Az ​ártatlanság kora 83% 85 csillagozás

Könnybe lábadt a szemem a végére. Gyönyörű könyv.

Az ő világukban az emberek a halovány, burkolt célzások, és a sápatag tapintat légkörében éltek, s az a tény, hogy May és ő szavak nélkül értették egymást, olybá tűnt Newlandnek, hogy közelebb hozta őket, mint bármely magyarázkodás. Ez a mondat a második fejezetben bukkan fel, és tökéletesen jellemzi a new york-i ’jobb társaság’ etikettjét a XIX. század hetvenes éveiben.

Edith Wharton regénye éppoly finoman cizellált, mint irodalmi kollegája és barátja, Henry James művei. Csakhogy míg én Henry James munkáit nem nagyon csípem, ez a regény kifejezetten tetszett. Hogy lehet ez?

Nos, Henry James igen nagy empátiával ír a nőkről, de sajnos legtöbbször minden józan észtől megfosztott romantikus libának ábrázolja őket.* Wharton viszont két lábbal a földön álló, korlátaikat figyelembe vevő, realista nőket ábrázol – a romantika átszőheti érzelmeiket, de ettől még nem vesztik el értelmüket. Ez a regénye – két tisztességes ember spoiler vívódásának története: (esetleges) boldogságuk árát másnak kellene megfizetnie… Eleven és pontos a sznob társadalmi miliő, nagyon is valósak a felmerülő problémák, és nekem nagyon tetszett a best supportive actress szerepében a harmadik – majdnem teljesen tisztességes – figura: May Welland. Talán épp azért, mert csak majdnem teljesen az: egy csipetnyi folt a jellemen egészen jól áll, némi ragaszkodás a ravaszkodáshoz a túlélés része…

Akiket untat a Harmadik Császárság kaméliás stílusát majmoló** new york-i társasági intrikák aprólékos leírása, azoknak nem való. Ám a szatirikus háttér előtt valódi lélektani dráma zajlik, s az írónő finom megfigyelőképessége kárpótol a francia társasági fordulatok miatt beszúrt lábjegyzetekért. Még a Lazi kiadó rettenetes lányregény-címlapja sem kell, hogy elriassza az olvasót.

Nekem a mai hosszú vonatútra kiválóan megfelelt.

* Ennek – számomra – legszörnyűbb példája az Egy hölgy arcképe főhőse, Isabel Archer (talán nem véletlen, hogy Wharton e regényében a férfi főszereplő Newland Archer…?)
** azért csak majmoló, mert a franciák valóban könnyedek voltak, a jenkik pedig csupán annak látszottak

Szerintem soha életemben nem olvastam volna el ezt a könyvet, ha egy kolléganőm a könyvklubunk havi témája kapcsán kölcsön nem adja. Kicsit félve is vettem a kezembe, hisz a legutóbbi Lazis könyv (az azóta is valahol távol üvöltő szelek) nem igazán jött be. Ez is kicsit nehezen indult, de érezhetően nekem valóbb volt.
Tény, hogy az első 20-50-100 (kinek mi, nekem 100) oldalon át kell magát rágnia az embernek, mert a cselekmény és a mondanivalója igenis érdekes és értelmes, csak ez a sok Mrs, Ms, Mr meg elsőfokú unokahúg meg kuzin, a Chippendale bútorok megemlítéséről nem is beszélve, enyhén szólva is fárasztó. Reggelente bírtam csak olvasni, amikor még éber voltam, de esténként (nem is este, hisz csak 5-6 órakor vonatozom, de hát ez a sötétség…) inkább hunytam egyet.
Viszont amint megtörtént a holtponton való átlendülés, teljesen bele tudtam feledkezni a történetbe, amely igazából rém egyszerű. Süt az egészből az intelligencia, a társadalomkritika, az értelem. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy ha csak száz évvel később éltek volna…, vagy hogy mit is csináltak ezek egész nap a bálra való ruhájuk kiválasztásán túlmenően, vagy hogy igazából most is megvan ez a réteg, amely kinéz, ha nem úgy éled az életed, ahogy nekik tetszik. Nyilván ma jóval nagyobb a szabadságunk, nem néznek ki egy nőt, ha elvált, de ha azt vesszük, abban az időben viszont voltak elvek. Mind a két kornak megvan a maga erénye és hátulütője. Hasonló könyv ilyen szempontból Ford Madox Ford tetralógiája is; akinek tetszett Az ártatlanság kora, annak javaslom azt is.

