Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Nincs baj / Baj van / Van remény (Patrick Melrose 1-3.) 114 csillagozás
A legfelsőbb körökhöz tartozó, mesés gazdagságban élő David Melrose kegyetlenül uralkodik boldogtalan feleségén és ötéves fián, Patricken. A szadista apa mellett felnövő fiúból heroinista lesz, aki a második kisregény elején apja hamvaiért indul New Yorkba. Patrick apja emlékével együtt függőségétől is megszabadul, majd maga is családot alapít.
Enciklopédia 37
Szereplők népszerűség szerint
Patrick Melrose · Nicholas Pratt · Victor Eisen
Helyszínek népszerűség szerint
Kedvencelte 16
Most olvassa 12
Várólistára tette 160
Kívánságlistára tette 102
Kölcsönkérné 1
Kiemelt értékelések
Már az első bekezdésből tudtam, hogy ez egy komoly barátság lesz. Ahogy Yvette (aki amúgy csak egy mezei statiszta, bezony) begörbített lábujjakkal próbálja megakadályozni, hogy lifegő papucsa lehulljon lábáról, rögtön eszembe jutott, hogy igen, erről van szó. Ezek azok az apróságok, ezek a lifegő papucsok meg a begörbített lábujjak, amelyek felemelik az epikus prózát, amelyektől úgy érzi az olvasó, hogy elmosódnak a határok fikció és valóság között, a szereplők megelevenednek, és a cselekmény pedig valódi téttel töltődik meg. Mert nem csak az ördög lakozik a részletekben, hanem az epikus regények lelke is.
St. Aubyn kötete három kisregényből áll*, melyek mind Patrick Melrose életéből emelnek ki egy néhány napos időintervallumot. Az első az alapok lefektetéséről szól: központjában az ötéves Patrick és apja áll, akinek személyében a szerző a regényirodalom egyik feledhetetlen démonját alkotja meg, akit a jóérzésű irodalomélvező bizony a legszívesebben lelökne egy sötét pincébe és rá is lakatolná az ajtót örök időkig. És lelkiismerete (legyen bármilyen érzékeny is) csak gratulálni tudna ehhez. A szöveg tartalmaz még pár mellékalakot is, akik ezt az egészet nézik ugyan, de nem látják, vagy/mert nem akarják látni. Hisz a gonosznak, amennyiben stílusos vacsorákat ad és szellemesen társalog, a kénkőbűzt is könnyen megbocsátjuk. A második kisregényben aztán láthatjuk, mivé válik az, akit egy szörny megcsócsált és kiköpött: Patrick évek múltán elindul apja hamvaiért New Yorkba, miközben minden létező vegyi anyagot (feltéve, hogy ártalmasabb az egészségre, mint a mosószóda) vagy beszippant, vagy vénásan magába fecskendez. A harmadik kisregényben pedig spoiler Mr. Melrose a brit arisztokrácia egyik exkluzív partijára hivatalos. És értelemszerűen vele tart az olvasó is, hogy forrongó kebellel szörnyülködhessen a burzsoák alamusziságán, életképtelenségén és elvetemültségén – csak az akadályozta meg, hogy a bennem élő pirinyó bolsevik lángot vessen pompázatos kastélyukra (hadd égjenek ott mind! háááááá!), mert láttam ám, hogy nem kell beavatkoznom, elsorvadnak ők nemsokára önerőből is.
Olyan ez a könyv, mint egy szmokingba öltöztetett díjbirkózó. Elegáns és finoman szarkasztikus, élvezetesen el lehet csevegni vele a svédasztalnál egy pohár Veuve Clicquot pezsgővel a kézben. De ha nem figyelsz, elkap és összetöri a csontjaidat.
(Megj.: továbbra sem kedvelem a filmes borítókat. De bevallom, Benedict Timothy Carlton Cumberbatch nem a legrosszabb dolog, ami egy filmes borítóval történhet.)
