Ami ​kell / Végül (Patrick Melrose 4-5.) 86% 55 csillagozás

Jó ismerősünk, Patrick Melrose a regényfolyam záró két fejezetében nekilát, hogy elnyerje jutalmát: a társadalmi konvenciókba való harmonikus betagozódást. Feleség, gyerek, miegymás, egy dolgos élet díja, ahogy mondani szokták. Kívánja a normalitást, de mivel a múlt árnyai ott állnak mögötte, és reszelős, kárörvendő kuncogással a kezüket dörzsölik, ezért viszonyuk leginkább Tom és Jerry kapcsolatára emlékeztet, ahol Patrick Tom, a normalitás pedig Jerry, aki bár könnyű prédának látszik, de hát tudjuk, végül meg fogja szívatni a szürke kandúrt. Ha az első három kisregény középpontjában az apa, az apa halála és az apa okozta traumák álltak, itt az anya, az anya betegsége és halála körül tömörül a szöveg – és ha az öreg nemző esetében az volt a kérdés, amit tett, az anya esetében az, amit nem tett, és hát magunk közt szólva ez is elég súlyos örökség.

Erős kérdésfelvetések és botrányosan szuggesztív képek sorjáznak itt is, bár megvallom, én az előző kötetet egy picit jelentőségteljesebbnek éreztem. Most mintha Aubyn túl sokat támaszkodna Patrickre, arra, hogy ő hogyan vezényli le a környezetével folytatott szikrázóan szellemes dialógusokat. Persze meg kell hagyni, Patrickre lehet is támaszkodni, mert az ő kétségei, vívódásai és tündökletes iróniája (ami gyanús átfedést mutat a narrátor szintúgy tündökletes iróniájával) jószerével elviszi a hátán az egész sztorit. Sőt, időnként még a sztori hiányát is. Ő világítja be Aubyn regényciklusát – ha osztanának Nobelt nem csak életműveknek, de főszereplőknek is, bizton számíthatna egy nominációra. Az én szavazatomat már bírja.

Most, így Végül már nem is igen tudom, hogy ez volt az a bizonyos „uccsó” terápiás ülés, Ami kell(ett még)…, vagy sem.
Pedig St. Aubyn zsenialitása szemernyit sem kopott az első három „epizód” után.
Ámde, annak ellenére, hogy a (végre!) jobblétre (vagy reményeink szerint inkább rosszabb léttelenségre!) szenderült apa (így, CSUPA kis BETŰVEL!) helyét átveszi a végletekig egocentrikus, önmagát már-már groteszk módon viktimizáló anya (vagy még inkább, annak látszó alany/tárgy), valahogy mégsem pattannak helyükre az előző részekben oly jól megismert/megszokott patentek.
Tudom, hogy közben Patrick is apa lett és kutya keményen küzd a szerek, az addikció, az emlékek és nyilván rosszmaga ellen. Jönnek is menetrendszerűen a szituációkhoz kapcsolódó gondolatfutamok, elemzések, kibeszélő epizódok (ráadásul nem is amolyan marketinges, csernusdokis módon). Ezekben persze még mindig ott a mélység, a megmagyarázhatatlan, de létező, gonosz valóság, a súlyos gyomrosok, a veszteség kontinuitása, de…

Mégis úgy tűnik, hogy a kötet első részében Patrick APA (így, csupa NAGY betűvel, mert megérdemli!) gyermekei és a feleség-szerető kombó, a másodikban pedig a szuicid filantrópra hülyült anya valahogy sikeresen ellopják a show-t főhősünktől, aki ettől valamelyest megszürkül a – pedig oly testhez álló – Patrick szerepkörben és nem jönnek úgy a várva-várt piruettek és dupla leszúrt Rittbergerek.

Szóval, ha bármi is érthető volt ebből a sületlenségből, akkor annak kellett volna lennie, hogy az első kötet szellemi magaslatai miatt pontoztam alacsonyabban a záró epizódokat.
Mindettől függetlenül, továbbra is osztom örök zsinórmértékem, @Kuszma véleményét, miszerint ”Erős kérdésfelvetések és botrányosan szuggesztív képek sorjáznak itt is, (…)”, vagyis akinek bejött az első kötet, az ki ne hagyja!

Gyönyörű, elegáns próza, borotvaéles kritikával, jól megírt párbeszédekkel, finoman rajzolt karakterekkel. Patrick Melrose története egy valós, szenzációs családtörténet. Megmutatja, hogy az ember múltja hogyan hat, alakítja a jelenét.
https://gaboolvas.blogspot.com/2018/12/ami-kell-vegul.html

Nem egy könnyű olvasmány. Vannak dolgok, amin nem lehet túllépni. A lelki trauma, főleg a gyermekkori, mivel az túlnő a megküzdési lehetőségein egy életre bevésődik. Edward St Aubyn, aki megtapasztalta szadista apja mellett a pokol legmélyebb bugyrait, egy családtörténetbe beleszőve, rendkívüli érzékenységgel adja az olvasó kezébe gondolatait.

Még fájdalmasabb, még gúnyosabb, még kegyetlenebb, mint az eleje – egyszerre borzalmas és csodálatos.
Azt hittem, sokkal nehezebb lesz olvasnom még ötszáz oldalt a Melrose-család történetéből, de végül, talán pont a kevesebb drog miatt, jobban „élveztem” ezt a kötetet. Már amennyire, ugye, élvezni lehet ezt.
Az egyes (kis)regények olvasása után mindig olyan jó szétnézni a világban, felfedezni a szépséget, kiszakadni St. Aubyn pengeéles világából, de közben még mindig visszavágyok oda, egyszerre katasztrófaturistaként és mazochistaként, vissza a túláradó fájdalomhoz, a mindent elborító irónia birodalmába. Szóval persze, még vissza fogok térni.