Kicsit csalódtam ebben a könyvben. Valamiért sokkal jobbra számítottam, de elég nyögve-nyelősnek éreztem. Nem varázsolt el a történet, és a szereplőket sem tudtam megkedvelni. Newland Archer nagyon furcsa karakter volt. Talán a lagymatag jelző illik rá a legjobban. Sokszor unatkoztam olvasás közben, és csak vártam, és vártam, hogy végre történjen valami, ami felkelti az érdeklődésemet. Az elején zavart a rengeteg név, és nem igazán tudtam, hogy ki kihez tartozik, milyen kapcsolatban állnak egymással. A könyv erőssége az 1870-es évek társadalomrajza, a new york-i arisztokrácia zárt világa, mely előre meghatározott keretek között zajlott.

Nagyjából öt évvel ezelőtt elkezdtem nézni a filmet, de borzasztóan untam és kb. mindenkinek a szinkronhangja az idegeimre ment, szóval inkább félbehagytam. Viszont nem akartam teljesen elengedni a dolgot, csak úgy döntöttem, a helyes úton járok és előbb inkább elolvasom a könyvet ami nyilván jobb, mint tudjuk. Kicsit sokáig tartott sort keríteni rá, de igazán megérte várni a szépséges Athenaeumos kiadásra.

Nyáron olvastam életem első Edith Wharton-regényét, ami nyilvánvalóan nem tett szakértővé, de azért volt némi elképzelésem arról, mire számítsak tőle. Semmiképpen nem egy romantikus történetre, és ez nem is az, legalábbis számomra. A szerelem spoiler eltörpül a társadalmi kritika és az elképesztően megkonstruált látszatvilág mellett, amiben a szereplők élnek, a legtöbben önként és dalolva. Az egyetlen, aki megpróbál szembeszegülni vele, az Madame Olenska, akit kész kivetni magából a társadalom és a család, amennyiben nem sikerül jobb belátásra bírni.

A rengeteg megjátszáshoz és a csilli-villi külsőségekhez nem is lehetne jobb hátteret találni az operánál, ami nagyszerű díszletként szolgált. Kis túlzással minden második fejezetben oda járnak, és egy idő után olyan, mintha nem csak ők, de mi is egy előadást figyelnénk, ahol mindenkinek megvan a ráosztott szerepe, amitől nem tud és nem akar elszakadni. Még a házastársak között is olyan mesterkélt minden párbeszéd, minden apró mozdulat, hogy talán Madame Olenska az egyetlen, akinek egy őszinte szó elhagyja a száját. Esetleg még a nagyi, de ő igazi matriárkaként igazgatja a családot, szóval nyakig benne van a szereposztásban.

Ha jobban belegondolok, Ellenen kívül mindenki végtelenül irritált, az élen Newland Archerrel azzal a töketlen alakkal és May-vel, aki az anyjához hasonlóan tökélyre fejlesztette a képmutatást, persze csak bájosan. Az elején még sajnáltam, olyan kis szerencsétlennek tűnt, de a végére meg tudtam volna fojtani egy kanál teában. Az ellenérzéseimtől függetlenül elismerem, hogy nagyon jól felépített karakterek, és tök érdekes volt látni, kinek hol a helye a családi vagy akár a szélesebb társasági hierarchiában. Nem mondom, hogy az elején nem volt sok a rengeteg név, kellett egy kis idő, amíg eligazodtam sznob körökben, de a végére egész jól átláttam mindent. Vagy mindenkin, attól függ.

