jó móka volt nézelődni, de az ember előbb utóbb elfáradt tőle, és kedve támadt továbblépni. Valahogy ilyen ez a 942 oldalas regényóriás is. Viszont ezt végig is kell olvasni…

A viszonylag ismeretlen Eleanor Catton 2013-ban egy hamisítatlan (ál)viktoriánus regénnyel állt elő, amelynek mind a témája, mind a tartalma, mind a narráció, mind pedig a hossza egy igazi 19. századi brit regényt idéz fel. Az Aranyláz idején, 1866. január 27-én, természetesen egy viharos éjszaka, egy Walter Moody nevezetű skót férfi száll partra az új-zélandi Hokitika kikötőjében, majd a sűrű eső elől egy szállodában keres menedéket. Itt botlik bele tizenkét különböző korú, származású és társadalmi rangú férfiba, akik titkos gyűlést tartanak, melybe kénytelenek bevonni az új jövevényt is, és elmesélni neki, miért jöttek össze ezen az estén. És ettől kezdve bő négyszáz oldalon keresztül olvashatunk egyetlen nap eseményeiről, megszakítás nélkül.

Catton ráérősen, a legapróbb részleteket is kibontva mesél. Van, mikor hagyja szóhoz jutni a szereplőit, de van olyan is, mikor a mindent tudó (de korántsem mindent elmesélő) narrátor úgy ítéli meg, hogy túl unalmas vagy csapongó az egyes szereplők mondandója, ezért átveszi az irányítást. A tizenkét különféle nézőpontból elmesélt nap történései és a különböző cselekményszálak pedig szép lassan elkezdenek formálódni, majd alakot ölteni. A történetben szerepet kap egy (vagy több) halott, rengeteg arany, szerelem és árulás, csempészek és zsarolók, urak és prostituáltak, jellegzetes 19. századi figurák és megannyi újabb kérdés. Az új-zélandi írónőnek van ideje egészen pontos és egyedi képet festeni a szereplőiről, felépíteni karaktereket, jellemeket, kapcsolódási pontokat, előkészíteni a fordulatokat, és elérni azt, hogy a lassan csordogáló cselekmény is lekösse az olvasókat. Walter Moody pedig, mint egyféle Sherlock Holmes, hallgat és figyel; megpróbálja összerakni azt a sokféle (néha egymásnak is ellentmondó) információt, amit hallott, és levonni a konzekvenciákat. Walter Moody pedig, mi vagyunk, olvasók. De itt még a regény felénél sem tartunk, ahonnan még majd hatszáz oldalnyi folytatás következik…

Meg kell jegyeznem azonban, hogy a cselekmény tökéletes megértéséhez elengedhetetlenül szükséges az asztrológia pontos ismerete, ami nálam nem volt meg. Ez a téma engem hidegen hagy, sőt, inkább taszít. Viszont ebben a könyvben minden történést valamilyen asztrológiai szemszögből, csillagok együttállásából kell szemlélni, hogy pontosan képet kaphassunk. Ezeket azonban sajnos nem magyarázza meg a szerzőnő, csak elvétve (például az első rész végén, amikor kiderül – számomra –, hogy a „Nap a Bakban” azt jelenti, hogy pontosságra törekedő és távolságtartó elbeszélést kapunk, ez azonban, a csillagok mozgása miatt a következő fejezetben már érvényét veszti. De hogy mit jelez a folytatás, a „Kos a Harmadik házban”, megint csak nem derül ki. Így fogalmam sem volt, hogy mire kellene figyelnem különösen). Nem emlékszem, hogy mikor volt ehhez hasonló könyv a kezemben, amikor a (tökéletes) megértés kulcsa ennyire távol, és elérhetetlenül lett volna tőlem. Így csak javasolni tudom, hogy akinek van türelme hozzá, keressen rá az összes csillagállás, konstelláció, asztrológiai jelkép jelentésére, mert szükséges.

