Kárhozat (A holló jele 3.) 93 csillagozás

Ed McDonald: Kárhozat

A holló jele-sorozat befejező kötetében mindennél nagyobb veszély leselkedik az ismert világra, az istenek a végső összecsapásra készülnek.

A köztársaságot védő Névtelenek hatalma megtört: a Peremet, a köztársaság és a halhatatlan Mély Királyai közötti utolsó védvonalat végzetes katasztrófa sújtotta. Könyörtelen vörös esőzések árasztják el a vidéket, a homályban új szörnyetegek híznak a félelmen. Az Éjszárny parancsnokait egyesével vadásszák le, és még a halhatatlanoknak is meg kell tanulniuk a halál jelentését. A Mély Királyainak egyre nő az ereje, és készen állnak az utolsó nagy ütközetre.
Ryhalt Galharrow, az Éjszárnyak vezetője azonban távol van mindettől. A Kárhozat sosem látott mélységeibe merészkedett. A végtelen és fertőzött sivatag lénye a testébe költözött, megváltoztatta, és most a múltjának szellemei mindenhová elkísérik. Még a sötétség szívébe vezető, mindent eldöntő küldetésre is, aminek a tétje a világ fennmaradása.

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2019
400 oldal · ISBN: 9789634196273 · Fordította: Benkő Ferenc
>!
Agave Könyvek, Budapest, 2019
398 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634196266 · Fordította: Benkő Ferenc

Enciklopédia 23

Szereplők népszerűség szerint

Ryhalt Galharrow · Ezabeth Tanza · Nenn · Nall · North · Saravor · Szarkaláb

Helyszínek népszerűség szerint

kocsma


Kedvencelte 4

Most olvassa 6

Várólistára tette 61

Kívánságlistára tette 64

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
gesztenye63 MP
Ed McDonald: Kárhozat

Végül is a Kárhozat nevű lokomotív sikeresen célba ért a trilógia zárására. McDonald, a zárókötettel hozta a kötelezőt. Galharrow, a magányos farkas (aki persze sosincs egyedül) talán valamelyest kevesebb látványos bélszaggatással, több morális gondolattal, jövőért-társakért érzett felelősséggel, és főképp ritkábban felbuzgó ordenárésággal menetel a világ megváltása felé. Mindeközben szellemi atyja, a szerző nem bánik kesztyűs kézzel a szövetségesek és ellenségek karaktereivel sem. Mindkét oldalon egyaránt hullnak a szereplők, mint a legyek, de többen közülük még visszatérnek, hogy újra kulcsszerepet vállalhassanak az egyébként vonalzó egyenességű cselekménysor folyásában.
Megtudjuk, hogy a világ szétszaggatása után létrejött Kárhozatba csak a kapzsi, a kétségbeesett és/vagy ostoba ember teszi be a lábát. Persze azonnal kiderül az is, hogy ez az általánosítás merő ostobaság, hiszen nem számol az eltökéltekkel, az elkötelezettek százaival, akiknek véres áldozatával van kikövezve az emberi elme sötétségéből a világosság felé vezető keskeny, kanyargós ösvény. S ennek a reménytelen, kétségbeejtő vidéknek válik fogadott (vagy még inkább egyszülött) fiává Galharrow, aki mintegy tréning gyanánt, önszántából merül a mocsok legmélyére, lubickol a Kárhozat mérgező szennyében és éveken át szívja magába a gonosz legsötétebb esszenciáját.
Nyilvánvaló, hogy az emberiség védelmezesére hivatott, isteni erővel bíró mágusok, a Névtelenek sem jobbak semmivel a Mély Királyainál, az pedig különös pikantériája a helyzetnek, hogy egy olyan teremtménynek kéne a világot megmenteni és a szakadásokat összefércelni, aki maga vajmi keveset őrzött meg halandó emberségéből. Vagy mégis…?

Valahol a bonyodalom közepe tájékán „elcsattan” a regényben két kulcsmondat, amelyek nagyban segítenek a szerző törekvéseinek megértésében és egyben vissza is vezetnek a zsáner klasszikusainak szellemiségéhez, miszerint: ”A világ apránként ragadja el az embert, egyenként fejti fel az álmait, míg el nem éri a kőkemény alapkőzetet, és rá nem ébreszti, hogy amúgy sem volt soha semmije. A lehetőség illúziója az ifjúság átverése.”
Ezzel a gondolattal ajánlom a trilógiát a zsáner kedvelőinek figyelmébe. Úgy gondolom, ha Ed McDonald ezen a vonalon és ilyen minőségű írásokkal halad tovább, akkor divatos újhullámos szerzőből igen hamar a fantasy irodalom egyik meghatározó alkotójává válhat.

