A ​kút és az inga 85% 189 csillagozás

Visszatekintvén három hónappal ezelőtti első Lovecraft olvasásomra (https://moly.hu/ertekelesek/3903685), dióhéjban a következőképpen moderálom magam:
– Lovecraft és Poe írásai nem egy esetben felcserélhetőek
– Poe még mindig irodalmibb, mint Lovecraft
– Poe – kizárólag az itteni élmények alapján – messze nem annyira repetitív, mint Lovecraft
– Lovecraft szövegeinek horrorisztikus éle sokkal erőteljesebb

Nem dióhéjban: a Kút és az inga határozottan pozitív meglepetés volt a számomra, miután anno a szintén Helikon Zsebkönyves felhozatalból olvasott A fekete macska némileg aláment az elvárásaimnak – ki tudja, talán ennyit számít, hogy nem sok kis apró, hanem kevesebb, de bővebb lére eresztett művel szórakoztatja magát az ember. Mindazonáltal a valódi összehasonlítási alapnak nem a korábbi Poe-élményeimet, hanem Lovecraftot tekintettem, miután ők ketten egy komplett generációnyi különbséggel gyakorlatilag ugyanazt csinálták: borzongatni akartak a józan ész legvégső határáig, de talán még azon túl is.

Jelen kötet egyébként elég gyorsan lehengerelt, a címadó mű konkrétan rendkívül emlékezetesre sikerült. Nagyon kevés kapaszkodót adott felütésében, de a kegyetlen kaland végcsattanója egyúttal az egész történet expozíciója is lett, ezáltal okozva kétszeresen is katarzist – technikailag igazán figyelemreméltó darabról van szó, érdemes lehet felsorakoztatni a valaha volt legjobb novellák képzeletbéli listáján*. Ezen a vonalon haladt tovább Dr. Kátrány és Toll… is, noha esetében a végső csavar finoman szólva is kiszámítható vált már jó félúton, ha nem korábban – ámbár azt nagyon érdekes látni, hogy angolszász területeken az őrültek háza pontosan olyan elvontan és közhelyesen félelemkeltő már önmagában, mint mondjuk a bohócok.
A kötet hátralévő írásai közül már csak A Maelström poklában volt viszonylag emlékezetes, bár bevallom, itt csaknem cserbenhagyott a képzelőerőm – a vizualitás túlmagyarázása elvitte kicsit az egészet.

Feltűnt még, hogy bár Poe stílusát nem lengi be kriptaszag és nem használja az iszonyat szó szinonimáinak kimeríthetetlen tárházát, a szövegek antik gördülékenysége és patinás göcsörtössége klasszikus irodalmi ízt ad az írásainak. Ez Lovecraftnál talán nem érződik ki ennyire erőteljesen, ellenben ő már-már ijesztő szenvedélyességgel és elszántsággal felvértezve mászik le a sötét fantázia legmélyebb bugyraiba – az ő történetei mélyebben ivódnak az emlékezetünkbe, mint a pokol titkos kapuira mért döngető ütések. Úgy látom, a nagyközönség számára Poe klasszikus, Lovecraft pedig kultikus, és az árnyalatnyi különbségek tekintetében ezek nagyon is reális szerepeknek tűnnek.

*Megnéztem a belőle készült 1964-es francia rövidfilmet is, Maurice Ronet-vel – megcsinálta a napom!

Poe novellái ma is izgalmasak, rendkívül érzékletesen megírva, egyáltalán nem tűnik XIX. századinak. Aki némi szívdobogásra vágyik olvassa átélve, s nem fog csalódni! Nekem most is tetszett, bár jó néhányat már olvastam.

Többször eszembe jutott, hogy félbehagyom, de azért ez elég kínos lett volna egy rövid hangoskönyv esetében. Nem szeretem Poe-t, eddig is tudtam, de már biztos. Pedig A holló-t szeretem. De aztán ennyi. Sajnos.

Edgar Allan Poe kissé hátránnyal indult nálam, mert ezen a ponton már jól ismerem Lovecraftot és Clark Ashton Smith-t, akik a weirdben nálam olyan magasra tették a lécet, hogy azt már nem lehet/nehéz megugrani.
Poe sem rossz azért, ha szigorúan ezt a triót vizsgálom, de CAS szépirodalmiságához és iszonyatához nem ér fel, Lovecrafttól meg ugyan szebben és hangulatosabban ír, de annyira mégsem kreatív vagy érdekes. (Legalábbis ezen novellák többsége nem ütötte meg a mércét.)

Mindenesetre a címadó A kút és az inga tényleg profi munka, nagyon erős hangulati elemekkel. Annál az egy történetnél a figyelmem nem barongalt el sehova, teljesen a hatása alá kerültem és szinte izgultam, hogy mi fog történni a főszereplővel. Ügyesen építgette a feszültséget, szinte tapintani lehetett a halál közelségét, az iszonyatos félelmet. Klausztrofóbikus élmény volt, mintha egyre inkább kiszorult volna a tüdőmből a levegő. Csillagos ötös!
A többi novella nekem nem volt igazán kirívó, egyedül talán A Maelström poklában maradt még meg – ez ahogy a címe is utal rá egy haláltusát vázol fel egy tengeri örvényben, mely igazán nem horror, de ahogy le van írva, az igenis egy delejes rémálom. Mivel a tenger egy kedvelt témám, ezért letaglózott az elképzelés, hogy milyen lehet egy ilyen halálos tölcsérben bent rekedni, szinte remény nélkül. Szóval ez tetszett, még most is felvillan előttem egy-egy kép a pokoli „maelström” belsejéből.