Eleanor Catton összességében igazi minőségi irodalmat alkotott, nem is nagy-, de óriásregényt, amely egyszerre krimi, kaland- és (ál)viktoriánus regény, jól végiggondolt cselekménnyel és plasztikusan felépített karakterekkel; de mielőtt belekezdenétek, gondoljátok végig, hogy lesz-e elég időtök, türelmetek és energiátok erre a majd 1000 oldalas monstrumra és a szükséges háttérinformációk megszerzésére. Nekem nagyon nem volt…

4 hozzászólás
rosemary_goth P>!
Eleanor Catton: A fényességek

Természetesen először szeretném megköszönni az @Európa_Könyvkiadó-nak, hogy elérhetővé tette e-könyv formátumban a Kobo rendszerén keresztül a könyvet. Másként soha nem olvashattam volna el.

Kihívás utolsó könyveként vettem a kezembe, és egészen addig nagyon boldog voltam, hogy elértem hozzá, amíg meg nem láttam, hogy hány oldalt is jelent… pff.

A fülszöveg szövevényes, hömpölygő és fordulatos jelzőkkel illeti a történetet. Hát nem kifejezés, hogy mennyire az!
Ez a könyv tele van apró meglepetésekkel. A történetben szépen lassan derülnek ki kis titkok, amik fenntartják az olvasó figyelmét. Még akár majd' ezer oldalon keresztül is.

Nem állítom, hogy minden egyes pillanatában élveztem az olvasást. Sőt! Sokszor untam az egészet, és hajítottam volna a sarokba. Pedig én a végtelenül türelmes emberek közé tartozom, aki le tud lassulni egy jó történethez. Ez viszont már nekem is nagyon lassú volt. off
Ennek ellenére kitartottam, mert nagyon szerettem volna megtudni, hogy kit, mi motivált az eseményekben. Merthogy azt mindenkép megtudjuk spoiler.

Nem vagyok asztrológus, ezért természetesen nem értettem én sem a bolygó- és csillagállások összefüggéseit. Viszont a könyv kb. feléig vettem a fáradságot, hogy rákeressek. off.
Annak, aki azt hiszi, hogy a történethez bármi köze is lenne a horoszkópoknak, elárulhatom, hogy erre vonatkozóan semmi bizonyítékot nem találtam. Szerintem ez csak egy marketingfogás volt. És a díjat is azért nyerhette, mert:
1. Rohadt hosszú könyv, ahol minden egyes szál a legutolsó oldalakig megfelelő helyen és időben került elénk. Fantasztikus munka ekkora kavarodást kézben tartani!
2. A bírák sem értették az összefüggéseket :) De ezt persze nem akarták elárulni.

Szóval annak ajánlom csak, aki erős idegzettel rendelkezik, és legalább addig kitart, amíg vége a könyvnek. Sok türelem kell hozzá.
Ugyanakkor a bonyodalmak megértése miatt mindenképp indokolt volt a off terjedelem.

Azt bizton állíthatom, hogy megérte elolvasni, de még egyszer nem fogom :)

4 hozzászólás
cseri>!
Eleanor Catton: A fényességek

Hosszú téli esték és egy féltégla könyv. Nem is akartam elolvasni, ha akartam volna, ezt már hét év alatt megtehettem volna, de annyira nagy, hogy egyszerűen felhívja magára a figyelmet a könyvtár polcán.
Nem volt rossz olvasni, élveztem az új-zélandi aranyásó hangulatot, de a cselekmény azért eléggé bonyolult. Nem az emberi kapcsolatok, de hogy az arany mikor honnan hova került, azt töredelmesen bevallom, nem tudtam követni. Ezért ezt egy picit elhibázott vállalkozásnak érzem, ezt a bonyolult sztorit mégiscsak jobban össze kellett volna fogni, foglalni az oktalan olvasónak. És sajnos voltak benne bosszantó hiányosságok, spoiler