* Van még kettő, melyek novemberben jelennek meg magyarul – jaj, de messze van az még.
Ez a három kisregény számomra maga volt az irodalom paradoxona. Nem emlékszem, hogy valaha is gyűlöltem-e ennyire olvasmányt, amit mégis képtelen vagyok letenni. Vajon undorodtam-e élethelyzetektől, karakterektől úgy, hogy azokat látni se bírjam, de a szememre szorított ujjaim közül mégis kíváncsian leskelődjek utánuk. Taszítottak-e emberi(nek tűnő) érzések, gondolatok oly mértékben, hogy a hányinger kerülgessen, mégis gusztustalanul komfortos módon bele tudjak helyezkedni az adott szituációba. A válasz mindezekre természetesen, igen. Ámde, a töménysége, az egykedvű, megtestesült nihilként meghatározó sűrűsége miatt, ez a könyv mégis egyszeri jelenség. Páratlanul ocsmány, visszataszítóan groteszk és egyben lenyűgözően kerek, vegytiszta életkép.
Nem kell ahhoz előtanulmány, vagy sorvezető, hogy az olvasó az első néhány fejezet alapján levegye a kottát, miszerint itt valami rendkívül beteg, de végtelenül őszinte, hiteles önéletírást tartunk a kezünkben. Pontosan ettől válik ez a három kisregény gyomorforgató, gyomorba öklöző és gyomrot facsaró, borzalmas mesterművé. Patrick Melrose, a főhős, aki hatalmas vagyon örököseként, de végzetes mentális hendikeppel vág neki az életnek, nem is lehetne idegenebb a hazai irodalomszerető közönség számára. Hiszen az a közeg, az a miliő, amely őt fogságban tartja, az intézményesült felső (tíz)ezer világa nálunk még csak mai napság bontogatja újra szárnyait. Ráadásul kis hazánkban az „establishment”-nek soha nem volt meg az a fajta „felmagasztosított” jelentése, mint amit a brit tradíció képvisel, a hazai elit legjava mindig is kimerült a kicsinyes, majmoló urizálásban. Brit vonatkozásban azonban a sznobizmus valódi hagyományokkal bír, Viktória gyarmatbirodalmának véres verejtékétől bűzlik, sőt még talán mélyebb történelmi távlatokba nyúlik.
Ebbe a kiváltságos világba születik a szerző, aki viszont mesterien láttatja úgy az életét, mintha önmaga is valahonnan felülről, mintegy a plafon egyik ficakjából, „ez nem is én vagyok” szemszögből tekintene rá. Úgy vélem, hogy ez a kívülről szemlélő nézőpont teszi lehetővé, hogy St. Aubyn ép ésszel írhassa meg ezt a történetet, és egyben az olvasó is valamelyes távolságot tarthasson a szmokingos-nagyestélyis förtelemtől. Persze, a ma olvasója, a hétköznapok dolgos jómunkásembere joggal mondhatja, hogy könnyű annak az anyaghoz nyúlni, és mindenféle nyavalygós baromságot írni, aki vagy nem lakik elég magasan egy értelmes ugráshoz, vagy kettőre van zárva az aranykalitka ólombetétes üvegű ablaka. De a szerző írásaiban, minden visszataszító részletével együtt is, képtelenség nem meglátni az embert, a szenvedőt, az apatikust, a reménykedőt és a saját pompájában fuldokló küszködőt egyaránt. Ezért van az, hogy bár a címekkel ellentétben, már az első kisregényben is óriási a baj, és ugyan a második darab sem több egy hagymázas kábszeres tripnél, sőt a harmadik részben sem érzel egy deka reményt sem, mégis képtelen vagy letenni ezt a könyvet, amíg a végére nem érsz. Ja, és persze akkor sem érsz majd a végére (és nem kifejezetten azért, mert nyakunkon a folytatás).
