Az ​Usher-ház vége 85% 139 csillagozás

Picit kevésnek éreztem ezt, olyan mintha valami nagyon nagyot akart volna adni Poe de ez nem sikerült. Nem volt izgalmas meg úgy alapból semmi. Ez már inkább az a kategória ami túl nyomasztó ami lehozott az életről. Ettől függetlenül még fogok tőle olvasni csak ez nem jött át most nekem.

Nem ártott volna elolvasni a fülszöveget, mielőtt erre a kötetre bökök, csak úgy, mert Poe, és mert én szeretem Poe-t. Persze továbbra is szeretem, annak ellenére, hogy a misztikum eléggé távol áll tőlem, itt pedig elsősorban ebből kaptam nagy adagot. Túl nagy adagot. Ahogy néha az elmélkedésből – frenológia, delejezés, etika, metafizika ésatöbbi – is túl sok volt, pedig milyen jól tud írni, mennyire mestere a feszültségkeltésnek, az atmoszférateremtésnek, a meghökkentésnek és borzongatásnak. Nem sokaknak szoktam megadni magam e téren, neki igen. Ezért is haragudtam most kissé rá, mikor hagyva a történetet, bizony néha fárasztó és untató leírásokba és kiselőadásokba kezdett. Szerencsére vannak azért gyöngyszemek is a kötetben. A fekete macska továbbra is egyik nagy kedvencem. Semmi sallang, csak a pőre történet egy zaklatott ember vallomása, és a parádés lezárás, amely csak úgy csattan – pardon – spoiler – így kell ezt. De tetszett Az ovális arckép, A Vörös Halál álarca, Az áruló szív, a Történet a rongyos hegyekből is.

A kötet történeteiben a világos értelem állapota és az árny és kétség állapota váltogatja egymást, küzd egymás ellen – logika, racionális gondolkodás szemben az érzéssel és érzékenységgel, valamint az értelem számára elérhetetlennel, megfoghatatlannal – élet és főleg halál misztériumával. Halottak és tetszhalottak népesítik be a történeteket, visszatérések az árnyak világából, borzongató állapot az élet és halál közti küszöbön – és mindezt az értésre, megértésre, tudományos magyarázhatóságra éhes elme vizsgálatában. Aztán jönnek a megbomlott lelkek és agyak, az értelem kételkedése önmagában, küzdelme önmagáért. És a perverzió démona, amely megtöri az akarat erejét, és arra késztet, hogy olyasmit tégy, amit a legkevésbé akarsz, ami ellentmond a józan észnek. Csak azért is. Mindig elképeszt és megborzongat az a mélység, amelybe Poe alámerít. Még itt is, a néha unalomba fulladó misztikum túlburjánzó fojtogatásában. És mennyivel inkább detektívtörténeteiben, titokzatos bűneseteket leíró novelláiban. Legközelebb majd ezekből olvasok.

Ümm, hát én szeretem Poe-t, de ez nem lett a kedvencem. A sok cizellált körmondat egy egész másfajta rémtörténetet festett le a képzeletembe, mint amit vártam. Azért mégis érdeke volt, és emlékeztetem magamat, hogy több évszázaddal ezelőtt még ugyancsak máshol volt az emberek ingerküszöbe. Meg aztán, ha velem történik, úgyis összetojtam volna magam, hihi… :)

Még mindig imádom Poe-t.

Vannak benne olyan novellák, amiket egyszerűen imádtam, és néhány olyan is, amit kevésbé. Vagy inkább úgy mondanám, hogy az agyacskám elkalandozott a mélyenszántó gondolatoktól. :P Poe-t továbbra is szeressük, jól esett ez a könyv így Halloween előtt. :)

Minél többet és többször olvasom Poe novelláit, annál jobban megszeretem. Olyan gyönyörűen fogalmaz, hogy sokszor elámulok olvasása közben. Ebben a kötetben is gyönyörűen sötét novelláit olvashattam. A címadó már rég nagy kedvencem. Újabbakkal bővült a lista.

Nekem ebben most túl sok volt a halál, a visszajáró halott és a delejezés. Általában szeretem Poe stílusát, de ez egy nem túl jól összeválogatott kötet. A novellák színvonala rettentően hullámzó, és a halál meg a filozofálgatás nagyon nyomasztó, és egy idő után bele is fásul az olvasó. Néhány novella nagyon tetszett, de sok olyan is volt, amit untam.

Elso nagy szerelmemtol kaptam meg ezt a konyvet, nagy Poe szerelem volt akkoriban. :)

Ma, munka közben ezt dobta a gép, hangos könyv formájában …

Az eleje nagyon jól indult a könyvnek, tök jó novellák voltak benne, borzongató, gótikus hangulattal. Ráadásul a Vörös Halál álarca vagy a Ligeia szerepelt már más regényekben is, és jó végre tudni, hogy miről is van szó :D De tetszett a Morella, Berenice, az Usher-ház vége és az Eleonora is. A közepe tájékán kicsit elfogyott a lendületem, lassabban haladtam vele, mindent nagyon körülírtnak éreztem, a Fekete macska pedig önmagában mínusz egy csillagot vont le. Nem bírom az állatkínzást, még a híradásról is elkapcsolok, ha ez van benne, tudni sem akarok róla; hogy könyvben ilyesmit olvassak, az kizárt, szóval azt a novellát nem is olvastam el annyira alaposan, csak átfutottam, hogy mi lesz a vége.Aztán az utolsó három novella megint tetszett.
Akár tetszettek, akár nem, mindegyik az emberi lélek olyan mélységeit tárja fel, amelyekbe nem szívesen nézünk bele. A William Wilson meg különösen. A legtöbb történet egy játék az elmével, az utolsó, a Némaság meséje pedig igazán különös.
Ha már Poe, akkor nekem inkább a versei, itt is örültem, amikor A győztes féreg felbukkant, de így sokkal kerekebbnek érzem a történetet, hogy a prózai munkásságát is megismertem.
Összességében borzongató, rabul ejtő rémtörténetek a lélek mélyéről.