Ez a könyv nagyon ambivalens érzéseket keltett bennem, így igazából nem is tudom jól megfogalmazni, hogy milyen is volt olvasni. Egyrészről, egyes elemei tetszettek, másrészről egyes eseménysoroknál kidobtam volna az ablakon és/vagy felgyújtottam volna. Hát igen, nem volt meg benne az egyensúly…
A történet arról szól, hogy egy csapat gyerek tinidetektíveset játszik, és kiderül, hogy valamibe belenyúltak. Így bár megoldották a problémákat, de mégsem tudnak elszakadni a történtektől. Eltelik egy kis idő, és a csapat megmaradt részét összeszedelőzködik, és elkezdenek újra nyomozni az ügyben.
Ami egyszerre zseniális, és borzalmas, hogy gyakorlatilag három (bár lehet hogy több én hármat ismertem fel) alappillérrel rendelkezik ez a könyv: Scooby Doo, Cthulhu mítosz, és a hatás kedvéért Stranger things. Ha valaki így adja nekem oda a könyvet, (mert amúgy így történt) akkor azt mondom, ez nem lehet rossz, és azonnal kell. De közben igenis lehet rossz, ha az adott történeteknek nem a megfelelő részét használja fel a szerző. Most pedig néhány szó arról, hogyan használta fel a szerző ezeket az elemeket a könyvében.
Stranger things-szerűség igazából a hangulatban merül is: kilencvenes évek, kisvárosa, ahol misztikus dolgok történnek, és szörnyek járkálnak. Mivel ezt a sorozatot nem néztem (csak az elejét), így más összefüggéseket számomra nehéz észrevenni, ám az mindenképpen látszik, hogy nem véletlenül vannak a kilencvenes években, és nem véletlen, hogy a történet eredete még régebbre nyúlik vissza.
Scooby Doo avagy Sikerült volna, ha nem lettek volna ezek a kotnyeles kölykök. Mivel borzasztó nagy Scooby Doo rajongó vagyok, ezért én elvártam, hogy nagyon hasonló felépítés legyen. Először is érdemes megfigyelni a karaktereket: ahogy bemutatkoznak a szereplők, nagyjából azt gondolhatjuk, hogy a megfelelő párhuzam a következőképpen alakul: Kerri az agytröszt lesz Vilma, Andy Dianna, Peter Fred, és Nate Bozont (Scooby meg Tim). Ennek a párhuzamnak van értelme, de rengeteg kérdés is felmerül, mint például Andy sosem volt lányos lány, sőt, mindig igazi férfi volt, Nate pedig bár a félelmei vezették, azért mégis ő volt az egyetlen, aki minimálisan is értette (nem fizikai szinten) mi történik.
Ha viszont újraértelmezzük a helyzetet (és nem a fizikai nemmel, hanem a nemi szerepekkel is foglalkozunk), akkor azt látjuk, hogy Kerri az egész könyv alatt csak vívódik az érzéseivel, és lányos lányként viselkedik, így az ő karaktere inkább Dianához hasonlít, míg Andy az egész sztori alatt erőskezű vezető volt, így az ő szerepe inkább Fredre hasonlít, míg Nate (azért, mert tovább lát a fizikai történéseknél) sokkal inkább Vilmát idézi meg. Így Peter spoiler. Ha viszont így szemléljük a történetet, akkor van értelme, hogy Andy miért nyomul annyira Kerrire (Fred és Diana kapcsolata), akkor is, ha nem a legjobb szál a történetben. Apró közbevetés, hogy én is úgy gondolom, bármilyen emberi kapcsolatban a nem, az nemet jelent, és ezt tiszteletben kellene tartani. Ebben a könyvben viszont Kerri ostromlása számomra volt kellemetlen, Andy nem adott lehetőséget a nemre, és így az ő kapcsolatuk számomra eléggé elnyomó kapcsolat volt, ahol Andy mindent megkapott, amit akart, míg Kerrit hát… megmentették. Ez a fajta szuper korlátozás számomra inkább taszító volt, mint romantikus, és nem is szeretném, ha ilyesmi történne velem (mert a nem azt jelenti nem).
A Scooby Doo párhuzam itt még nem ér véget, hiszen az alapvető checkpointok így is megvoltak a történetben: voltak csapdák, amik elég bénák voltak, tervek és nyomozások. Ám nagyon tetszett, hogy ez a gyermeki nyomozást ahol lehet a szerző kiforgatja, átalakítja, sőt sok „klasszikus mondatot” teljes más szerepkörben mondanak el, mint arra az emberek számítottak volna spoiler és megvolt a szöveg miatt az a humor is, amit az alap Scooby csapat szereplői hozták volna.
A harmadik pillér a Cthulhu mítosz, és ezt úgy is megtudom mondani, hogy nem jött át igazán, hogy alapvetően kevés Lovecraft novellát olvastam. Mert a nevektől és címkéktől nem lesz valami lovecrafti, legalábbis számomra semmiképpen sem. Attól, hogy már az elején benyögik, hogy a Miskatonic Egyetemen tanult az egyik szereplő, vagy az Arkham Elmegyógyintézetben volt egy karakter, még nem lesz lovecrafti (sőt, ezeknél a „címkéknél” csak forgattam a szemem, mert tényleg semmi értelme nem volt ezeket kiemelni).
Emellett voltak lovecrafti történetek megidézve, de roppantul leegyszerűsítve (legalábbis számomra) és valamennyire céltalanul. spoiler
Ha a könyv elénk kerül, akkor még egy jellegzetessége van, mégpedig a szöveg. Egyrészt nagyon lírai(nak szánt) szövege van a könyvnek, ami néhol tényleg nagyon szép, máskor viszont elég furára sikerült. Másrészről néha random átvált „forgatókönyves” stílusra. Egyrészről ez a váltás nagyon kizökkent és emiatt érdekes, másrészről gondolkodásra is késztet. Miért csinálja ezt?
Azt láthatjuk, hogy a könyv nagyon filmszerű a történések esetében. Ezek a forgatókönyvrészletek pedig kicsit még filmszerűbbé teszik, miközben a szerző igenis kiszólhat az olvasónak, hogy Hé, ezt figyeld. Ez néha vicces (de legalábbis sokszor kerül elő a fekete humor), másrészről tényleg vezeti az olvasó gondolatait, és sikerül még képszerűbbé tennie az egész történetet.
Ami miatt nemigazán tetszett ez a könyv, hogy egyrészről lassú számomra (vagy inkább sok rész felesleges), míg másrészről akármennyire is értem, de közben nem tudom szeretni. Nem az én világom ez a könyv, mert a stílusa valahogy pont elkerül engem. Elvileg a könyv célközönségébe tartoznék, de valójában annyira nem. Mintha lenne egy folyó, ami folyton elfolyik mellőled, te kergeted, követed, rohansz, de csak nem tudod elérni. Én is ezt éreztem: látom, hogy miért jó, kergettem azt a jót, de csak nem tudtam azt érezni, hogy ez a könyv nekem jó lenne.
Nem rossz könyv, ez mindenképpen fontos leírnom róla. Én nem tudtam megszeretni, egyszerűen nem talált meg, ettől még másnak biztosan tetszeni fog. Ha valaki nem szereti Scooby Doot attól még ugyanúgy élvezheti a történeteket, sőt, szóval remélem sokan megtalálják maguknak ezt könyvet.