Összegezve: ha a végletekig irritál a szemforgató, kivagyi sznobéria, ha hányni tudsz a képmutató, lelki sérült, pedofil pszichopatáktól, az érzelmeket csak hazudó, töküres családi kapcsolatoktól, ha nem bírod elviselni az elképzelhetetlen anyagi jólét mérhetetlen lelki és érzelmi sivársággal párosuló álságos közegét, akkor…
No, szerintem akkor is Neked íródott ez a történet. Olvasd el!
A most következő ajánló témájául szolgáló könyv(ek) – vagyis a Patrick Melrose I. című kötetben megjelenő három kisregény – minden bizonnyal nem lesznek ismeretlenek a hazai olvasók számára, ugyanis nemrég sikeres HBO-sorozat készült belőlük Benedict Cumberbatch főszereplésével, és ennek hála gyorsan megjelenhettek nyomtatásban magyarul is.
Azt hiszem, hogy már maga a témája is predesztinálná a sikerre – ki ne szeretne olvasni a brit felső tízezer ügyes-bajos dolgairól, drogos orgiáiról és botrányairól –, ám ami igazából sikeressé és kiemelkedővé teszi a köteteket, az az őszinteségük. Elkészültükhöz ugyanis nem gondos kutatómunka és utánajárás kellett, hanem az itt ábrázolt dolgok fájdalmas megélése.
Hiszen a regénybeli Patrick Melrose nem más, mint a szerző, Edward St. Aubyn, aki maga is arisztokrata család sarja, akit szintén éveken keresztül erőszakolt meg szadista és minden bizonnyal pszichopata apja, és aki maga is több mint egy évtizeden keresztül drog- és alkoholfüggőként élte a yuppiek néha nem is olyan könnyű életét, hogy végül könyveit is főleg terápiás célból kezdje el írni, ezáltal szabadulva meg démonaitól.
Így nem is csoda, hogy egyszerre van meg bennük a legmélyebb és egyben legtaszítóbb személyesség, ugyanakkor az a fajta kívülállás is, ami segítségével egy lépéssel hátrább állva, egyfajta undorító, torz rovarokként mutatja be alakjait.
A kötetben szereplő első kisregény, a Nincs baj Patrick gyermekkorába kalauzol el bennünket, és egy franciaországi nyaralás idején mutatja be a főbb szereplőket: a minden idők egyik legjobban ábrázolt és legtaszítóbb főgonoszát, a mindent és mindenkit kínozni és manipulálni akaró apát, az egykor tehetséges zenészként induló, ám már évek óta csak a gazdag és végtelenül elnyomott felesége pénzén élősködő idősebb Melrose-t; az ő enyhén szólva is pszichotikus feleségét, valamint a sznob, zömében alkohol- és/vagy drogfüggő barátaikat, akik úgy váltogatják épp aktuális barátnőiket, feleségeiket, mint más az alsógatyáját. És itt pillanthatjuk meg a majdani főhőst, az első abúzuson frissen átesett ötéves Patricket is.
Ritka dolog az az irodalomban, hogy valaki ennyire taszító alakokat keltsen életre, de mégse tudjuk letenni a könyvét, mert ilyen iszonyatos erővel visz magával a szöveg. A történetek ezen vonása szerencsére a másik két írás esetében sem gyengül.
A második kisregény, a Baj van az immár felnőtt Patrick kétnapos drogos tripjét írja le, amelynek fő célja, hogy a lehető legtöbb fajta drogot szívja, szúrja és tömje magába, és mellesleg hazavigye Angliába a New Yorkban elhunyt apja hamvait.
A harmadik szöveg, a Van remény pedig Patrick és köre egyik partizását meséli el a már megszokott színekkel és aprólékossággal.
