Az ​Erdő 86% 113 csillagozás

Míg a „London” c. regény nyilvánvalóan London városára koncentrál, addig „Az Erdő” egész Anglia fejlődésére összpontosít. Eltérően más könyveitől, Rutherfurdnak „Az Erdő” című varázslata az, hogy egyszerűen inkább egy nagyobb kihívást jelentő üzenet közvetít, mint izgalmas eseményeket. És most úgy éreztem, hogy ez nem egy regény, inkább regények gyűjteménye (majdnem) profi módon összekapcsolva. Irigylésre méltó narratív készséggel és egy igazi ajándékkal bepillantás enged Nagy-Britannia egyik legegyedibb helyébe, a Hampshire megyében található erdőbe. Ez Anglia legnagyobb ősi erdeje, és ezért örök tanúja a brit történelem számos pillanatának. Az író az angol történelemhez, a középkori történetekhez, a legendákhoz, és az angol gyermekmesékhez is visszanyúl, amiket a fogadókban, a tábortűz mellett, vagy akár a szabad ég alatt regéltek. Kilenc történet két (generációkon át) szembeálló család (Rutherfurd kedvenc technikája) szemszögéből. Mindegyik történet két hatalmas téma köré összpontosul: a hatalmi harcra és az erdő megőrzésével kapcsolatos aggodalmakra. Mint tudjuk kiváló mesélő – amolyan régimódi, terjengős, el-elkalandozó, olykor nagyot mondó, olykor tán füllentő is, de kibánja, amikor könyve által közvetlenül a misztikus erdő szívébe érkezünk: hallhatjuk a szél zúgását, a madarak énekét, láthatjuk a levelek változását, a kunyhókat, a futó szarvasokat, a menekülő állatokat. Az erdő változatos életének hátterében „futunk végig, mint egy dallam”, ünnepeljük a természetet és az emberiség évszázadok által kialakult megbonthatatlan erejét.

Az Erdő egy olyan könyv, amely ismét megmutatja Rutherfurd kiváló mesélőképességét, gazdag részletetekkel eleveníti fel 900 év történetét. Helyszín az Új-Erdő néven ismert, Anglia déli részén elterülő, ma nemzeti park. Rutherfurd több család élettörténetén keresztül vezet végig az évszázadokon.
https://gaboolvas.blogspot.com/2020/01/az-erdo.html

Rutherfurd könyveivel kapcsolatban eddig mindig pozitív élményt kaptam; ezúttal sem volt másképp. A receptje a régi: évszázadokon átívelő eposz sok névvel, (ami kicsit meg is zavarhatja az olvasót) valós háttérrel – és átérezhető leírásokkal.
Az első, vadász történet nagyon jól látatta velem a kort, a menekülő szarvasokot és az Erdő zöldellő látképét.
Adam testvér történetszála kicsit hajazott a Rózsa nevére és a Tövismadarakra, de inkább csak motívumok tekintetében – egyébként szintén tetszett, főleg a monostor leírása.
A 18. századi Anglia szintén kedvenc időszakom. Az ezt követő történetek kicsit rövidebbek lettek, de ugyanúgy érdekesek.

„Az ember ugyanúgy része a természetes környezetnek, mint Isten bármely más teremtménye.” (1060.o.) Mivel ez nemcsak egy mondat, hanem valóban erről (is) szól a könyv, számomra ettől nagyon jó. Épp annyi történelmet, ökológiát, földrajzot mond el, ami még nem unalmas, sőt élvezetes. Az meg egyenesen zseniális, hogy mindig annak a kornak irodalmi ízlése szerint ír, amelyiket éppen meséli. nem erőltetett, de felismerni véltem a mondákat, a meséket, Jane Austent, Walter Scottot meg néhányat, meg sokakat nem.