>!
vicomte P
Ed McDonald: Kárhozat

Nem hittem volna, hogy megtörténhet, de a trilógia zárókötete még a középső résznél is irritálóbb lett a számomra.
Nyilván ebben szerepet játszott az is, hogy pont a kijárási korlátozások és a home office első napjaiban kezdtem el olvasni, de nem csak a felborult napi rutin miatt tellett tíz napba, mire eljutottam a könyv feléig, és még négybe, hogy befejezzem – amiben főleg az motivált, hogy ezután valami szórakoztatót is olvashatok – hanem mert egyébként folyamatosan fogtam a fejem rétestésztaszerűen szétmálló történet olvastán.

A fő problémám az volt, hogy a könyv terjedelméhez és az író kvalitásaihoz képest túl sok, túl érdektelen és teljesen értelmetlen részlettel valamint – a végkifejlet és a szereplők valós motivációinak ismeretében főleg – erőltetett fordulattal volt terhelve a cselekmény.
Vagy mondjuk azt, hogy tulajdonképpen nem is igazán volt cselekmény?
Olyan érzésem volt, mintha McDonaldnak maradt volna kb. három ötlete, hogy mit akar a zárókötetben leírni és miután mindezt megírta 50 oldalban, még 350 oldalnyi körítést pakolt mellé. Csak ízetlen és híg volt ez a körítés.
Vegyük például a regényt indító eseményt: a jó Galharrow parancsnokot – aki mint valami kiégett vadnyugati pisztolyhős már hat éve a Kárhozatban él remeteként – felkeresi a Névtelenek egyike, hogy még nagyobb vész van készülőben, mint eddig gondolták, mert a Mély Királyai közül az egyik egy még nála is nagyobb gonosszal kart-karba öltve készül egy utolsó fergeteges rohamra a Köztársaság ellen.
Nos, azt az írót, aki szerint ez így eredeti ötlet és frappáns indítás és nem pedig a titokzatos csuklyás megbízó rád bíz egy feladatot, mivel csak te mentheted meg a világot c. kliséhegy minősített esete, azt visszaküldeném a kreatív írás kurzusra még néhány évre… Eh. Na, mindegy is.
A lényeg, hogy Galharrow összekapja magát, és visszamerészkedik a civilizációba, ahol ezt követően kb. 300 oldalon keresztül más sem történik, mint a számtalan hatalmi csoportosulás és a jó parancsnok egykori ellenségei, továbbá néhány volt barátja és szövetségese kavar jobbra-balra, és nem meglepő módon senkinek sem sikerül a saját pecsenyéjét rendesen kisütnie ekkora tolongásban.
A sztori mindeközben stílusban és hangulatilag a gas-light fantasy, a túlélő horror, az arcanepunk és grimdark keménytökűség négyszögében kóvályog, mint egy mérgezett vakegér.
Ráadásul McDonaldnak gyakorlatilag egyetlen írói eszköze van. A töredezett mondatszerkesztés. Mert nem használ összetett mondatokat. Pontosabban, nem vesszőt tesz ki a tagmondat végére. Hanem pontot. Mert az úgy súlyossá teszi a szöveget. Jelentőségteljessé. Meg különben is. Galharrow ilyen kemény. Még a mondatokat is félbeharapja. Sőt, a belső hangját is. Mert Galharrow ilyen kemény. Ja.
Valaki tán nem hiszi el?
spoiler
Az irodalmi stílus sokat dobhat egy könyv élvezhetőségén, de számomra, amit itt az író művelt már egyértelműen az olvashatóság rovására ment. És fordítás sem sikerült valami túl jól. Általában nincs bajom Benkő Ferenc fordításaival, sőt, de itt egyrészt ezt az eredeti angolban még talán csak-csak elviselhető töredezettséget mérsékelni kellett volna, másrészt a grimdarkra jellemző trágárság és vulgaritás túl gyakran ment át az én tűréshatáromat is átlépő tahó alpáriságba. spoiler