Black_Venus>!
Eleanor Catton: A fényességek

Ez egy nagyon hosszú regény volt. Mivel Booker-díjas, reménykedtem, hogy hasonlóan jól megírt lesz, mint az így díjazott könyvek általában. Ebben kicsit csalódtam, mert a könyv nagy része párbeszédekből áll, a narrátor szinte meg sem szólal, így nehézkes követni, hogy ki mit mondott már és kinek, hogy hol tart a történet. Bár néhány száz oldal után megkönyörül olvasón, és időnként elmagyarázza, hogy miről is van szó, enélkül követhetetlen lenne.
A könyv elején azt ígérte, hogy mire elolvasom, megértem, mire jó a horoszkóp: de nem értettem meg. Mondjuk amúgy sem hiszek az ilyesmiben.
A korszak, amikor játszódik és Új Zéland, meg az aranyásók azért érdekes. A vége felé már egészen lekötött. De addigra meg szerintem az író unta meg, és egyszerűen csak lezárta a történetet. Ajánlom, ha valaki szereti hosszú regényeket és érdekli a felfedezések kora. Nem ajánlom, ha valaki nem szereti a grandiózusan szószátyár könyveket.

Banditaa P>!
Eleanor Catton: A fényességek

Booker-díjas könyv, szóval voltak elvárásaim, azt hiszem, nem is csalódtam.
Kezdjük azzal, hogy az egész asztrológiai ízéből én semmit se fogtam, soha nem érdekelt, nem vagyok az áltudományok kedvelője. Catton igen, lelke rajta. Hogy levont-e az olvasás értékéből, hogy ezt a szintet nem értettem, nem tudom. Lehet, hogy majd utána olvasok. Annyi biztos, hogy tetszett a könyv. Annak ellenére is, hogy igazából fogalmam sincs, mi volt ez az egész. Persze, értem a részeket, szeretem, ha valami bonyolult, itt pedig a rengeteg szereplő és a szövevényes cselekmény pedig rendesen megbonyolította az egészet. A rengeteg oldal után még se éreztem azt, hogy milyen fantasztikusan le van zárva a könyv, micsoda csattanó a vége. Igazából nem tudom, mi a vége, leginkább úgy érzem, hogy nincs is vége, csak abba lett hagyva. Sok szál van, ami kibontatlan maradt, megválaszolatlan kérdéseim is vannak bőven. Hogy bosszant-e a dolog? Egy cseppet sem. Egyszerűen csak jó volt elolvasni a könyvet, annyira más volt, mint bármi, akit eddig olvastam. Nem tudom elmagyarázni, tessék elolvasni.

3 hozzászólás
VeronikaNy>!
Eleanor Catton: A fényességek

Fura regény ez. Többször újrakezdtem, amikor olvastam, akkor szerettem olvasni, de nem vágytam az olvasására. Rosszat nem tudok mondani rá, de valahogy mégsem tudtam megkedvelni.