Edith Wharton stílusát szeretem, a fordítás is jónak érződött, csak néha volt egy-két bosszantó elírás. A részletgazdag, minden apróságra kiterjedő leírások, a bútorok és a ruhák kielemzése tökéletesen illett a szereplőkhöz és a New York-i miliőhöz. A nagyszerű kritikai érzéke mellett a modern, haladó felfogását is imádom benne, egy csomó kijelentése még manapság is megállja a helyét. Ami amúgy durva. Ő is egy olyan szerző (Virginia Woolf és Edna St. Vincent Millay mellett), akivel nagyon szívesen bekuckóznék a saját szobánkba és elbeszélgetnék az irodalomról vagy csak úgy az élet nagy dolgairól. off

A befejezés vegyes érzéseket keltett bennem. spoiler
spoiler

Nyugodtan lehetett volna a címe az Álszentség- vagy Elszalasztott lehetőségek kora. Mindkettőből több van benne, mint ártatlanságból.

CAWPILE 7
━━━━━━━━━━
Szereplők – 8
Atmoszféra – 6
Írói stílus – 10
Cselekmény – 6
Érdeklődés – 5
Logika – 9
Élvezhetőség – 5
━━━━━━━━━━
Kettős élmény volt olvasni ezt a regényt. Akár érvelhetnék úgy is, Edith Wharton rengeteg (helyenként talán túl sok is?) időt tölt a kedvenc szereplőjének bemutatásával, a 19. század vége New York arisztokráciájával. Ezek nagyon tömör szövegrészletek, és bár Edith Wharton tagadhatatlanul mestere az írásnak, nekem ezek a betétek sokszor az élvezhetőség rovására ment. Viszont, amikor követtük a cselekményt, és a tényleges főszereplőnket, Archert, olyankor nagyon élveztem a prózáját, és kifejezetten szerettem, ahogy megkomponálta a drámaibb párbeszédeket. Egyértelmű volt, hogy az új pontozási rendszerben, ahol a max pontot fogom adni, az az írói stílus lesz. Az érdeklődés és az élvezhetőség itt kéz a kézben járt a legtöbb esetben, bár az érdeklődésem a könyv közepén abszolút leesett a földszintre, mert azt éreztem, lényegtelen mi fog történi, nem fog számítani nekem. Az élvezhetőség a társadalmi / cselekmény betétek arányán ment el. Logikával abszolút nincs probléma, akár érvelhető lenne egy maximum pontszám, bár az elején kicsit idegesített Archer mennyire nem veszi észre, mit érez, és mit cselekszik, és a folytonos utólagos rádöbbenése nekem kicsit túlzó volt. A szereplők közül abszolút kiemelkedik a grófnő, mondhatjuk, erre van kitalálva, hogy váljon ki az arisztokratikus tömegből, tehát érdekesnek kell lennie. Az is volt, viszont sok karakter felejthető maradt számomra. Az atmoszféránál talán fura lehet ez a 6 pont, itt ugye sokszor világépítést kell pontozni, illetve helyszínfelépítéseket. Mennyire éreztem magam, hogy ott vagyok New York arisztokratikus világában? Néhol igen, néhol viszont nem. Ez valahol összejátszik azzal, mennyire nem szerettem ezeknek a részeknek a szövegét, és a fókuszát.

Akiknek ajánlani tudom:
– szeretnél klasszikus, amerikai női szerzőtől olvasni
– érdekel az 1870-es évek New Yorkban
– szereted a társadalmi szabályokat, és azok feszülését
– szeretnék női & férfi kapcsolatokról olvasni
– minimális (szerintem) a cselekmény, így akkor ajánlom, ha szeretsz karakterekben elmerülni

Összességében egyáltalán nem bánom az olvasást, és szeretnék még majd olvasni a szerzőtől.

