Sarum 90% 45 csillagozás

Hogy miért nem 5*?
Nemrég olvastam a London című kötetet. Imádtam. Most is Angliában voltam, csak egy másik részén. Ugyanúgy csodálatos világot tárt elém, nagyon élveztem az ősi családok életén keresztül megmutatott gazdag történelmet. Olyan érzésed van olvasás közben, mintha te magad is ott élnéd a dolgos mindennapokat a szereplőkkel együtt. Tipikus Rutherfurd, amit nem tudok nem élvezni.

Ami miatt mégsem volt számomra annyira kimagasló, hogy kezdő íróként még nem igazán érett meg benne az átvezetések technikája.
Ez volt a legelső megjelent könyve (1987), ami bizony magán viseli az elsőkönyves hibákat.
Sajnos a történetek átvezetései még nem voltak annyira gördülékenyek, mint a későbbi munkáiban. Az általános történelmi leírásokra vonatkozó ismeretanyag nagyon szakkönyvesre, szárazra, és sokszor túl hosszúra sikeredett. Nem mondom, hogy nem jó, de nekem kissé unalmas volt több helyen emiatt.
Nem én vagyok az első, aki felfedezte, hogy egyes részeken nagyon emlékeztet Ken Follett: A katedrális című könyvére. Ez azért is érdekes, mert valójában két évvel később jelent meg az említett mű.

Összességében egy hatalmas munka. A szó fizikai értelmében is természetesen. Alapos, összeszedett, szépen és logikusan felépített, amit Rutherfurd, Anglia és úgy általánosságban a történelmi regények kedvelőinek mindenképpen ajánlok olvasásra.

Nem hagyhatom ki persze azt az apróságot sem, hogy maga a kiadvány nagyon színvonalas, ahogyan Rutherfurd egész munkásságának kötetei is az @Alexandra_Kiadó jóvoltából. Akik ugyanúgy árgus szemmel szúrják ki az elgépeléseket, magyartalan mondatokat, stb., ahogyan én, azokat megnyugtathatom, hogy elenyészően kevés hibával nyomtatták ezt a kötetet is, méghozzá egészen a legutolsó oldalakig, ami szintén nem kis teljesítmény egy ekkora monstrum esetén. Köszönöm, hogy ez is a polcomon csücsülhet, mert öröm még nézegetni is. :)

Szinte a Katedrális sorozat elevenedett meg ismét, más családokkal és sokkal tágabb időhorizonton. A jégkorszaktól egészen napjainkig ismerkedhettünk meg az angol történelemmel. Érdekes volt, ahogy az idő múlásával a kiválasztott néhány család utódainak a sorsa hogyan keresztezi egymást. Ugyanaz az Anglia, mint Ken Follett-nél, ugyan az a történelem, itt mégis kicsit másképp ismerhettünk meg az ország múltját. Azért is, mert sokkal több évszázadra, sőt évezredre tekint vissza ez a könyv. A történelem talaján álló családregények nagy kedvenceim. Edward Rutherfurd mesterien bánik ezzel a műfajjal.