A legvégén persze az összes kavarás egy újabb gigantikus csatába kulminálódik, amiben megidéződik még Tolkien szelleme spoiler és még a Múmia egyes jelenetei is.
De az, hogy ez egész egy olyan minősíthetetlenül érzelgős és patetikus véget ér, amilyet, végképp kiverte nálam a biztosítékot.
Grimdark és az epic fantasy vegyíthető – Abercrombie mester jól is csinálja – de csak profi írói eszköztár bevetése mellett, végtelen cinizmussal és főleg az összetevőket érzelgősség nélkül adagolva lesz a végeredmény emészthetőbb, mint a mákoslecsó.

2 hozzászólás
>!
Niitaa P
Ed McDonald: Kárhozat

A teljes értékelés elérhető a blogomon:
https://www.niitaabellvilaga.hu/2019/09/ed-mcdonald-kar…

"Ismét véget ért egy remek sorozat, egy férfi és egy világ szürreális valójának története. Az idáig vezető út hosszú volt, tele sérülésekkel és áldozatokkal. De nem csak a karakterek sínylették meg. A szerző fantasztikus módon bodorította a cselekmények sorozatait, s bár biztos vagyok benne, hogy sok ébren töltött éjszakát követelt meg tőle az írás, de teljes mértékben megérte. Grandiózus, sötét, elvetemült sorozat. Rhyhalt egy teljesen külön univerzumot érdemel. Rengeteg tapasztalattal gazdagodott a három könyv eseményei során, mely végül elhoztak számára egy alternatív végkifejletet. Véleményem szerint a lezárás teljesen optimális lett. A Kárhozat csavarokban gazdag történet, ahol egy végső harccal eldöntetik, melyik oldal emelkedik a többi fölé. A csata két fronton zajlik: egyszerre a Kárhozatban és a szereplők lelkében egyaránt. Mindenkinek meg kell küzdenie és le kell számolnia a saját démonjaival ahhoz, hogy a túlélésre esélyt adjon. Még sokszor ez sem elég.
A Kárhozat egy teljes mértékben szokatlan, meglepő, emellett kissé morbid, de ettől még függőséget okozó könyv. Ahogy a Holló jele sorozat minden része. Én megkedveltem ezt a bűzös világot, minden mocskával együtt, így nem kérdés, hogy a jövőben is le fogom venni a polcról, s közben irigyen gondolok majd azokra, akik először olvassák a könyvet, így minden sor egy újabb meglepetéssel szolgál a számukra."

>!
Bíró_Júlia
Ed McDonald: Kárhozat

A szerelem vak, süket és falába van. Ezt önző módon kizárólag magamra értem, kéretik elvonatkoztatni Ryhalt, Valiya és a többiek témába vágó keserveitől, mert az őszintén, mit keres még a történetnek ezen a pontján…? Mindegy, valahol valaki biztosan örült neki, nekem meg mindegy volt. Merthogy amit én szerettem az első és a második részben is, az itt szemérmetlenül és mértani haladvány szerint szaporodott – kibelezett valóságérzékelés, a Kárhozat organikusan beépülő mágiája, a Mérhetetlen Vének Névtelenek felszínt kapargatósan megfejthető érdekütközései, alant a parancsnokok kapcsolati hálói, mágikus furcsaságaik, az ilyet szeretem, na. spoiler Még akkor is, ha így a végső összecsapásra a karakterek legtöbbje vagy abszolút kifejtetlen hangulati elem spoiler, vagy hangyányit túltolt hangulati elem spoiler, vagy über Mary Sue spoiler . Ettől még a dilemmáik teljesen működőképesek, ráadásul maga a Kárhozat -az összes benne kóválygó teremtményével együtt- karaktert és célokat kap. Jó, az én ízlésemnek kicsit emberléptékűt, de ezen a ponton, hála a bemesélt epizódoknak spoiler, hajlandó vagyok engedni.
Ami továbbra se akar sikeredni Ed McDonaldnek, az a végkifejlet. Az valahogy csöpög. Nem olyan furán és savasan, mint egyes kárhozati lények, hanem olyan YA-s rózsaszínes-világítósan. Az ember óhatatlanul szembeállítja a regény (éspervagy a trilógia, ugye a konfliktusok nem sokat változtak) négyötödét átszövő dilemmák és problémák mélységével éspervagy fontosságával, és azt látja, hogy sehogy sincsenek egyensúlyban. Például ott azzal az izével, na, epilógussal. Azt csak akkor vagyok hajlandó elfogadni, ha utólag kiderül, hogy Eddie szerkesztője éppen így ki akarta volna húzatni, de a szerző egy sokko… khm, vilfegyverrel tette vitaképtelenné.
Egyebekben hiába látom a kötet egynémely hibáját, és hiába tudna az első szembejövő meggyőzni negyvenöt másikról, a végeredményt – a hangulatát, a hátterét, az egyes Kárhozat-epizódokat mindenkelőtt – kifejezetten szerettem. És kicsit sajnálom, hogy további folytatás helyett minden valószínűség szerint be kell érni azzal az… epilogikátlansággal ott a végén. Mérgemben le is vontam egy fél csillagot. Huhú, a bosszús fangirlöktől mentsenek minket a Névtelenek.