Azt hiszem, hogy a most hatvanéves St. Aubyn rengeteg olyan témát érint és ábrázol, amelyek önmagukban is elég komolyak, érdekesek és erősek lennének (a függőség, a brit arisztokrácia sötét dolgai, a rothadó kapcsolatok, a képmutatás és még sorolhatnám), de így egyben
olyan tömények és letaglózók, mint csak nagyon kevés más kortárs mű esetén, és ha hozzáveszem ezt az egyszerre személyes és rideg stílust, valamint a tabuk totális mellőzését, nem hiszem, hogy sokat kellene érvelnem, hogy a Patrick Melrose-sorozat miért is különleges olvasmány (szerencsére azóta már megjelent a két új kisregényt tartalmazó újabb kötet is). Szóval se az ne habozzon, akinek tetszett a filmes verzió, se az, aki még nem látta, mert a brit szerző kötete igazán kemény, brutális, ám minőségi olvasmány.
Csodálatosan gyűlölhető alakok csodálatosan keserű világa. Az elején még legyintettem, hogy miért is érdekelne ennyi firstworldproblem, de valahol a humorosan gúnyos párbeszédek, a megnyerő szöveg és Patrick szenvedése között menthetetlenül bevonódtam. Nagyon tömény élmény: muszáj apránként olvasni (sok szünetet tartva a kisregények között), mert egyrészt minden mondatra érdemes figyelni, másrészt St. Aubynnak olyan lesújtó véleménye van az emberről, hogy azt feldolgozni sem egyszerű.
Viszont utána, hogy az ember kikerült Melrose-ék bűvköréből, kifejezetten élvezetes fellélegezni, és szimplán csak örülni annak, hogy ő még nem jutott el addig a pontig, ahol ilyennek látja a világot.
Öt év kellett, hogy elolvassam ezt a könyvet, bár tényleg mindenki írja, hogy jó, de ez a gyermekbántalmazós téma… Nem vágytam rá, és el se tudtam képzelni, hogy lehet erről írni egyáltalán. Hát így. Mondanám, hogy nem kell tőle félni, de az, hogy jól van megírva, mit sem változtat a szörnyűségén.
Érdekes a kisregényes szerkesztés, nekem az első tetszett legjobban, ahogy a váltott szemszögű történetdarabokból összeáll az egész kép. A második egészen más, ott a drogmámorban töltött utazás élményét sikerül bravúrosan visszaadni, hogy aztán a harmadik megint egy kicsit hasonlítson az elsőre, szereplők bukkannak fel újra, motívumok ismétlődnek. És hát ebben van Margit hercegnő.
A második kötet is itt van már nálam.
Úgy vettem meg ezt a könyvet, hogy gyötört az aggodalom, hogy ez magyarul nem fog működni, anyanyelvén kellett volna, csak épp nem tudtam kivárni annak a beszerzését, meg persze majd’ meghaltam ettől a csodaborítótól.
És ha már borító, a másik parám az volt, hogy a sorozat (nem, nem láttam, szigorúan a könyv után!) biztosan jobb és ez majd nem ad annyit így Cumberbatch nélkül.
Szerencsére mindkét félelmem alaptalannak bizonyult. Egyfelől mert remekül működött a magyar szöveg, ami hatalmas dolog egy ilyen mű esetében – meg nálam, aki állatira tudok tikkelni a béna fordításoktól. És talán éppen ezért, az első elolvasott bekezdéstől odáig voltam ezért a kötetért. Beszippantott és fogva tartott. (Olvastam sorban állás közben és a Budapest Park színpada előtti első sorban is, 50 percet állva egy koncert előtt.)
…és minél beljebb haladtunk, annál gyanúsabbá vált, hogy ilyet kitalàlni nem lehet; egy gyors guglizás után pedig kiderült (számomra, mert ugye mások számára evidens), hogy nyakig önéletrajzi ihletettségű ez a sztori, ami annál is hátborzongatóbbá teszi, mint amennyire egyébként volna.
Nem tudom, Aubyn hogy élte túl a saját életét, csak azt tudom, hogy ez a fickó egy kics.szett zseni – és ez a kisregények összes mozzanatából és minden egyes mondatából tükröződik.
