Edmondo De Amicis olasz író haditudósítóként végigharcolta Itália egyesítésének utolsó nagy hadjáratát 1866-ban, majd riporterként bejárta Európát. Elbeszéléseiben a frissen alakult olasz királyság polgári értelmiségének eszméit közvetíti. Nemzedékről nemzedékre hagyományozódó regénye a SZÍV tette világhírűvé. De Amicis diáknaplót írt, egy tanév – regénnyé összeálló – történetét, közbe-közbe iktatva a tanító elbeszéléseit. Enrico, a tiszta szívű, jólelkű torinói diák, egyszerű szavakkal, de annál meggyőzőbben meséli el, mi minden esett meg vele és társaival, abban a mostanra oly valószínűtlenné szépült, több mint száz évvel ezelőtti világban. Csupa szépre és jóra tanítja olvasóit: lelki nemességre, áldozatkészségre, helyes viselkedésre, iskolában, családban, utcán. Csodálatosan tud hazafiságra lelkesíteni.
„- A Szívet ismered-e?
– Igen, persze, hisz ez is olasz könyv.
– Több, Olaszország kapuja a Szív.” – írta e világhírű klasszikus regényről egy magyar író Lénárd A. Sándor.
Szív 173 csillagozás
Gyermekszív címmel is megjelent.
Eredeti megjelenés éve: 1886
Tagok ajánlása: 10 éves kortól
A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Heted7világ · Híres könyvek Athenaeum
Enciklopédia 10
Szereplők népszerűség szerint
Helyszínek népszerűség szerint
Kedvencelte 28
Most olvassa 4
Várólistára tette 59
Kívánságlistára tette 31
Kölcsönkérné 5
Kiemelt értékelések
Őszinte, tiszta, igaz emberi érzések sokasága zúdul az olvasóra. Az édesapa gondolatai valami elemi erővel hatnak. Értéket kapunk legtöbb sora által.
Az első ifjúsági könyv, amihez azt éreztem, talán már öreg vagyok. Gyerekként, kevés tapasztalattal talán könnyebben fogadta volna be ezt a rengeteg jót az agyam.
A könyv egyfajta példabeszéd, erkölcsi útmutató, egy olyan társadalom metszete, ahol mindenki mindenkit szeret, megbecsül, elfogad, vagy legalábbis azon dolgozik, hogy ez így legyen. Ahol gyermekként az iskola a világ boldog közepe, felnőttként pedig a nacionalizmus és a hősiesség a legmérvadóbb érték.
Sokszor gondolkodtam el, vajon csak rossz korba, és/vagy rossz országba születtem, vagy egyszerűen a felnőtt élet már megkeseríti az ember szája ízét ahhoz, hogy ennyi túlcsorduló negédesség lecsússzon?
Aztan eszembe jutott Móricz Légy jó mindhaláligja. Hogy mennyire szerettem gyerekként. És ezek után nem vagyok biztos benne, hogy felnőttként el merem olvasni…
Rég elfelejtett erkölcsi értékekről szól a könyv, mint amilyen a hazafiasság, hősiesség, áldozathozatal, nemesség, segítségnyújtás, önzetlenség, tisztesség, kitartás, állhatatosság, becsület, szánalom, szeretet…amiket ma már külön tantárgyakként kelle(ene) tanítani.
Példabeszédek kiskamaszoknak…Légy jó mindhalálig olasz módra…ez jutott eszembe a könyvről.
Azért ment nehezen az olvasása, mert számomra valami szonyat szentimentális a stílusa!
Sokáig olvastuk esti meseként, hol én, hol a férjem. Egy időre félre is tettük, de főleg a 9 éves kérte, hogy fejezzük be, így nagy sokára a végére értünk.
Ez a könyv nagyon okos, nagyon szép és nagyon didaktikus szeretne lenni. És tényleg nagyon okos, szép, és kétségtelenül didaktikus is. Egy letűnt kor élete, értékei, vágyai, álmai jelennek meg a könyv lapjain. Igazából nekem tetszett, de mam már nagyon távoli lehet a mai gyerekeknek. Azért én ajánlom. :)
Szentimentális, csöpögős, de itt és most nekem nagyon bejött. Amúgy elgondolkodtat, hogy vajon valóban érzelgős-e, vagy abban a több mint száz évvel ezelőtti világban ez volt a norma? Szeretném hinni, hogy igen, hogy ezek az értékek valóban léteztek, sajnos mára csak töredékét találhatjuk meg. Hihetőnek tartom, hogy száz éve még a szülők nagy része valóban a másik elfogadására, a tanár, a szülők szeretetére, tiszteletére, a valódi hazaszeretetre nevelték gyermekeiket; nekem őszintének, valószerűnek tűnnek a sorai, talán ezért sem érzem patetikusnak. Tudom, hogy ma is vannak, akik a gyermekeiket hasonlóan készítik fel az életre, bár többen tennének így! (Pesszimistább pillanataimban viszont azt látom, hogy a könyvben felsorakoztatott értékek mára már nagyrészt elcsépelté, nevetség tárgyává váltak.)