2 hozzászólás
>!
Noro 
Ed McDonald: Kárhozat

Jó húzás volt McDonaldtól, hogy a trilógia befejező részének extra oldalait a hangulat kidolgozására szánta. A Névtelen mágusok által a pusztulás határára sodort világ – ne feledjük, hogy ők azok, akik elvileg az emberiség oldalán állnak! – minden eddiginél részletesebben bontakozik ki előttünk. Ez nem jelenti információk özönét, annál inkább zseniális képeket és benyomásokat. Galharrow oldalán átéljük, milyen érzés elmerülni a Kárhozatban, még ha nem is értjük feltétlenül a miérteket és hogyanokat.
Ez a kötet eltávolodik a korábbi noir krimi-elemektől, és – szerintem legalábbis – a western motívumaival kísérletezik. A bevezető részek, amelyekben hősünk magányosan él a senkiföldjén és egy szál muskétával irtja az elpusztult vidék kreatúráit, a spagetti-western jól eltalált hangulatát adják vissza. spoiler Miközben Galharrow magába fogadja a Kárhozat sérült esszenciáját, az ősmágusok újabb húzásai(nak mellékhatásai) egyre közelebb sodorják a világot a pusztuláshoz. Lassan leghívebb szolgáik is belátják, hogy az emberek és a Névtelenek nem igazán egy ügyért harcolnak. Az előzményekből megismert háttér így új alapokra helyeződik, a frontvonalak pedig minden eddiginél jobban felaprózódnak. A végső, kétségbeesett összecsapás pedig még bárhogyan alakulhat.
A Holló jele trilógiát végső soron úgy jellemezném, mint hangulatközpontú grimdark fantasyt. És bár a teljes sorozat nem volt mentes a kisebb hibáktól, a végére nagyon szépen kikerekedett, hogy ki a jó, a rossz és a csúf.

2 hozzászólás
>!
Lisie87 P
Ed McDonald: Kárhozat

Tetszett, meg szeretem a sorozatot, de valahogy valami az utolsó részben nem volt az igazi. Aludtam rá párat, de még mindig nem tudnám tisztán megfogalmazni.
Talán túl sokat akart a végére az író, és ez már nyomasztó és fullasztó volt. Ryhalt karaktere megint változott, amolyan „kárhozat-hős” szerűség. Nem teljesen ember, de már nem is szörny, a Kárhozat gyermeke. A végére már nagyon elegem lett a szerelmi megszállottságából, nem emlékszem, hogy ennyire nagy lett volna a láng az első részben.
Néha a kevesebb több, azért szeretettel gondolok a sorozatra!

2 hozzászólás
>!
zamil
Ed McDonald: Kárhozat

Számomra jól sikerült ez a befejező rész, és maga az egész trilógia. Végig jól szórakoztam, végig fenntartotta az érdeklődésem, és talán ez a legfontosabb. (Persze nem tökéletes, de én ezeket meg tudtam bocsájtani.)
Féltem tőle, hogy lesz lezárva ez a történet, mert ötletem se volt merre fogja vinni az író a történetet, de végül is a biztoshoz nyúlt és rábízta a „Kárhozatra” a megoldást, minden tekintettben.
Ryhalt talán itt még mélyebbre kerül (ami nem kis szó), és ezzel még jobban kivívja az antihős jelzőt.
Mikor megláttam a címét arra gondoltam, hogy na most megismerem a Kárhozatot, de csalódnom kellett, sokat megtudtam róla, és a világról, de még mindig kíváncsi vagyok a háttérre. Lehet sose tudok meg többet róla, ami kicsit zavar, mert én kevésnek érzem, ennél többet háttér ismeret várok el egy új világtól, hogy igazán jól szórakozzak.
Összességében jól szórakoztam, még az is lehet, hogy egyszer előveszem megint ezt a mocskos szájú főhőst és ezt az elátkozott világot.