A Sarum (eredetiben: Sarum: The Novel of England) Edward Rutherfurd első történelmi regénye, amely először 1987-ben jelent meg. Így egyben ez Rutherfurd irodalmi debütálása is. Az író szülővárosában, az angol Salisbury városában és környékén élő több család történetén keresztül meséli el tkp. Anglia történetét az őskortól 1985-ig. Ez is a James A. Michener -féle modellt követi (lásd Forrás pl.): mint később majd mindegyik könyvének, már ennek is tárgya maga a történelem. Szóval ez a 'par excellence' történelmi regény :)
Nem háttere, hanem tárgya a történelem. Úgy értve, hogy úgy dolgoz ki egymásba fonódó generációkat, tárgyak és helyszínek, gének és eszmék stb. által összekapcsolva, hogy a történet aztán akár 1000 éveket is átível, s a sztorin kívül végül egy nagy entitás (nép, faj, sziget, város, nemzet stb.) történetét is visszaadja. Ma már ezt többen csinálják, sajnos magyar példa még nincs rá, én olvasnám szívesen, történelmünk volna rá bőven… de pl. Steven Saylor is így dolgozta fel két kötetben az egész ókori Rómát.
Az íróról: Edward Rutherfurd (*1948), pontos és eredeti nevén Francis Edward Wintle, Salisbury-ben született (Anglia) és ez ennek a regénynek a szűkebb hazája. Leginkább epikus történelmi regények írójaként ismert, most már mindene megvan itthon is fordításban, ezzel a Sarum-mal az első is bejött, utolsónak, a legeslegutolsó a Kína meg vadonatúj még angolul is.
Rutherfurd a Cambridge-i Egyetemen és a Stanford Business School-on járt, ez utóbbin a híres Sloan ösztöndíjat elnyerte. Ez a Sarum 1987-es és tkp. azóta ír, viszonylag ritkán, nagy munkával megteremtve, újramesélve egy egész világot és mindezt egy-egy vastag könyvben. Kivéve a Dublint, ami nem egy, hanem kettő kötet. Ez kulcsmű is valamennyire, mert R. annyira szereti Írországot, hogy ott is él, Dublinban, ill. ahogy a wiki mondja, hol ott, hol az USA-ba. Eddigi művei magyarul tehát a Párizs, a London, a Ruszka, az Erdő, a New York és a Dublin 1-2. és ez a Sarum:
Maga a Sarum már 87-ben Rutherfurdot úgy mutatja, hogy „teljes fegyverzetben pattant ki Zeusz fejéből”, mert semmi „zsenge” nincs a könyvben, olyan mint a többi. Sőt érződik még jobban benne az alaposság, bár tudni is lehet, hogy éveket töltött el az ifjú mester a salisbury-i könyvtárakban, múzeumokban, hogy tanulmányozza a részleteket, hogy a mintegy 19 epizódban, amik kisregény méretben (1000 oldalas az egész könyv!) elmesélnek egy-egy korszakot, a lehető legtárgyiasabb és életszerűbb is legyen, s nem csak a fantázia mozgassa a dolgot. (Tehát a régészet, tárgyi és szellemi néprajz, irodalom, történelem, mentalitás-történet, kulturális antropológia, vallástörténet stb. az mind-mind R. segédtudományai lettek… :-) )
Rutherfurd amúgy, talán mondhatom, nem magas irodalom, jól megírt lektűr, de van egy igen magasan felívelt (és lecsapható) labdája. Az, hogy szórakoztatva nevel és tanít, iszonyú mennyiségű információtömeget mozgatva… Egyszer Londonban ismerősök, akik sok éve ott élnek, rám szóltak féltékenyen, hogy nyomasztó vagyok, hogy mindenről járva-kelve nekem jut eszembe valami okosság, s nem nekik , s azonosítottuk, hogy én ezt a trükköt a több, mint ezer oldalas London regény nyomán produkálom ám! abból töltekeztem… s a sztorik (ott is van vagy 20) ha el is párologtak mára, de az, érdekes módon, hogy mi van az egykori akasztófa mai helyén, vagy hogy mi volt a British Museum épülete előtt ott stb. azok megmaradtak… vagy hogy merre vezetett Wellington diadalútja és miért ott épült a diadalív stb. stb.
Ezzel együtt a kis történetek és szereplőik nemritkán drámaiak és/vagy meghatóak, néha tényleg mély értelműek, de mindenképpen szórakoztatóak, s valahogy a hatalmas információs tömeg, ami átmegy észrevétlen az agyunkba, az sem fáj közben…

Rutherfurd azon szerzők közé tartozik, akik kidolgoztak egy stílust és technikát, és ennek megfelelve írják a köteteiket. Mit kínál nekünk a szerző, és a Sarum?

Egyrészt, több évszázadon átívelő családtörténetet. Most 5 családot ismerhetünk meg, akik közül a legelsőket egyenesen az őskortól kísérünk el a modern korig. (De az újabb családok is pl. az ókorban, kora középkorban már színre lépnek.) Kifejezetten érdekesnek találtam, hogy egyes jellegek hogyan öröklődnek át a generációk során. Pl. a csaló, ravasz Tep leszármazottaiban mindig megvolt a hajlam a mások kihasználására, bűnre, a saját érvényesülés előtérbe helyezésére. Jót mosolyogtam azon is, hogy az utolsó bemutatott leszármazott, egy kis 13 éves fiúcska is úgy kerül elénk, hogy éppen elrabolja egy rokona táskáját az autóból. De ott vannak a Masonök, akik gyakran tehetséges iparosok, és vonzódnak az olyan munkákhoz, mint a kőművesség, vagy az ácsolás. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének kivételek. Egy Mason is lehet tanult ember, ahogy Tep leszármazottai között sem csak sötét lelkű gazfickók akadnak.
Természetesen a családok keverednek, vannak visszatérő elemek. Jól is jön a kötet elejére betett családfa, mert egy ponton már lehet keverni, ki kinek és hogyan a rokona.

Másodszor, történelmi regényt olvashatunk. A családok sorsa mindig kapcsolódik valamiképpen a történelmet formáló eseményekhez. Ha Rutherfurd nem is ábrázolja a történelmi személyeket, de a szereplői vagy ismerik őket, vagy ott vannak a seregeikben, illetve az egész család sorsára hatással lesz egy-egy történelmi esemény. Pl. Alfréd király adományoz az egyiküknek nemesi címet és birtokot, amikor a vikingek elleni csatában kitünteti magát az egyikük. De mennek a százéves háborúba, Napóleon ellen, részt vesznek az angliai légi csatában és még lehetne sorolni.

