The ​House of Mirth 6 csillagozás

Edith Wharton kb. olyan nekem, mint Theodore Dreiser meg F. Scott Fitzgerald összegyúrva. Majd' megfulladok ebben az iszonyúan merev és íratlan szabályok uralta, de látszólag szabad és szabados világban, ahol a könyvei játszódnak, közben dühöngök, és közben nagyon szomorú vagyok és sajnálok mindenkit.

Szóval szeretem.

Az életmű olvasás hallgatásom következő állomása volt ez a még mindig korai Wharton-regény. És még jobban élveztem, mint az eddig hallgatott kisregényeket. Az egész kiindulásaként azt mondanám: a pénz nem boldogít, de jó, ha van. Nem eget rengető újdonság, de a kivitelezés magával ragadott.
    Wharton nagyon érzékletesen mutatja be a 20. század eleji arisztokráciát, annak felszínességét, kétszínűségét, apró hazugságait és minden gyarlóságát. Az igazi bravúrt pedig az adja, ahogy végignézhetjük Lily Bart viszonyulását mindehhez. Lily távolról sem egy tökéletes karakter, néha igazán megcsapkodtam volna, főleg amikor rákapcsol a manipulációra. De mélyen emberi, megérthető és szerethető is. És igazán nem mondható, hogy minden az ő hibája.
    Kifejezetten haladó szellemű a magát eltartani akaró nő, spoiler Végig együtt dobogott a szívem Lily-vel, minden a karakterével támasztott ellenérzésem dacára is. És szerintem ez egy igazi nagy írói teljesítmény.
    Biztos vagyok benne, hogy vissza fogok térni ehhez a regényhez. Bizonyos szempontból érzek párhuzamot Jane Austennal, de inkább csak az önálló gondolatokkal rendelkező hősnő révén. Wharton sokkal kevésbé rózsaszínbe bugyolált.

Első könyvem volt az írónőtől, sajnos összességében kicsit csalódás volt. Wharton az amerikai arisztokrácia kritikáját fogalmazza meg ebben a művében, ennek ellenére nem igazán fogott meg a regény. A főszereplőnővel, Lily Barttal nem igazán tudtam azonosulni vagy együtt érezni. 29 évesen hajadon, amit nyilván az akkori korban nem néztek jó szemmel. Hősnőnk nem igazán tudja, mit is szeretne az élettől. Éli a new york-i arisztokraták felszínes életét, ami meghívók írogatásából és különféle összejöveteleken való részvételből áll. Közben halálosan unalmasnak találja az egészet, és azon morfondírozik, hogy mennyivel jobb is lenne szabadon élni, és azt csinálni, amit csak szeretne. De hát az a fránya pénz, ő nem igazán akar vagyontalan lenni, a szegénység szerinte megalázó. Csak jönnek a csekkek, amiket nem tud kifizetni, de azért egy este alatt elkártyázik 300 dollárt. Szerelmes is lesz időközben és ez végül tragédiába torkollik, de nem szeretném lelőni a könyv végét. Egyszerűen nem tudtam azonosulni a hősnővel és problémáival. Henry James ezt a társadalmi kritikát valahogy sokkal jobban meg tudta írni. Maradok Wharton más témájú könyveinek olvasásánál, remélem azok jobbak lesznek, mint pl. A szerelem nyara vagy az Ethan Frome. Ráadásul ennek a nyelvezete sem volt egyszerű.