A ​Mars istenei (Mars-ciklus 2.) 85% 77 csillagozás

A John Carter trilógia (A Mars hercegnője; A Mars istenei; A Mars ura. Ha jól tudom a többi részben már nem ő a főszereplő) legjobb darabja szerintem. Az Istenembereket követően szükségem volt egy egyszerű gyorsan olvasható pörgős történetre, ezért esett a választásom A Mars isteneire. Ismételten nem kellett csalódnom. Ezeknek a regényeknek pont ezek a fő erősségei illetve a felépített világ, ami magába szippantja az olvasót. Ebben a részben Borrougs még színesebbé még összetettebbé teszi Barsoom világát és próbál komolyabb mondanivalót is belecsempészni (némi társadalomkritika) a regényébe. Továbbá azt vettem észre, hogy mintha jobban odafigyelt volna a tudományos részletekre is.

A Mars istenei kissé komorabb, komolyabb is talán, mint a másik két könyv és ez baromira jól áll neki. Borrougs a regényben mind a kivételes fantáziával megalkotott világát mind pedig a szuperhősi magasságokba emelkedett főszereplőjét csúcsra járatta, ami nekem nagyon, de nagyon tetszett. Remek szórakozás volt, jár az öt csillag.

Valahogy vissza kellett juttatni John Cartert a Marsra – már csak azért is, mert az addig pénzszűkében levő író 400 dolcsit kapott az első részért, ami (nem tudom, hogy a brit, vagy az amerikai „tudósok” kalkulációja alapján) most kb. 50 ezer dollárral lenne egyenértékű, vagyis az a kis könyv, ponyva 1,1 millió Ft-t ért! :D Az a 400 dollár komoly vásárlóértékkel bírt abban az időben.
A történet alapjait sikerült jól lerakni, szinte kínálta magát a folytatás, amire csak azért nem mondom azt, hogy a sword & sandal stílust képviseli, mert a Marson a marsiak – többnyire – nem hordtak szandált! :D :D :D Egyébként ez a stílus, kemény, már-már a mai videójátékok hentelős (vérben tocsogó) képeit vetíti elénk. Itt több ilyet kapunk, mint az első részben. Kész adrenalin- és tesztoszteron bomba! Kezd kiépülni egy tisztább kép John Cater Marsáról… Itt már jobban előre gondolkodik az író, szinte látni hol érdemes folytatni, mit érdemes később jobban kifejteni.
A befejezés meg olyan lett, hogy az utolsó oldal után azzal a lendülettel már nyúltam is a már jó előre odakészített harmadik rész után! :)

Persze, nem irodalmi értékeiért szeretjük Burroughs-t. Pontosan nem tudnám megmondani, miért szeretjük. Talán a fantáziájáért, mert az van nekije bőven, de nagyon bőven! John Carter és Tarzan történeteiben a kaland és a fantázia mindent visz. Mert, lássuk be, más nem is nagyon van benne. Logika sem nagyon, meg mély átgondolások sem.
S ennél a kötetnél nekem ez vette el a kedvemet. A kaland, vagyis inkább a könyv vége felé az egymillió harcos titokban öszeszedése, és az ezer harci hajó el- és felkészítése már nem is gyermeki naivitás volt, hanem amolyan „mindent elhiszek, de ez már sok” fáradtság. Pedig szeretem Buroughs-t.
John Carter szinte napokig nem alszik, sebaj, végigkűzdi ezeket a napokat, sebaj, lemészárol minden galád ellent, hurrá, de feleim: nincs alkalom, hogy enne vagy inna! Csak az egyéves rabsága során, a kötet vége felé! Kemény legény!
Nem is szőrözöm tovább, mert Burroughs nem arra való, persze, hogy nem.
S kis pihenés után olvasom majd tovább a sorozatot.

Burroughs ebben a kötetben végre oda repíti az olvasót, ahová az már az első könyvben is jutni akar – de nem egyszerűen csak a holtak misztikus földjére, hanem a kultúrák, civilizációk és világnézetek ütközőpontjába, ahol végre nem arról szól a történet, miként lesz egy predesztinált hősből világok megváltója (láttunk már ilyet ezerszer), hanem hit és hiedelem, vallás és valóság, becsület vagy halál-problematikájáról. Az első három kötetből, amelyeket eddig olvastam, vitathatatlanul ez a legjobb, sőt, messze kimagaslik a történet és a mondanivaló egységessége miatt. Persze közben a szereplők ugyanolyan fekete-fehér alakok, és olykor oldalakon át könyékig tocsogunk a vérben, de Burroughs egy olyan témát ragadott meg, ami messze túlmutat a ponyva határain, és a szórakoztatás legelemibb eszközeinél maradva a lehető legtanulságosabban dolgozta fel; annyira, hogy ha mások ugyanezt szépírói eszközökkel próbálnák, nem jutnának tovább egy dögunalomba fulladó erkölcsi tanmesénél. Így viszont rögtön nyúltam a harmadik kötet után.

Muszáj azzal kezdenem, hogy miért így van vége?! Nem elég hogy átolvastam az éjszakát, de mégcsak meg se tudom a történet végét, mert a sztori a következő kötetben folytatódik… Ezt az egyetlen dolgot leszámítva imádtam. Izgalmas, jó a történet, újabb dolgokat tudunk meg a Marsról, Carter kapitány még mindig olyan jó mint az első kötetben volt, ebben egy kicsit többször esik fogságba :D

A Barsoom sorozat első 3 részének ez a kötet a csúcspontja. Burroughs fantasztikus társadalom kritikát fogalmaz meg, ugyanakkor az első részben felépített világot is nagyszerűen tágította tovább. Az utolsó pár oldalt tátott szájjal olvastam és szinte rögtön nekifogtam a következő részhez. Nagyon sajnálom, hogy a filmes adaptáció bukott, mert ezt a részt fantasztikusan vászonra lehetett volna vinni, még a Disney gyerekbarát rendezésében is.

Igazi békebeli sci-fi, szerethető szereplőkkel, kiváló világleírással. Kedvencem Tark Tarkas lett, és én is szívesen bepillantanék Barsoom világába. A vége igazi függővég, úgyhogy kényteken leszek tovább olvasni :-))

Ez a kötet rettenet izgalmas volt végig. Visszatértek a régi kedvelt szereplők, jöttek újak, szerethetők, megtudtunk egy csomócsomó dolgot a Mars isteneiről. Még mindig nem tudom elhinni, hogy 100 éve íródott…
– Remélem sose fogok találkozni a növényemberekkel és a fehér majmokkal se!!
– Carthoris-nál jobb nevet is ki lehetett volna találni.
– Issust a saját küzdővermébe dobnám bele legszívesebben és ott nincsenek csapóajtók!

Nekem ez sosem volt kedvencem a sorozatból – főleg az eleje miatt – de kétségkívül a végkifejlet ábrázolása lenyűgöző. Elképesztően „csúcsos”, az eleje kicsit fárasztott, de a végén letehetetlen. Jellemzésem, személyes érzéseim a könyvről: https://regiujkonyvek.blogspot.com/2018/10/a-mars-isten…

Hozta a színvonalat :)