Olyan vetülete is van a történelemnek, hogy pl. miképpen alakulnak át a családi nevek. A Porters családnál kifejezetten izgalmasnak találtam, ahogy az egykori római ős neve miképpen alakul és marad mégis a családdal, mint egy örökség, amit ők már nem is értenek, mert már nem is tudnak Caius Porteusról.

De azokat a részeket is érdekesnek találtam, ahol generációk elteltével szembesülünk azzal, hogy a családi történetek miképpen módosulnak. Ahogy az emlékezet átalakítja a történelmet, és egyfajta meséket gyárt. Mi maradt meg, mi az igazi mag és mit költöttek köré? Ezek nem csak egy-egy családról, de szerintem az emberekről is árulkodnak. Látszik belőle, mit tartanak értéknek, és ennek szellemében hogyan építik fel az eredettörténetüket.

Akár úgy is lehetne olvasni, mint több rövidebb regény egymás utániságát. Egy-egy kiemelt szereplő és történet regényesen van megragadva. Van izgalmas cselekmény, vannak kalandok. Rutherfurd jó érzékkel láttatja a történetet, és képes több generáción át nem csak átszaladni az eseményeken, de filmszerű jeleneteket is írni.
Igaz, ez igazán a regény első felére, durván két harmadára igaz. A modern korra rövidülnek az egyes korszakok és az éppen élő családtagok történetei.
Azt is egyre gyakrabban engedi meg magának, hogy esszét idézve összefoglaljon egy-egy történelmi jelentőségű eseményt, vagy bemutasson egy meghatározó személyiséget. Vagyis, az első kb. 600 oldal sokkal regényesebb és szórakoztatóbb, mint a befejező 300.

Annak ellenére, hogy generációk sorát mutatja be, képes egy-egy alakot jobban kiemelni, több dimenziót adni neki. Igaz, inkább a pozitív szereplőknél törekszik erre. Emlékezetes tud lenni a lány létére csatába vonuló Aelfgifu. A becsületes zsidó Aaron, akinek a középkorban nézhetjük végig az üldöztetését, miközben sokkal tisztességesebb és szerethetőbb alak, mint a körötte magasba emelkedők. Porteus, aki sorra veszti el a római álmait, szenved is ettől, de képes lesz új életet és boldogságot építeni magának Britanniában. De még sorolhatnám – általában minden ábrázolt korszaknak van egy hőse, és egy ármánykodó Wilson/Forest vele szemben.

Alapos, gondosan megírt regény, ami talán nem tartja végig a kezdeti színvonalat, de szerintem a célját eléri. Anglia történelmén halad végig Salisburyból nézve, miközben családtörténetekkel szórakoztat is.

Kitűnő könyv és az Alapítás című fejezetnek iszonyat Katedrális hangulata van…mondjuk ezt Rutherfurd előbb írta, mint azt Follett..

Szeretném egyszer megérni, hogy több évados sorozat készül valamelyik Rutherfurd könyvből.

Ebben a könyvben öt család sorsát követhetjük nyomon a jégkorszaktól napjainkig.Ezen az öt családon keresztül ismerhetjük meg Sarum (a későbbi Salibury) történelmét.Rokonszenves és kevésbé rokonszenves karakterekkel a kelta dűnék,római utak,kolostorok,kastélyok,a korabeli mezővárosok és vidéki birtokok lenyűgöző leírásaival.S közben megtudhatjuk a Stonehenge titkát is.Számomra nagyon érdekes olvasmány volt a nagy terjedelem ellenére.Sok szereplőt a szivembe zártam.

Ez volt az utolsó, magyarul elolvasható Edward Rutherfurd könyv. A tetszési sorrendben is – nálam – az utolsó. Ami persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne élveztem volna ezt a regényét is. Vagyis, ez a könyv volt a legkevésbé regényszerű, a karakterek és a családok vonulata, egymásba kapcsolódása se adta vissza azt a varázslatos érzést, mint a Párizs, a New York, vagy épp Az erdő esetében.
Ha a Sarum-ot olvastam volna először, biztos 5 csillagot adok. De így, hogy a Párizs, London, a Ruszka, az Erdő, a NY és a két Írország kötet már „mögöttem” van, magamban valahogy rangsorolnom kell.
Nekem a katedrális építése kicsit sok volt, túl szakmai, vagy hogy is fogalmazzam. Néha belevesztem a boltozatok, csúcsok, tornyok, kőművesmesteri megoldások és építőanyagok leírásába. Számomra ez túl hosszúra nyúlt, az építészeti dolgok taglalása nem igazán tudott lekötni ilyen rengeteg oldalon keresztül, csak azért olvastam mégis élvezettel, mert megkedveltem ennek a résznek szereplőit. Amúgy pont az emberi oldal az, ami megfogott mindig Rutherfurd könyveiben. Történelem, évezredes, átfogó ismeretek átadása, de korrajz is, konkrétan, jól megrajzolt karakterek által. A kis vissza-visszatérő apróságok külön élményt adnak, emlékezés, szinte összekacsintás az íróval, pl.a kék pillangók serege, a kis szobortorzó, vagy a labirintus.
Az egyes családok felemelkedése, tündöklése, majd hanyatlása vagy éppen a fordított irányú változásuk is nagyon elgondolkodtató volt a Sarum-ban.
Egy szó mint száz, érdemes kézbevenni (kell hozzá csukló-és alkar erő!) és végigjárni ezt a történelem-folyamot is.