Belle_Maundrell>!
Eleanor Catton: A fényességek

Fennáll annak az esélye, hogy már január közepén megküzdöttem az év legnagyobb falatjával, legalábbis hirtelen nem jut eszembe más 942 oldalnál vastagabb könyv, amit el tervezek olvasni. Bár ki tudja, mikor sodor az utamba a szél egy újabb monstrumot.
Egyébként meg nagyon meg vagyok elégedve a teljesítményemmel, mert három nap alatt elolvastam a kis dundit, hogy időben vissza tudjam vinni a könyvtárba. De most, hogy kellően megdicsérgettem magam, térjünk a lényegre.
Azt hiszem, Eleanor Catton nem egy olyan lány, aki elsieti a dolgokat, legalábbis ha alapozhatom a véleményemet arra, hogy milyen könyvet írt. Ha azt mondom, hogy lassan csordogál a történet, akkor finoman fogalmaztam. Viktoriánus regényeket megszégyenítő tempóban haladunk, kellett is egy kis idő és pár száz oldal, amíg megszoktam és belerázódtam ebbe a komótosan hömpölygő stílusba. Viszont érdekes módon mégsem untam halálra magam, azt leszámítva, hogy az elején türelmetlenül vártam, mikor fejezi már be a sztorizgatást az a tizenhárom ember, aki összegyűlt egy esős estén, hogy megbeszéljék, hogy valaki meghalt, valaki eltűnt, valaki meg kidőlt. Nem bírok magammal, és meg kell jegyeznem, hogy az elején biztosra vettem, hogy egy csapat sorozatgyilkossal van dolgunk, és ki akarják nyírni szerencsétlen Moodyt. :D Mármint mi másért kérdezgették volna, hogy egyedül van-e, tartja-e valakivel a kapcsolatot meg mik az aranyásó tervei? És ráadásul tizenhárman voltak, ami persze tökmindegy, de mégiscsak egy olyan könyvről beszélünk, amiben fontos szerepet kap az asztrológia, szóval akár az ilyen babonás kis hülyeségek is számíthatnának. El is gondolkoztam rajta, hogy kéne írnom egy ilyen könyvet, olyan szépen elképzeltem a pszichopata aranyásó bűnbandát.
De vissza a valóság mezejére. Érdekes volt, hogy a sok lényegtelennek tűnő dolog végül milyen fontos lett, ahogy a tizenvalahány ember történeteiből összeállt a nagy egész, és minden jelentőséget nyert.
A karaktereket néha kicsit kevertem, sokszor vissza kellett lapoznom az elejére, hogy most ki a bankár vagy a patikus, annyira nem is emlékezetesek, de vannak köztük nagyon érdekes figurák, és összességében jól ki lettek dolgozva. Főleg Ah Sook, Anna és Lydia érdekeltek, bennük volt valami izgalmas.
Az asztrológiai utalások megmaradnak laikusként is feldolgozható szinten – legalábbis nagyjából –, bár bevallom, gőzöm sem volt a fejezetek előtti ábra meg a címek jelentőségéről, annyira meg nem érdekelt, hogy utánanézzek. Az világos, hogy Anna a Nap, aki körül mindenki minden forog, szóval gondolom Staines meg a Hold, feltételezem, hogy ezért lehet az egyforma horoszkóp is. Néhány dolog azért ismerősen csengett, meg amúgy én szeretem a horoszkópot csak a jó dolgokat veszem magamra, szóval nem zavartak ezek az elvontabb dolgok.
Új-Zéland tetszett, mint helyszín; emlékeim szerint ez volt az első találkozásom ilyen nemzetiségű íróval, és más itt játszódó könyvet sem olvastam még. Olyan vadregényesen szép és zord, meg a Gyűrűk urára emlékeztet… szóval minden szép és jó.
Maga a regény felépítése is említésre érdemes, először ugye ott a rengeteg bő lére eresztett mesélés, aztán a végére gyakorlatilag egy oldalasak a fejezetek, ráadásul az időben is visszafelé ugrálunk. Az egyre kurtább fejezetek tök jól párhuzamba állíthatók a Hold fogyásával, ami lehet, hogy hülyeség, de nekem ez ugrott be olvasás közben.
A vége felé kicsit megzavart az idősíkok váltakozása, és valahogy furcsa volt, hogy a legvégén nem tértünk vissza a jelenbe, így picit befejezetlennek éreztem, kíváncsi lettem volna, mi történt a tárgyalás után. Viszont tetszik a körkörössége, ez is kicsit olyan, mint a holdállás vagy a csillagok állása vagy mi a szösz, vagy az évszakok, vagy az élet… ó, mindjárt átmegyek filozofikus hangulatba. Szóval érdekes, hogy a végén tulajdonképpen visszaérünk oda, ahol az egész elkezdődött, és máris lehetne elölről kezdeni az egészet.
Az írónő stílusa tetszik, tényleg szépen ír, sok rész egészen megsimogatta a lelkemet a szépségével, bár magát a könyvet nem érzem annyira nagy durranásnak, szóval nem különösebben hatott meg a Man Booker-díj. Gondolom inkább az lehet a titka, hogy egy fiatal írónő 2013-ban írt egy olyan könyvet, ami akár kétszáz évvel ezelőtt is születhetett volna.
A magyar cím szerintem nem valami szerencsés választás, én nem igazán tudtam értelmezni, bár gondolom Annára és Stainesre, alias a két fő (fényes) égitestre utalhat. Viszont egyébként le a kalappal a fordító előtt, nagyon szép munkát végzett, én kifejezetten örültem a régies kifejezéseknek is, kellett a hangulathoz.
Azt nem mondom, hogy újraolvasnám, de megérte elolvasni és dagonyázni egyet ebben a terjedelmes nagyregényben. Az írónő másik könyvét is mindenképpen el szeretném olvasni; a fülszöveget elnézve eléggé távol áll ettől, de szívesen megismerném Eleanor Catton egy másik oldalát is. Ráadásul A próba csak 408 oldal, ami sokkal barátságosabb szám. :P