Van egy olyan érzésem, hogy Isten dupla adag tálentumot fecskendez azokba, akiknek az élete elviselhetetlen borzalmakkal van tele. Máshogy nem tudom, hogyan lehet…
Üres partik, tartalmatlan fecsegések, elfecsérelt életek. Erről szól a mindenki által irigyelt felső tízezer élete, amely kívülről csillogónak és gondtalannak tűnik, közelebbről nézve viszont megdöbbentően rothadt. Edward St Aubyn könyve nem szépirodalmi szempontból értékes igazán (bár sokkal több, mint egy műkedvelő által papírra vetett mondatok halmaza, majd az idő eldönti, hogy ha már nem a saját élményeiről ír, akkor is ilyen mélyről jövő, elemi erővel tudnak-e hatni az írásai), hanem inkább azért, mert bepillantást nyerhetünk egy zárt világba, és megismerhetjük annak sötét titkait. A szerző eredetileg terápiás célzattal vetette papírra önéletrajzi élményeket tartalmazó írásait (volt mit kiírnia magából, maradjunk ennyiben), és őszintén tisztelem érte, hogy volt bátorsága ország-világ elé tárni, hogy milyen poklon ment keresztül, amíg nagy nehezen kilábalt tetemes számú függőségéből. A sorozatot láttam előbb, így nyilván tartalmi szempontból nem sok újdonságot tartogatott számomra a könyv, mégsem unatkoztam rajta egyetlen percig sem, a történet drámai ereje így is megrendítő volt. Érdekes, hogy mennyire máshol vannak a hangsúlyok a két műfajon belül, amíg a sorozat Patrick Melrose-ról szól és Benedict Cumberbatch jutalomjátéka elsősorban, a könyvben sokkal inkább a felső tízezer romlott világán ámuldozhatunk, amelybe Patrick beleszületett, de ahogy halad előre az élete, egyre inkább kívülállóként látja át annak gyomorforgató viszonyait. Ebben a körben a származás és a pénz számít, a sznobizmus és a léha életmód (hiszen itt mindenki irgalmatlan vagyonokat örököl, nincs szüksége arra, hogy dolgozzon, és szembesüljön a hétköznapok problémáival) a mérvadó, és ebben a belterjes univerzumban nagyon kevés embernek tűnik fel, hogy valójában mennyire céltalan és értelmetlen életet élnek. A pénz nem boldogít, bár ezt eddig is tudtuk, de azért eléggé földhöz tudja vágni az olvasót ennek a szánalmasan szürke világnak a bemutatása, amelyet lássuk be, sokan irigylünk, hiszen ki ne szeretne mentesülni a mindennapi anyagi problémáktól és mondjuk Margit hercegnővel vacsorázni. Nos, engem eddig sem vonzott soha a felső tízezer világa, de ezek után még jobban meg fogom becsülni a családdal és a barátokkal töltött minőségi időt, és ha egyszer lesz gyerekem, biztosan nem fogom annyira semmibe venni, ahogyan ezek a családok kezelik az utódaikat, akiket nem ők nevelnek fel, hanem a dadák, és igazából nem sokat törődnek velük, így nem csoda, hogy felnőttként komoly mentális problémákkal küzdenek és nem találják a helyüket az életben. Ugyanolyan felkavaró darab, mint a sorozat, olyan mélyen látunk bele az angol arisztokrácia világába, ahogyan sohasem akartunk.