Rutherfurd első regénye nagyívű utazás Anglia történelmén keresztül, a jégkorszaktól kezdve egészen az 1980-as évek közepéig. Az utazás fókuszában (az egykor Sarumként ismert) Salisbury áll, melynek történetét – az író többi könyvében is alkalmazott megközelítéshez hasonlóan – a folytonosság és a folyamatos változás kettősén keresztül ismerhetjük meg. Nagyon szép szimbóluma ennek a könyvben a hattyú, illetve Akun kis faragott szobra, melyek módosult jelentéssel és funkcióval újra és újra felbukkanak a történet folyamán. Számomra ez a megközelítés teszi (Rutherfurd többi könyvéhez hasonlóan) ezt a regényt is rendkívül izgalmassá és olvasmányossá. Egyetértek azzal, hogy itt kevésbé gördülékenyek az átvezetések, mint a későbbi regényekben, ezért a fél csillag levonás.

Jó volt, jó volt, de…
Nekem ennek a pacingje, vagy nem is tudom, minek nevezzem, most annyira nem tetszett. Néha nagyon madártávlatból, máskor meg túl közelről akarja bemutatni a történéseket, plusz a szárazabb történelmi magyarázatok is megakasztották kicsit a történet folyását. Pont emiatt hiányoltam egy-két függeléket – pl. hogy a különböző nemesi címek mikor kit takarnak, mert engem bizony összezavart, amikor egy személyre felváltva a családnevén és a nemesi címén hivatkozott. Főleg, amikor követhetetlenül ugrál az időben. Miért kell évszámot adni a résznek, ha utána amúgy 40 évvel korábbi dolgokról ír, én meg nem tudom eldönteni, hogy 1830-hoz hogy jön a századvég…
Másik problémám, hogy ez inkább néhány kiválasztott, Sarumhoz köthető család története, mint magáé Sarumé, ahogy ide-oda kalandozunk a tengeren és szárazföldön. Ez egyrészt érthető a Brit Birodalom kiterjedését tekintve, másrészt viszont akkor ne nevezzük Sarumnak, ha egyébként a karibi térségben meg Indiában kalandozunk közben.
Persze azt tekintve, hogy ez az író első könyve amit ráadásul a születési helyéről írt, egy rossz szavam nem lehet, de érződik, hogy még nem találta meg az egyensúlyt a történelmi adatok bemutatása és a történet egyenletes folyása között. Egyszerűen még nem jött rá, hogy hogyan adja át azt a tudást, ami egyértelműen megvan a fejében. A Ruszka és a Párizs ilyen szempontból sokkal kiforrottabb.
Ezeken felül a fordítás is lehetett volna jobb; néha nagyon érdekes „magyarított” angol szavakat használ, meg koridegen(nek tűnő) kifejezéseket, plusz ha még egyszer meglátom leírva azt, hogy „archidiakónus”, szükségem lesz egy eye bleachre igen, archdeacon akart lenni, szerencsére később már sikerült főesperesnek fordítani, arról meg ne is beszéljünk, hogy egy csomószor nem sikerült helyesen toldalékolni az idegen neveket. Arra sem sikerült rájönnöm, hogy a „később” helyett miért következetesen az „után”-t használja, azon pedig már meg se lepődtem, hogy a szarvastehén már megint suta lett Az Erdőnél erről már dühöngtem egy sort, de úgy néz ki, azóta se vette a fáradságot a fordító, hogy megtanulja a különbséget a szarvas és az őz között.
Ja, és egy fél csillag mínusz a halcsontos fűzőre tett megjegyzésért. Haljon már ki az a tévképzet, hogy fűző=tightlacing! Akit érdekel, nézzen szét Bernadette Banner és Karolina Zebrowska YouTube-csatornáján; mindkettőjüknek van a témában videója.