fischerella>!
Eleanor Catton: A fényességek

Eleanor Catton regénye egészen csodálatos, bár nagyon sokáig nagyon lassan és egyfajta körülményességgel olvastam: haladni akartam vele, de gyorsabban nem ment; beosztottam az időmet (minden este előveszem), de csak lapozgattam – mégis ott bujkált mindig a várakozás, hogy mikor lehet már újra belekezdeni, és mikor jön már A Fordulat. Azt hiszem, a regénynek nemcsak témája, alapvető közege az aranyásás, hanem az az olvasás módját is meghatározó tényező. Mintha az a nehézkes kitartás, lemondás, sokszor körbe-körbe járás, de mégsem feladás képeződne le az olvasás folyamatában is (ami ennél a könyvnél szerintem tényleg hosszú-hosszú idő), amit Hokitika aranyásói (vagy aranyásók bárhol) is átélnek attól a perctől kezdve, hogy megvették a felszerelést, odáig, hogy végre rátaláltak az aranyra, ami megváltoztat… mindent (?)… kijelöl egy pontot, amit visszatekintve lehet akár mérföldkőnek is nevezni.

Ez a pont nálam akkor jött el, amikor észrevettem, hogy a könyv szerkezete a fogyó Holdat követi (vagy legalábbis lehet úgy olvasni). Az első rész még a teljesség igényével meséli el az előzményeket, minden oldalról megvilágítva minden szereplő vélt vagy valós indítékait, motivációit, cselekedeteit, azzal a kifejezett céllal, hogy összeálljon valami kerek egész. Ahogy viszont a történet tovább pereg, úgy rövidülnek a részek, sűrűsödik a cselekmény, az események, előzmények addig ismeretlen oldalaira vetül fény. A végén szinte a szöveg el is fogy – már abban az értelemben, hogy az utolsó fejezetek egyre rövidebbek, pár sorból, egy-egy párbeszédből állnak.

Iszonyú erős hangulat- és atmoszférateremtésben ez a regény, és ennek persze szerves része ez a terjengős, időnként kusza narrátori beszédmód, amit sokszor legalább olyan nehéznek tűnik összefoglalni, értelmezni, mint a részeket bevezető zodiákust vagy gyakorlatilag bármilyen előforduló asztrológiai együtthatót (nem is sikerül). Mindent minden szinten áthatnak a motívumok, például imádtam a hol gömbölyödő, hol fogyó Anna alakját, és sokáig lehetne sorolni, még mit. Le vagyok nyűgözve, na.


Népszerű idézetek

Amadea>!