Szívhez szóló könyv egy más korból, más országból. De tud példát mutatni talán ma is iskolásoknak, pedagógusoknak, szülőknek egyaránt.
Amikor kamaszkoromban olvastam, nem tűnt fel ennyire a didaktikai célzata. Arra emlékszem, hogy nagyon megragadtak a történetek, amiket a tanító úr mesélt.
Azt kell mondjam, hiába lóg ki a tanmesékből a lóláb, nem rossz ez a könyv. És még kevésbé lenne rossz, ha ma a kezükbe vehetnének valami hasonló (korszerűt) a fiatalok. Úgy látom, lenne rá szükség – azért, hogy helyesen tudja kezelni az ember az elesetteket, hogy meglássa a munkában a szükségességét és a teljesítményt, ami az elvégzéséhez szükséges, hogy találjon némi tiszteletet magában az eredményekkel, az erőfeszítéssel, az önfeláldozással találkozva, és hogy azt szeresse a hazájában, amit máshol bizonyosan nem kaphat meg. Elgondolkodtatóak a történetek, és bár kiugrottam volna az ablakon, ha Apám ilyen leveleket írt volna nekem, mégis jó, ha ilyen összefogott visszajelzést kaphatni a cselekedeteinkre.
Ez van (ez nincs). Nem a nosztalgia miatt tetszett újraolvasva.
Minden 16 év alattinak a kezébe nyomnám, hogy olvassa és érezzen, ne gondolkodjon.
Hangjátékban is meghallgattam. Én nem tudtam még gyerekkoromban, amikor olvastam, hogy ez annyira fájdalmas! Nem volt összehasonlítási alapom. Csak hallgattam, aztán olvastam, és élveztem a lassú, szívszaggató folyamot. Nem kockáztatnám meg újraolvasni, de akkor nagyon jó volt! És a könyv tapintása és illata igazi élményt jelentett a számomra! Örök emlék marad.
Népszerű idézetek
Tiszteld az utcát. Egy népet mindig arról ítélnek meg, hogy miként viselkedik az utcán. Ahol durvaságot tapasztalsz az utcán, ott durvaságot találsz a házakban is. És nézd meg figyelmesen az utcákat, ismerd meg a várost, melyben élsz; ha holnap a távolba kerülsz, örülni fogsz, hogy jól emlékszel mindenre, gondolatban végig tudsz menni minden utcán – a te városodon, a te hazádon – mely annyi évig egész világod volt, ahol anyád oldalán megtetted első lépéseidet, ahol az első benyomások értek, ahol kinyílt az eszed, ahol az első barátokra leltél. Ez a város neked jó anyád volt: nevelt, védett, szórakoztatott. Nézd meg hát az utcáit és a népét figyelmesen – és szeresd –, s ha valaki sértegeti, hát védd meg!
137-138. oldal - Utcán
– Hát – mutatott a kis csomagokra a tanító úr –, ezek az emlékeim. Minden évben eltettem egy dolgozatot minden tanulótól, s most itt vannak, szépen rendben, évszám szerint. Néha lapozgatok köztük, beleolvasok egyikbe-másikba, és ezer dolog jut eszembe, mintha újraélném az életem. Hány év múlt el, kedves uram! Lehunyom a szemem, és egyik arc a másik után tűnik fel, egyik osztály a másik után, száz meg száz gyerek, s isten tudja, hány meg is halt már. Sokra jól emlékszem. A jókat meg a rosszakat nem felejti el az ember, akik sok örömet szereztek és akik sok szomorúságot okoztak, mert akadtak ám köztük kígyók is, tudja, nem is kevesen! De tudja, most már olyan, mintha odaát lennék, és mindet egyformán szeretem.
230. oldal
A tanító úr nem mosolygott, mert sose mosolyog, de annyira jó kedve volt, hogy alig látszott a vízszintes ránc a homlokán. A tábláról magyarázott valamit tréfálkozva. És látszott, hogy élvezi a kertből áradó jó illatot, jó friss növény- és földszag jött be, a kirándulásokat juttatta az ember eszébe.
A szomszéd utcából behallatszott egy kovácskalapács hangja, a szemben lévő házban egy mama altatódalt dúdolt a kisbabájának, a Csernaja-laktanyában trombita harsogott. Mindenki vidám volt, még Stardi is.