>!
marcipáncica P
Ed McDonald: Kárhozat

Féltem kicsit tőle, hogy a zseniális első spoiler és a számomra egy picit gyengébb második spoiler rész után mit tartogat a trilógia záró kötete, de jelentem McDonald megcsinálta a tutit, és egy zseniális befejezést hozott össze, amiben úgy sikerül összeboronálnia az elvarratlan szálakat, hogy szinte az utolsó mondatig tudott meglepetéseket tartogatni.

Hangulatában a Kárhozat sokkal inkább az Éjszárnyhoz nyúlik vissza, mintsem a Hollóvérhez, annak sötétsége és kilátástalansága köszön vissza megsokszorozott erővel, a közelgő kárhozat érezhetően már csak centikről kerülgeti a világot és a benne élőket. McDonald az első kötetben fantasztikus, hátborzongatóan szép leírásokkal dolgozott, amiket én a másodikból kicsit hiányoltam, de itt újfent elemében járt, és a közelgő végzet fojtogató atmoszféráját és azzal párhuzamosan Galharrow elméjének (és testének) bomlását is olyan érzékletesen és húsbamaróan írta meg, hogy a hideg futkosott tőle a hátamon – a lehető legjobb értelemben. Amit végig nagyon szerettem az egész sorozatban, hogy mindezek ellenére, mindig van benne egy icipici remény, ami a szereplőket kellő mértékben motiválja a további küzdelemre – és azért az olvasónak is jólesik bizakodni egy kicsit ennyi szörnyűség mellett.

A cselekmény (ígérem nem lövök le semmit) apró lépésekben, de mégis nagyon ütemesen haladt, és visszaszűkült szinte teljesen egészében Galharrowra, amitől az egész nagyon emberközelivé vált. Epikus nagy összecsapásokban így sincs hiány, és tényleg meglepő fordulatokban sem, és aki eddig szerette a sorozat fő irányvonalát, az biztos a befejezésben sem fog csalódni. Az akció jó és pörgős (és ebben is inkább az első részt idézi), és sikerül úgy megtölteni feszültséggel, hogy közben nem esik hihetetlen (és élményromboló) túlzásokba.

Egyedül talán annyi negatívum róható fel a könyvnek, hogy az összes többi karakter építgetésére és fejlesztésére már nem jutott idő. Némelyikük így kissé súlytalan, és van, amikor számomra teljesen érthetetlen módon tettek dolgokat (hát, vagy nem figyeltem eléggé), és bizony azért jó lett volna róluk is kicsit többet olvasni. Mindent persze azért nem lehet, mert így is egy igen jól megpakolt 400 oldalt kaptunk lezárásként, és igazából minden karakterfejlődés Galharrownak jutott, neki viszont bőséggel.

Bármi egyebet mondani talán felesleges is, olvassátok, szeressétek, megérdemli. Méltó befejezése a sorozatnak, ami nagyon jól ötvözi az első két kötet erősségeit. Számomra az elmúlt évek egyik kedvencévé vált, örülök, hogy McDonald nem okozott csalódást, és kíváncsian várom a következő regényét.

