Madárcsontú ​versek 1 csillagozás

Mint holdfényt a fák

Fellegpaláston, csillaghálón át
súgjon neked a csönd jó éjszakát,
öleljen puha testű nyugalom
álomba: és mint friss havon,
selymes ábrándok lassú dombjain
vezessenek altató szavaim,
ringassanak keringő vérárammal,
csitítsanak dobogó ritmusokkal.

Hagyd, hogy az éjjel, mint jóízű sóhaj
messze sodorjon minden érthető
és érthetetlen sebtől, félelemtől.
Hagyd, hogy emeljen ködkarjaival,
terjedjen benned hullámaival,

s akkor fellegen, csillaghálón át
engem is érzel. Mint holdfényt a fák.

Pereg a hó

A Vlegyászán most csitul el a szél.
Most hajlik a fagy roppant dereka.
Az áfonyatő álmában beszél –
a holdas csöndben lassan pereg a
megbocsátás ajándék-havazása.
Sisakvirágok kóbor tüskeváza
ünnepre vált: befogadja a táj.

Kihalt birtokát az idő bejárja,
nincs tobozfürt, hogy ne ingana ága,
pereg a hó: hogy nyugalmat találj.

A völgyek biztonsága messze lent –
a csillagok színes világa távol,
várakozó csöndesség idebent.

A fenyvesen a fehér átvilágol.

A Vlegyászán vastagodik a jég
tavaly csontszáraz patakmedreken.
Madárszárny lebben, megvillan a kék,
felröppen szívbe fagyott énekem:

havazz, havazz! Boróka álma érzik
mindenen át. Élni fogunk, hiszem.
Most – várakozz. A csoda benned érik,
s felujjongsz majd! Túl tüskén, könnyeken.

Idővizeken vitorlás szavak.
Csöpp fények hullámágyban alszanak.
Szélinga jár, kócolja a napot –
az árnyékommal kettesben vagyok.

Lejárt szavatosság (részlet)

Csobog a csönd – a tó, a szív verése
halkul: az ősz hintója már beáll.

Lejárt szavatosság (részlet)

Vihar vonultán felleg közt dorombol.
Tejutat épít árva csillagokból

Cirmos eltűnik (Részlet egy hazai levélből)

Tájoló

közelebb jön hozzád a csöndrigó
tenyeredből szavaid elfogadja
tenyeredből száll sóhajnyi magasba
úgy tűnik el hogy észre sem veszed

nem tűnik el fölötted él a göncöl
szekérrúdján kapaszkodik először
széntestű árnyékot rajzol szívednek
s ha letörölnék eltűnsz tán te is

közelebb érsz a leszakadt hidakhoz
nem sejtheted milyen kékségbe jutsz
mély vizeken mély szakadékok nyílnak
szárnysarjadás élőszó-zuhanás

csöndzuhanás törpe nyírfák temetnek
időlápok szőnyegén dér remeg
tekints rám Isten elhagyott a lélek
vagy mindörökre küldj rám felleget

Szélhárfa

Kék hárfahúrok, vízesés, madarak esti csöndje,
hazai föld talpad alatt, világfa tejút-törzse
és lebbenő árnyalakok – idegenek, barátok;
töredező párkányzatok, csupa gazdátlan zálog,
kaszáló sziromkönnyei,
virágzó somfák berkei,
árvák maradtok, árvák!
Valami végleg elveszett,
táncuk leszálló levelek
még csöndesebben járják.
Fehér köved mély kútba hullt, sokára csobban, idegen,
soká visszhangzik még a múlt –
kék akkord hárfaidegen.

Énekeimben

gázlómadarak riadásra kész
szíve és röpte és sorsa
idő-cserepek sohasem egész
nyugalom vágyak lebontva

néha tó tükre és béke alkonyaté
néha hínár pusztulás
néha lidércfény mindig varázs
varázs

gázlómadarak rejtekén remegés
vízi világban élek
érzem a mélység és a magasság
örvényes ízét a lélek

föl-le száll bennem
rejtőzik bennem
csöndesül énekeimben

Harmat

Úgy tudsz, kedvesem, rólam, mint a bor
a tavaszról: valami összeköt.
Nem érdemes kutatni, mi. Rabol
s ajándékoz kénye szerint a föld,
ragyog és elborul az ég velünk.
Csöndes a szív, az árapály dobog,

a dal harmatcsöpp, pókfonálon csüng.

Hajótalan, sirálytalan, nehéz
vizek sodornak, számvetésem kész,
s hiszem: öröm leszek, pár pillanatnyi kincs
– bor vagy sugár –, hozzád közel egészen:

csöppnyi világban, harmatkölteményben.

A liliomokért

Ha vártalak (és sokszor vártalak),
könnyű volt testem-telkem, mint a hab,
az idő boldog csöndbe öltözött,
liliom sarjadt égett nád között;

a vágy harangszavú hullámait
körbezengette, átszakadt a híd,
áradt a víz, omlottak kőfalak,
és zakatolt az ábrándok alatt

a vér körpályás, élő rendszere;
váltóját későn állította be:
föl-le száguldó lélegzet-csapat
jelezte jöttödet, nyugalmamat -.

Már a medrébe minden visszatért.
Fohászkodjunk a liliomokért:
nekünk bomlottak sugaras és vad
pillanatokban, amíg vártalak.