A kovács egyszer csak erősebben kezdett kalapálni, az asszony meg hangosabban énekelt, erre a tanító úr abbahagyta a magyarázatot, és kifelé fülelt.
– Derűs ég, egy éneklő anya, dolgos munka zaja, tanuló gyerekek… ezek az élet szép dolgai – mondta lassan, és kinézett az ablakon.
210. oldal
Tudod: az értelmiségiek a munka tisztjei, a munkások pedig a közkatonái, de a társadalomban éppúgy, mint a hadseregben, a közlegény legalább olyan nemes érték, mint a tiszt, mert a munka nemesít, nem pedig a kereset, a munka rangja értékében rejlik, nem pedig rendűségében, s ha valakinek nagyobb az érdeme, akkor a közkatonának, a munkásnak, éppen azoknak, akiknek kevesebb jut a haszonból.
Munkásfiúk (194. oldal)
Meglátogattam Stardit, az iskolával szemben lakik, és irigység fogott el, amikor láttam, milyen szép könyvtára van. Nincs sok pénze, nem vehet sok könyvet, de nagy gonddal őrzi az iskolakönyveit is meg a szülei ajándékait is; ha pénzt kap, félreteszi, és a könyvesboltban költi el: szép kis könyvtárat gyűjtött, s amikor az édesapja észrevette, hogy fiának szenvedélye lett a könyv, vett neki egy szép zöld függönyös könyvespolcot diófából, s a könyveket beköttette, most olyan színűek a könyvek, amilyen Stardinak tetszik.
Megránt egy zsinórt, széthúzódik a zöld függöny, s előbukkan három sor színes könyv, szép rendben, fényesen, gerincükön aranybetűk. Novelláskötetek; útleírások, versek – még képeskönyvek is vannak. És nagyon jól rendezi el a színeket, a fehér könyvek mellé pirosak kerülnek, a sárgák mellé feketék, a kékek mellé fehérek, messziről is nagyon szépen mutatnak.
Katalógust is csinált. Mint egy igazi könyvtáros. Mindig a könyvei közt matat, porolgatja, lapozgatja őket, a kötésüket nézegeti. Látni kell, milyen vigyázva nyitja ki őket azzal a rövid, vaskos kezével, belefúj a lapok közé, hogy könnyebben nyíljanak szét. Olyanok is, akár az újak.
76-7. oldal, Stardi könyvtára
… Emlékszem, amikor szegény anyám először vitt iskolába. Addig még sosem vált el tőlem, még két órára sem, és akkor bízott először idegen kezekre. Az első iskolanapot úgy tekintette, mint kilépésemet a világba. Úgy fogta fel, mint az elsőt a sok elkerülhetetlen és fájdalmas válás közül, amikor a társadalom elszakítja tőle a fiát, és soha többé nem adja vissza egészen. Meg volt illetődve, és én is izgatott voltam. Remegő hangon ajánlott az ön figyelmébe, s mikor könnyes szemmel kiment, még egyszer visszanézett az ajtóból. A akkor önnek volt egy mozdulata: a szívére tette a kezét, mint aki azt mondja: „Asszonyom, bízzék bennem.” Ebből a mozdulatból, ebből a tekintetből rájöttem, hogy megérti anyám érzéseit, gondolatait, és bátorítani akarja. Ígéret volt az a mozdulat: védelmet, szeretetet, elnézést ígért. Sosem felejtettem el, örökre a szívembe vésődött. Hát ez az emlék hozott ma ide. Hogy negyvennégy év után megköszönjem, drága tanító úr.
231. oldal
Ezt a könyvet itt említik
- Ladislav Fuks: Az utolsó ügy
- Lénárd Sándor: Völgy a világ végén s más történetek
- Luis Sepúlveda: Az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott
- Maria Ziółkowska: Lyuk a levegőben
- Paola Peretti: Én és a cseresznyefa
- Vasco Pratolini: Szegény szerelmesek krónikája
Hasonló könyvek címkék alapján
- Paola Peretti: Én és a cseresznyefa 92% ·
Összehasonlítás - Kéri Katalin: Decemberi csillagok 51% ·
Összehasonlítás - Jeff Kinney: Pechszéria 91% ·
Összehasonlítás - Wendelin Van Draanen: Szerintem, szerinted 92% ·
Összehasonlítás - Lucy Strange: A fülemüleerdő titka 91% ·
Összehasonlítás - Raggamby András: Kikszi 90% ·
Összehasonlítás - Irene Adler: A fekete dáma 86% ·
Összehasonlítás - Mark Twain: Huckleberry Finn kalandjai 84% ·
Összehasonlítás - Patricia St. John: Nyomok a hóban 94% ·
Összehasonlítás - Maja Lunde: A Nap őrzője 94% ·
Összehasonlítás