Új kedvenc írót avatok. Már csupán egy csésze vitriolt kérnék.

– Ami kell
Klasszisokkal élvezetesebben, érdekesebben indul, mint az első kötet, nagyon jó volt Robert szemszögéből megismerni a világot, ez remek ötlet volt az írótól!
Az biztos, hogy a kisfiú zseninek született, nagyon vicces, aranyos, nekem nem volt problémám azzal, hogy sokszor tapasztalt felnőtt módjára gondolkozott, vannak ilyenek. Az öccse, Thomas is hasonló, mind a ketten remek karakterek, bírtam a beszólásaikat! :D

Patrick életében most az anyja jelenti a legfőbb problémát, az emiatt megismert karakterek is érdekesek, viccesek a maguk módján, ahogy főszereplőnk szarkasztikus beszólásai is, a tehetetlenségét sajnos csak így tudta kompenzálni, hála Eleanornak, aki szépen elajándékozta a vagyonát az alapítványának, vagyis inkább annak vezetőjének.
Eközben tovább húzza fia idegeit más módon is, az spoiler.

De mellette ott van az anyósa, akit szintén lehetetlen kedvelni, ahogy pedig az unokáival bánik, az azért finoman szólva sem szép…

– Végül
Eleanor spoiler, a felbukkanó rokonok, ismerősök pedig magukkal hozták az unalmasabb részeket is, itt megint meredeken zuhant az érdeklődésem, bár 1-2 szereplő múltját jó volt megismerni.
Ám újfent Patrick világképének változása van a középpontban, aki immáron spoiler.
A vége is tetszett, spoiler.

Messze élvezetesebbek voltak, mint az első három elbeszélés, igaz, visszaesés itt is volt, de a jó dolgokból is sokkal több jutott, így könnyebben vészeltem át azokat.
Patrick és Robert szövegei zseniálisak, de Thomas és Mary is kitettek magukért, ahogy a jóbarát, Johnny visszatérését is örömmel olvastam.

4 csillagot adtam, már csak azért sem akartam kevesebbet adni, mert nagyon meghatározó, és áttörő regénynek tartom, de sajnos korántsem voltam annyira elégedett mint az előző könyvvel. Az elején, 2 fejezetben is az 5(!) éves Robert fiának a nézőpontjából írta meg a regényt, és számomra borzalmasan hiteltelen volt. Eleve tök furcsa nekem, hogy egy 5 éves gyerek gondolatait írja meg valaki, aki történetesen a gyereke is, de olyan koravén intellektuális gondolatai voltak, amiken még 20 éves embereknek is csak töredéke gondolkozik, pláne ilyen komplexen. Továbbá a könyv egészén végighalad ez a motívum, hogy mindkét gyerek és a felesége nézőpontjából is írja, mindegyiknél kellemetlenül éreztem magam. Amikor a saját nézőpontját írta meg, azok a részek kifejezetten tetszettek. Kíváncsian vártam, hogy a könyvben majd több részletére kitér annak, hogy a pszichiátriai kezelése hogyan segítette a gyógyulásban, ám sajnos nem sokat tudtam meg erről. (De most komolyan a 7 éves Thomas tudatfilozófiai fejtegetésekbe bocsátkozik, és olyan kérdései vannak a világról, mint Heideggernek, szerintem ez nagyon abszurd.)

Valahogy ez a két novella nem ült annyira nekem, mint az első három, de azért bizonyos részei így is mellbe tudtak vágni.
Azért erősen kétlem, hogy egy 5 éves gyerek ilyen eszmefuttatásra képes, legyen bármilyen intelligens is, viszont Patrick ebben a kötetben is nagyon szórakoztató volt, ami valószínűleg nem a legjobb szó rá.
A könyv nem hozott meglepetést, eléggé kiszámítható, hogy ilyen gyerekkor után szinte képtelenség normális életet kialakítani. Szívesen beleláttam volna Patrick kezelésébe, a Johnnyval folytatott párbeszédekért egyenesen oda voltam.
Összességében azért ez is egy nagyon jól megírt, letehetetlen könyv.

Ez a rész kevésbé volt felkavaró. Egy ilyen életpályának valami ilyesmi vége van. Vagy rosszabb. Végül nem volt egy happy end, de nem is vártam. Pont jó volt. (Bár az író még él és gyakorlatilag a saját életét írta meg, szóval még akármi lehet ebből is.)
Johnnyt bírtam, nagyon jól kezelte Patrick kirohanásait. Sokszor viszont elszaladt a ló a „mi az élet értelme/miért is élünk” irányába, ahol komoly filozófia vitákat lehetett volna folytatni. Az író meg is teszi saját magával. Ez egy kicsit sok volt ebben a kötetben. Az elsőben is volt bőven, de itt még több.
Végig érződött a sznobizmus és a más társadalmi osztályokban élők lenézése. Még Patrick részéről is, akit pedig úgy tűnt nem sok minden érdekel.
Szerintem a pasas személyisége eleve ilyen melankolikus és depresszív hajlamú is.
Mindenesetre csak akkor állj neki, hogy épp jó idegállapotban vagy. Lelkileg ez kevésbé strapáló, mint az első, de azért üt.