Nagyon tetszett a korrajza, amit az 1870-es évek New York-jának arisztokrata társaságáról, és szigorú, erkölcsös, de szemhunyásokkal és elhallgatásokkal terhelt világáról adott. Érzékletesen adja vissza a társaság összezárását, a feddhetetlenség látszatának fenntartását, a mit szabad és mit nem illdomos hallgatólagos előírásait, de megmutatja a betonkeménynek hitt felsőbbrendűségi fal láthatatlan repedéseit is. A lassan, de biztosan folyó fellazulás, a kis engedmények egy-egy család miatt pontosan érzékeltették a folyamatot, ami aztán a Wall Street farkasaiig vezet alig több, mint száz év leforgása alatt.
A regény fókuszában állók jellemrajza nagyon jól adja vissza az ebben a zárt világban elfoglalt helyüket, pozíciójukat. Newland álmatag vágyakozása az igazi szerelem és a színlelésektől mentes élet után oly sokáig tart, annyi erejét és energiáját veszi el élete során az alkalmazkodás és megfelelés, hogy beleragad ebbe a szerepbe, akkor sincs ereje kitörni belőle, amikor csak a kisujját kellene mozdítania. Felesége, May pedig annyira céltudatos, hogy megszője azt a hálót, amit a gyenge férfi nem tud szétszakítani még az ő halála után sem. Volt kitől örökölnie, a család tényleges fejeként regnáló, szinte mozgásképtelen nagymama rendületlenül és szilárdan tartja kezében a szálakat, és irányítja a család életét – miként lányai is a papuccsá degradált férjeiket.
A történet befejezése mellbe vágott – de nem ítélhetjük meg a másfél évszázada élt emberek tetteit a mai eszünkkel és a mai kor felfogása alapján.
A korrajz mellett a lélekrajzok, a finom rezdülések, elfojtások, az érzelmek eltemetésének folyamatának leírása fogott meg. Nem gyors olvasmány, időt és kíváncsiságot, bizonyos fajta nyitottságot követel cserébe az ínyenceknek kijáró finomságért, a leírhatatlan érzések és gondolatok átadásáért.

Nem is ártatlanság, hanem képmutatás kora. Az nem egyenlő az ártatlansággal, ha valaki (vagy egy egész csoport) úgy tesz, mintha bizonyos dolgok nem léteznének. Ha az emberek nem beszélgetnek egymással a problémákról, ettől még semmi nem oldódik meg. De ebben a körben „nem szokás”, „illetlen” tényleges problémákat felvetni. Mindenki csak jelzéseket ad le, próbál jelekből, elpottyantott szavakból következtetni.
Anglia, az angol kastélyok világa lazábbnak tűnik, mint ez a minden ízében szokásokba, rítusokba merevedő, unalma elől közmegegyezésen alapuló elfoglaltságokba menekülő társaság. Ahol a nap vagy az év egy adott idejében mindenki igyekszik ugyanazt csinálni, nehogy kiessen a kegyekből, a divatból.
Azért azt nem gondoltam volna, hogy New York ennyire kis falu volt a 19. század végén. Egy eldugott magyar faluban nem bámulták ennyit egymás életét, mint itt.
A befejezéssel meg annyira egyetértettem. Ez is mutatja, hogy öreg vagyok és realista. :)

Juj de nem szeretnék ebben a korban élni, nem bírom az álszentséget, aztán rájövök, hogy tulajdonképpen nagyon könnyű úgy osztani az ész, ha az a család legnagyobb baja, hogy a nappali szoba tapétájának a legdivatosabb sárga árnyalatát megtalálják, valahogy azt hiszem ma mindannyiunk élete ennél kicsit bonyolultabb és kicsit nehezebb.
Aztán elképzelem az első előember aki követ vett a kezébe és rájött mennyiféle jó dolgot tud vele véghezvinni, és látom a klán többi tagját főképpen az öreglányokat akik rázták a fejüket, hogy ezt bizony nem így szoktuk, és ilyet nem illik csinálni.
Végül is mindig a lázadok és a szabályokat semmibe vevők hoznak létre nagy dolgokat, és nem azok akik görcsösen ragaszkodnak a megszokott konvenciókhoz.
Van egy harmadok típus aki vágyik a lázadásra, de fél a következményektől ők a gyáva emberek.
A regény főszereplője egy gyáva ember.

Nagyon-nagyon dühös vagyok erre a könyvre. A négy csillagból az utolsó egy sorért másfelet simán levonnék.

spoiler