Nagy lelkesedéssel kezdtem el a könyvet, még a mérete sem volt eltántorító erő (sőt). Az elején, a vadászatnál a szarvasok szinte főbb szerepben voltak, mint az emberek. Végülis jogos, hisz az erdőről és a lakóiról szól a könyv, legyenek azok emberek, állatok vagy akár növények. Később a tölgyfákról és a gombákról is kimerítő ismeretekkel látott el a szerző. Plusz rengeteg történelmi adattal. Ez érdekelt volna a legjobban, mégis sokszor rettentően lefárasztott. A különböző korok szereplői és történeteik sokszor háttérbe szorultak a sok háttéradat mögött. Mire a tényeken átverekedtem magam, és jött volna az adott kor története és szereplői, mire megszoktam volna őket, addigra már vége is volt, és jött az újabb kor az újabb szereplőkkel. Emiatt max csak szimpatizálni tudtam pár karakterrel, de kötődni hozzájuk már nem. Sokszor nézegettem a családfát, biztos ami biztos, képben legyek, hogy ki kinek a kicsodája :D :D, ezzel néha előre le is lett lőve a poén, de sebaj :D. Szóval egyfelől roppant érdekes volt a könyv, mert nagyon szerettem az olyan plusz információkat, mint a szénégetés, a sólepárlás vagy a Szarvasmentesítési Törvény (minő szörnyű gondolat!!!), de kb a felétől sokszor fárasztónak éreztem.

Rövid felveztő után a 11-12. század fordulóján indít a könyv és majd egy évezreden át követhetjük nyomon néhány család történetét, melyhez megkapjuk Anglia történelmét háttérnek. Van mellékletként térkép, családfa (ami egy kicsit így spoileres, de nem vészes).
Nyilván a temérdek idő, amit felölel a könyv, nem engedi, hogy az egész családfán végigmenjünk, és nem is ez a cél. Nekem mégis hiányzott a szorosabb kapocs a nemzedékek közt, annak ellenére, hogy bizonyos motívumok végigkísérik a szereplőket és az eseményeket.
Ami viszont nagyon megfogott az elején, ahogy a szarvasokat emberi tulajdonságokkal ruházza fel. Hihetetlen számomra, és nyilván egy állat nem úgy lesz szerelmes, ahogy mi emberek, de annyira szépek a leírások.
Elképzelhetetlen mennyiségű kutatómunka állhat egy ilyen könyv mögött, ami miatt mindig tisztelni fogom az írót.

Jó volt feleleveníteni az angol történelem évszázadait és kontextusba helyezni néhány jelentőségteljes eseményt, uralkodóváltást, társadalmi szemléletmódot. Bár azt be kell vallanom, hogy tíz évvel ezelőtt még jobban értékeltem – és élveztem – volna a könyv stílusát. Azért sokat adott a történethez a déli partok mellett elterülő Új Erdő helyszíne.

Ez már a negyedik könyv, amit az írótól olvasok. Egy valami nem változik, ahogy halad a könyv az időben napjaink felé, úgy tud egyre jobban beszippantani. Ami viszont változás, hogy eddig mindig a Párizs tetszett a legjobban. Az erdő viszont sokkal jobb volt a város történeténél.

Tetszett a koncepció, hogy Hódító Vilmos koráig visszavezethető valamennyi családfa, a kis fakereszt öröklődése és az író stílusa is. Néhol azonban nekem túl sok volt a tájleírás és valami hiányzott belőle. Hiányoltam valami nagy tanulságot vagy titkot.
Nem minden szál és szereplő lett kidolgozva, de talán legközelebb a Puckle-k álltak a szívemhez a maguk egyszerűségével és becsületességével, de Alice Lisle vagy Fanny Albion története is nagyon megragadott. A kis Nathaniel Furzey leleményességén és csínytevésein pedig nagyon jókat nevettem.

Ez volt az első Rutherfurd-öm, és biztosan nem ez lesz az utolsó. Egy hosszú láncra fűzte fel a szerző az egyes történeteket, melyek lazán kapcsolódnak egymáshoz, de a középpontban mindig az Erdő áll. Nagyon jól megírt karakterek, fordulatos események, és egy olyan világ, ahol ha bele is botlunk némi keserűségbe, a jó ügy és a jó emberek mindig győzedelmeskednek.
Igazán üdítő volt olvasni, bár a hosszával feladta a leckét, annyi szent!