Egyelőre ezek alapján nekem Poe egy szimplán „jó” kategóriába került bele. Megvan benne a potenciál, hogy a többi művével lenyűgözzön, de fennáll annak is a veszélye, hogy nem lesz a kedvenc horror szerzőm. Azért optimista vagyok és inkább megszavazom neki a bizalmat. A másik két helikonos kötetet is kíváncsian fogom olvasni és bízom benne, hogy előbb-utóbb engem is elkap a Poe-hype. :)

Poe novelláiban leginkább azt szerettem meg, hogy E/1-ben ír, spoiler és bebizonyítja, hogy ezzel is lehet tökéletes borzongást, iróniát, szarkazmust és humort elérni. A válogatások általában hullámzóak, mindig akad benne gyengébbnek, vagy inkább elvontabbnak, vontatottabbnak vélt írás. Ebben a kötetben a Dr. Kátrány és Toll professzor novella ragadott magával. Elég hamar kiderül, miről is lesz szó, ezért enyhe mosollyal az arcomon fogadtam az utolsó sorokat. A kút és az inga végig feszes tempót diktált, de a vége ütősebb is lehetett volna. Azt hiszem, a mai kor olvasóinak szélesebb az ingerküszöbe és rázósabb, pergősebb novellákat igényelnének, de Poe rajongóknak mindenképp kötelezőek.

A kút és az inga már a harmadik Poe-válogatás, ami a Helikon zsebkönyvsorozatában megjelenik, ezzel az amerikai író-költő lett a könyvsorozat első háromkötetes szerzője, és ebben igazából semmi meglepetés nincsen, Poe ugyanis annyira magas színvonalon írt, hogy a mai napig milliók veszik és olvassák a könyveit. Bár jómagam nem rajongok sem a 19. századi irodalomért, sem a rémtörténetekért, Poe teljesítménye előtt ismételten meg kell hajolnom.

A címadó történet egyértelműen a kötet csúcspontja, Poe remekül használja ijesztgetésre az érzékek tompaságát: a halálraítélt bűnös előbb semmit nem lát és hall cellájában, majd fokozatosan élesednek az érzékszervei, hogy szembenézhessen a kínzói által kitalált válogatott borzalmakkal. Ahogy a főhős tudata egyre tágul, Poe úgy szűkíti le a fizikai teret, és úgy közeledik az elkerülhetetlen vég. A novella számomra meglepő, igaz, kétféleképpen magyarázható véget ér: spoiler.

Szintén remek a természeti elemekkel harcoló hajósról szóló A Maelström poklában, amely bár nem klasszikus horror, inkább nevezném „katasztrófatörténetnek”, mégis talán mind közül ez a legfélelmetesebb, hiszen akár a valóságban is megtörténhet. Nagyon élveztem még a lélekvándorlásról szóló, Magyarországon játszódó Metzengersteint, és az elmegyógyintézet őrületét bemutató Dr. Kátrány és Toll professzor módszerét; bár mindkét történet csattanója viszonylag könnyen kitalálható, az írás minőségéből ez semmit nem von le. Az öt novella közül egyedül a Történet a Rongyos Hegyekből lóg ki, ez nem olyan magas színvonalú, mint a többi, Poe talán maga sem tudta, hová is akarja kifuttatni ezt a történetet.

Fontosnak tartom még megemlíteni, hogy Poe mennyire alapos természettudományos ismeretekkel rendelkezett. Az inga mozgása vagy az örvényben fellépő centrifugális erő megfigyelésen alapuló részletes leírása nagyon sokat hozzátesz a történetek átélhetőségéhez.

A harmadik Helikon zsebkönyves Poe kötetre is maradtak emlékezetes novellák. A címadó A kút és az inga például abszolút olyan, amit kár lett volna kihagyni. Talán ez volt a gyűjtemény legerősebb darabja.
Emellett Dr. Kátrány és Toll professzor is szereztek maguknak egy újabb rajongót. Elég hamar nyilvánvalóvá vált a módszerük, de annál szórakoztatóbb volt nézni, ahogy a főszereplő teljes homályban tapogatózik.
A Maelström poklában is különleges volt a maga módján, a tomboló természeti jelenségek mindig felpiszkálják az ember fantáziáját.
Az utolsó két novella annyira nem lelkesített fel, de így is egy kellemes délutánt tölthettem Mr. Poe társaságában.

Ez a kötet most jólesett, Bleeding Bride Fekete Fivérek c. könyve ihlette az olvasást.
Egy-két picit unalmasabb elbeszélést leszámítva jól szórakoztam. Fura volt a gördülékeny stílus, mást vártam előtte a XIX.. század közepi szerzőtől.
Pár klasszikust már olvastam belőle, egyenként.

Alapos eszmefuttatások sora vár ebben a kötetben.
Ahogy haladtam a novellák olvasásában, a címadó legkevésbé volt kedvemre való, majd a továbbiak egyre inkább. Kevés meghatározó pozitív élményt kaptam, mivel kissé lehangoló történetek, történések elevenedtek meg a lapokon.

Poe számomra továbbra is az az író, aki változékony érzéseket kelt bennem; Az egyik novellája magas szárnyal, meglehetősen kellemes borzongást keltve, míg a másik… Nos, a másik közel sem annyira jó. Egy nagyon nagy kedvencem lett ebből a kis kötetből, az pedig a Dr. Kátrány és Toll professzor módszere.