>!
kratas P
Ed McDonald: Kárhozat

Kegyetlenül lelombozó stílus, pazar lezárás. spoiler
Végül mindenre Fény (haha!) derül, megtudjuk, hogy hogy lett Galharrow az aki és így, hogy kevesebbet lelkizik, mint a második kötetben, így újra belopta magát a szívembe.
spoiler

>!
Nevox
Ed McDonald: Kárhozat

Átkozottul szórakoztató volt és nagyon jól felépített befejezés, ami méltóan zárja le a Galharrow és a Perem sorsát. Ez a rész egyenesen következik a első kettőből és talán sokkal inkább Galharrow karakterée fókuszál, mégis visszaadja a világ reménytelen hangulatát, ahogy a Mélység királyai közelednek és ahogy lassan darabokra hullik minden, még a libák is meg akarják ennei az embereket. Az atmoszféra a hanhulat továbbr5a is elsőosztályú, talán az első könyvhöz mérhető, de a cselekmény is rendkívül pörgős , mégis tartalmas, érezni, hogy McDonaldnak volt mondanivalója a világról, de inkább a karaktetrekről és leginkább az emberségről.
Tetszett, hogy végig lebegteti azt a kérdést, higy tulajdonképpen mennyivel jobbak a Névtelenek a Mélység királyainál, és mi különbözteti meg őket egymástól, amelyre az utolsó jelenetben kapunk talán választ véglegesen. Parádésak a csataleírűsok, kellően véresek, látványosak és nem nélkülözhetjük az epikus csatákat sem, seregek összecsapását. Mondjuk nekem a santár támadása és persze az Elsővel való küzdelem maradt a legemlékezetesebb, de mindegyik remek jelenet. Kiemelem még azt, hogy Galharrow igazán szimpatikus karakterré fejlődött a három könyv alatt az egyszerű iszákos noir főhősből, akiért lehet szorítani, de sajna a többi szereplő most kissé háttérbe szorult.
Fordulatokkal teli a történet és végre bepillantást nyerhetünk múltba is, illetve abba, mi is történt pontosan a Szunnyadó feltámasztásakor. Nagyon egyben van ez a sorozat, szívesen olvasnék még innen történeteket. Ami talán kissé elmaradt az előző részektől az emlékezetes beszólások, Galharrow szarkazmusa de mondjuk itt nem is indokolta annyira a figura. A másik számomra nagy hiátus a világ még alaposabb megismerése,mivel továbbra is rejtély előttem jónéhány dolog, illetve mindvégig az az érzésem, hogy a világ egy kis szeletét látjuk csak. Ettől függetlenül bátran ajánlom minden fantasy rajongónak, szerintem az epikusabb vonulat híves sem fognak benne csalódni-én nem tettem- jóllehet hamisítatlan grimdark fantasy.


Népszerű idézetek

>!
Wee IP

Elvből is lehet utálni valakit.

349. oldal

>!
Niitaa P

Ha bárki képes lenne kiválasztani, hogy kibe szeressen bele, akkor a világ egyszerűbb, kedvesebb hely lenne.

341. oldal

1 hozzászólás
>!
Deidra_Nicthea IP

Haragudni és nem szeretni a végeredményt, az két külön dolog.

132. oldal

1 hozzászólás
>!
Niitaa P

– Pontosan ezért olyan létfontosságú – mondta Valiya. – Mert az idő tovaszáll. Akárcsak az élet, és ha az ember nem hoz ki belőle mindent, akkor tényleg értelmetlen az egész.

343. oldal

>!
Niitaa P

Minél több ütőkártyát tart az ember a kezében, annál könnyebb sikert aratni az életben.

56. oldal

>!
Niitaa P

Komisz dolog, ha az embert összezárják a saját gondolataival. Körbe-körbejárnak, újra és újra, bizonytalanul megkérdőjeleznek, míg végül az is kérdéses lesz, amit az elején biztosnak véltünk. Nem magányra termettünk.

106. oldal

>!
Niitaa P

Az élet sorsfordító eseményei, melyek igazán formálnak, akkor is tovább kísértik az embert, ha a tények már elillantak az emlékeiből.

131. oldal

>!
Niitaa P

A szerelem nem az együtt eltöltött időről szól. Hanem hogy mihez kezdünk a kijutó röpke pillanatokkal. Semmi sem tart örökké.

259. oldal

>!
Wee IP

Más sem hiányzik a világnak, minthogy én adjak tanácsokat pároknak.

130. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Mark Lawrence: Tövisek Császára
Stephen King: A Setét Torony – A harcos
George R. R. Martin: Trónok harca
N. K. Jemisin: Az ötödik évszak
Joe Abercrombie: A Hősök
R. F. Kuang: Sárkányköztársaság
Justin Cronin: A szabadulás
Glen Cook: A Fekete Sereg
Kameron Hurley: A Tükörbirodalom
Andrzej Sapkowski: Az utolsó kívánság