Ez ​vagyok én, Edicska 80% 22 csillagozás

Itt van egy ember, aki írt egyszer egy könyvet, ami világsiker lett. Sok nyelvre lefordították. Véletlenül került a kezembe úgy, hogy az Alexandrában nagy leárazások vannak, és rendeltem egy nagy adag könyvet. Amikor mentem átvenni a csomagot, egy kicsit még szétnéztem ott a boltban, és akkor ezt a könyvet elkezdtem lapozgatni, és nem tudtam letenni. Hiába cipeltem haza régóta vágyott könyvek kupacát, nekem ez kellett, és azóta körüllengi a mindennapjaimat. Szóval van itt ez az író, akit úgy hívnak, hogy Eduard Venyiaminovics Limonov, és akit minden porcikámmal elutasítok. Úgy ír magáról, mint aki szemrevaló férfi, bár néha elbizonytalanodik, de azért úgy érezte, jól néz ki, ő jól látja a világot, csak a világ túl normális, ő pedig különleges. Más, mit a többi. Amikor férfiakkal közösül, akkor egy nőt képzel maga elé, amikor nővel csinálja, egy férfi testről ábrándozik. Jól képviseli a kelet-európai meg nem értett alkoholistát, a rendbontót, az anarchistát. Sose higgyetek azoknak, akik olyasmivel traktálnak, hogy mindenki megöregszik, aztán csúnya lesz….stb. Nem, nem. A csúnya ember csúnya öregember lesz, a szép pedig szép öregember lesz. Nézzétek meg Limonovot ma! A saját szemetekkel meggyőződhettek róla.
Le vagyok nyűgözve! Zseniális műnek tartom ezt itt. Miközben az író elképesztően ellenszenves. Látom a csúnya, gonosz alkoholista arcát és megtört testét, ami fiatalon is hasonló lehet. A könyve viszont zseniális. Ez egy bolond ember, egy orosz művész, egy orosz lélek. Írt egy könyvet az amerikai emigráció élményeiből fakadóan, mely világsiker lett. Jogosan. Sok-sok, talán millió -nem tudom- példányban, sok nyelvre lefordítva, az ember azt gondolná, hogy innentől kezdve nem is lenne más gondja, mint hátradőlni, és élvezni a sikert, a hírnevet, a pénzt, a nőket, a pasikat, a kaviárt és a pezsgőt. Mivel azóta se írt egyetlen szóra érdemes művet. Otthon írogat, de egyik se olyan, amire kíváncsiak lennénk. Róla viszont megjelent néhány kötet. Ekkora ellentmondást! Megszűnt létezni az a világ, amelyben ő szenvedhetett? Nincs elég táptalaj a színvonalas írói munkára? Ez azt jelentené, hogy megjavult a világ? Senki nem vevő többé Limonov anarchista szellemére? Értelmét veszítette? Ugyanakkor én itt és most ámulva olvasom ezt a könyvet, ezzel kelek és fekszem. Meglepő és egyedülálló látásmód, ahogy az általam is nagyra tartott Szolzcsenyicinről vélekedik azóta sem hagy nyugodni. Végre valaki megmondja! Sokszor megemlíti Szolzsenyicint a könyvben. A bögyében van nagyon. Azt írja, hogy a Szolzsenyicinek veszélyes politikusokká váltak volna, ha helyzetbe kerülhettek volna. Ugye, ugye? Mint amilyenné Limonov maga is vált.
Ami az irodalomban elmondható, az nem biztos, hogy jól fest a mindennapokban. Amit művészien lehet ábrázolni, nem valószínű, hogy szívesen néznénk egy valóság-show-ban.
Egyszer valaki mondta, hogy sose szabad összetéveszteni a művet az alkotóval. Nem emlékszem ki volt, az is lehet, hogy valami közhely. De nagyon igaz.

Remekmű.

Kedves Edicska, ez aztán igazán nagyon dühös kis könyvecskére sikeredett. De tényleg. Én is dühös lettem tőle, bár nem azért, mert annyira átéreztem hősünk fájdalmát.
Alapvetően nem lenne ezzel semmi baj, a düh egy igen jó mozgatórugó, csak az a gond, hogy borzasztóan érződik ezen az 540 (oké, keskeny lapos) oldalon, hogy ez bizony egy terápiás célzatú írás. Jó dolog az írjuk-ki-magunkból-az-összes-fájdalmunkat-és-akkor-könnyebb-lesz-a-lelkünk írás, ilyet én is szoktam – de egy gondos szerkesztő és sok piros áthúzás jól jött volna, azt hiszem. Feszesebb, kompaktabb lett volna a szöveg – így csak céltalan puffogtatás és ugyanazon dolgok rohamszerű kiírása göngyölődik végig az egész regényen.
A javára szól, hogy azért nagyon izgalmas korrajzba csöppenünk, az emigráns oroszok sorsa remek táptalaj mindennek, de egy kicsit több kellett volna azért ehhez.

(Zárójel: Edicska, ha már eperegyben osztod meg élményeidet, akkor már ne váltogass át annyiszor a majdnem királyi eperháromba. Tudom, ez is egy technika és tudom, te már csak ilyen vagy, de a dühös kis karaktered így bosszantóbb lett, mint kellett volna. Énkérekelnézést.)

Ez a könyv túltesz az összes dühös könyvön, ami most hirtelen eszembe jut – ennyi indulatot rég láttam egy helyre zsúfolva.
De Edicska nemcsak dühös, hanem okos, gúnyos, egyszerre önimádó, öntetszelgő és önsajnáló, vadul szenvedélyes, szélsőségesen és gyakran igencsak ellenszenves módon viselkedő, ugyanakkor minden indulata és szar-a-világ – érzése ellenére roppantul életigenlő is. A könyv meg pont olyan, mint Edicska.
Meg erős és hatásos, és sokszor a legváratlanabb helyeken nagyon szép is.
(Ennek ellenére szeretni nem szeretem. Ennyi indulat túl sok nekem.)

nagyon vicces egy vadidegen lakásában állomásozván, az ő könyvespolcáról olvasni, valszeg ezt a könyvet sem vettem volna a kezembe, ha más helyzetben vagyok… de végül is nem bántam nagyon, egyestés kalandnak jó volt, persze ezt az ötszázvalahány oldalt csak úgy lehetett legyűrni egy délután, ha azt, ami „vótmá”, sőt, esetleg ötödször vótmá, átlapozta az ember. elképesztően redundáns ez a könyv, egyszerűen képtelenség a 128adik önismétléstől komolyan venni, közben viszont nem úgy tűnik, hogy a szerző célja egy megbízhatatlan narrátor megteremtése (vagy ha az volt, akkor nem sikerült), ami egyébként nagyon izgalmas lett volna, és ebben reménykedtem kábé végig, hanem… na nem is folytatom, mert ismételném magam.

Ehhez a könyvhöz erős gyomor és nagy empátia kell.

Összeségében tetszett, néhol úgy éreztem, hogy nem tart sehová, de nem is kell feltétlenül hogy tartson valahová. Tetszik a stílusa és nyersesége és végül is ez szerelmes könyv :)