A teljes kritika itt olvasható:
https://smokingbarrels.blog.hu/2018/08/27/konyvkritika_…
Ez egy frappáns regénysorozat volt! :)
Az első rész, a Nincs baj volt számomra a legmegrázóbb. Itt már az első oldalakon kemény megaláztatásoknak lehetünk tanúi spoiler aztán jön a többi…
A második regény, a Baj van tetszett a legkevésbé. El is gondolkodtam egy ponton, hogy spoiler
A harmadik rész volt a legpezsgőbb. Itt is egy nap eseményeit látjuk, ráadásul több szemszögből, akárcsak az első résznél, így szép keretet ad az eddigi regényciklusnak. Olyan, mintha egy pletykarovatot olvasnánk, vagy inkább, mintha mi is teljesen részei lennénk a napnak, a vacsorának, majd a partynak – pont ezért a nagy hatásvadász eseményeket spoiler nem írja le a szerző, csak az előzményeket meg a következményeket, hiszen a vendégek sem lehettek mind ott ezeknél az eseményeknél, de a következményekről azért mindenki tud – hála a jól működő pletykának :) Egy nap ezeknek az embereknek az életéből, és mintha az egész életük nyitott könyv lenne. spoiler
Mindez nyakonöntve egy (ön)irónikus, lazán komoly, komolyan laza stílussal. spoiler
Itt elkövettem azt a hibát, hogy először néztem meg az ez alapján készült sorozatot. De szerencsére a film jól sikerült, így nem vette el a kedvem az olvasástól sem. Sőt miután letettem a könyvet azt is megtudtam, hogy az adaptáció annyira jól sikerült, hogy szinte a film összes jelenetét fel tudtam idézni az olvasás során.
Persze olvasni jobb, de kb. ugyanaz a kettő és ezt jó dolognak tartom, ha legalább ugyanolyan jó a film mint az, ami alapján készült.
A történet maga elég durva főleg, hogy igaz történet. Szerencsére a mocskosabb részekből nem sokat kapunk, de pont elég is. Sajnáltam Patricket, és egy percig sem tudtam elítélni a viselkedéséért.
Ő egyáltalán nem illett bele a felfuvalkodott gazdagok világába, mint ahogy nem is érezte jól köztük magát. Megértem, és hát pont ez a történet fő tanulsága is: A pénz nem minden.
Népszerű idézetek
A szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket. Amennyiben ez is egy szabály, ez azt jelenti, hogy néha be kell tartani őket.
333. oldal, Baj van
– Istenem, adj nekem békességet, hogy elfogadjam azt, amin nem tudok változtatni, bátorságot, hogy változtassak azon, amin lehet, és bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget a kettő között.
Van remény
Hányás után fogat mosott, de az epe ízét még ott érezte a szájában. Hányás előtt is fogat mosott, mert sosem volt képes teljesen elnyomni a természetében rejlő optimizmust.
13. oldal
– Nagy kár, hogy nem tudsz eljönni – jegyezte meg David Windfall a feleségének, miközben pár óvszert csúsztatott a szmokingja zsebébe, minden eshetőségre.
– Érezd jól magad, drágám – lehelte Jane, aki alig várta már, hogy a férje elinduljon.
– Nélküled nem fog menni – felelte David, közben azon töprengett, vajon elég lesz-e a két óvszer.
410. oldal
Ha filmet forgatának a belső életemről, kimennének róla a nézők.
367. oldal
A sorozat következő kötete
Patrick Melrose sorozat · Összehasonlítás |
Említett könyvek
Hasonló könyvek címkék alapján
- Gillian Flynn: Éles tárgyak 85% ·
Összehasonlítás - Hanya Yanagihara: Egy kis élet 85% ·
Összehasonlítás - Fernanda Melchor: Hurrikánok évada 83% ·
Összehasonlítás - Péterfy-Novák Éva: Apád előtt ne vetkőzz 92% ·
Összehasonlítás - Püspöki Dorka: Engedd, hogy megérintselek ·
Összehasonlítás - J. K. Rowling: Átmeneti üresedés 84% ·
Összehasonlítás - Dot Hutchison: A nyár gyermekei 83% ·
Összehasonlítás - Simon Lelic: A ház 73% ·
Összehasonlítás - Durica Katarina: A rendes lányok csendben sírnak 94% ·
Összehasonlítás - B. E. Belle: Megtörtek 94% ·
Összehasonlítás