– A szép nőkkel az a baj – mondta Clinch egy pillanattal később –, hogy tudják is magukról, hogy szépek, és ezért gőgösek lesznek. Én az olyan nőket szeretem, akik nem tudják magukról, hogy szépek.
– Aki buta – mondta Tauwhare.
– Nem buta – mondta Clinch. – Csak szerény. Igénytelen.
– Ezeket a szavakat nem ismerem.
Clinch elhárító kézmozdulatot tett.
– Aki nem beszél sokat. Nem beszél magáról. Tudja, mikor kell csöndben maradni, és mikor kell beszélni.
– Vagyis ravasz – mondta Tauwhare.
– Nem ravasz! – Clinch megrázta a fejét. – Nem ravasz, de nem is buta. Egyszerűen csak… óvatos, csöndes. És ártatlan.
– Ki ez a nő? – kérdezte Tauwhare hamiskásan.
– Én nem valódi nőről beszélek – mondta Clinch, mogorván. – Különben mindegy is.

582. oldal

1 hozzászólás
Larawyn>!

De nincs igazság önmagában, csak valamihez viszonyítva, és az égi viszonylatokat mozgásban lévő kerekek, megdőlt tengelyek és forgó számlapok alkotják; ez az automatikusan szabályozott összhang minden pillanatban változik, soha nem ismétli önmagát, soha nem dermed mozdulatlanná.

430. oldal

theodora P>!

– Hallottam valahol, hogy az új-zélandi bennszülöttek szerint amikor meghalunk, a lelkünkből csillag lesz.
– Eddig még ez a legnyomósabb érv, amit hallottam, amellett, hogy az ember felcsapjon bennszülöttnek.

458. oldal

Batus>!

Vannak, akiknek rossz lapot osztott a sors. De az ember nem építhet mások lelkiismeretére, ha másképp szeretne élni. Azzal kell boldogulnod, amid van, küszködni kell és nem adni fel.

74. oldal

Belle_Maundrell>!

Amit a Vízöntőben csak megpillantottunk – amit magunk elé képzeltünk, amiben hittünk, amit megjósoltunk, amire számítottunk és amiben kételkedtünk, amire előre figyelmeztettünk –, a Halakban végül napvilágra kerül. Azok a magányos látomások, amelyek egy hónappal korábban még csak az álmodozó képzeletében éltek, most a valóság formájára és anyagára tesznek szert. Magunk hoztuk létre magunkat, és mi magunk leszünk önmagunk végzete is.

618. oldal

Belle_Maundrell>!

A halak jegyének két ikerhala, az én és az éntudat, egymást tükröző ikerpár a méhben, az elme saját farkába harapó kígyója – a végzet akarata, egyszersmind a végzetes akarat –; és az önfelszámolás háza olyan börtön, amelyet maguk a börtönlakók építenek: levegőtlen, nincsen ajtaja, és az ablakokat belülről vakolták be.

618. oldal

Belle_Maundrell>!

– […] Senkit sem lehet elítélni csak azért, mert bizonyítható, hogy jó oka lett volna elkövetni azt a bizonyos bűntettet.

659. oldal

Belle_Maundrell>!

– Mindenki szeretné, ha szeretnék.
– Ez nagyon igaz – mondta Devlin szomorúan. – Mindnyájan azt akarjuk, hogy szeressenek bennünket… azt hiszem, azért, mert szükségünk van rá. Csak akkor lehetünk önmagunk, ha szeretnek bennünket.

665. oldal

Kapcsolódó szócikkek: szeretet
Belle_Maundrell>!

– Óriási szerencse albatroszokkal találkozni!

722. oldal

Kapcsolódó szócikkek: albatrosz
Belle_Maundrell>!

– És mit tekintenél nagyobb szerencsének, ha maradnál, vagy ha mennél?
– Azt tekintem szerencsének, hogy választhatok – mondta Moody.

820. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Nermin Bezmen: Kurt Szejt és Sura
Iny Lorentz: Vörös égbolt
Jude Morgan: A bánat íze
Cselenyák Imre: Áldott az a bölcső
R. Kelényi Angelika: Mennyei bűnök 2.
B. Czakó Andrea: Hervadhatatlan
Gaby Roney: A Huszár esküje
Fábián Janka: Koszorúfonat
Lilian Nattel: A stetl lánya
Laura Baldini: A tanítónő