Hollóvér (A holló jele 2.) 121 csillagozás

Ed McDonald: Hollóvér

Négy ​év telt el azóta, hogy a Nall-gépezet visszaverte a Mély Királyait a Kárhozatba, de a szörnyek így is tüzes esőt ontanak az égből, és más sötét erők is szervezkednek a köztársaság ellen. Új hatalom van születőben: a Fénylányként ismert, ragyogásba burkolózó szellem látomásokként jelenik meg városszerte, az őt istenítő szekta pedig egyre nagyobb erő és befolyás birtokába jut. Az eluralkodó káosz megállíthatatlan.
Galharrow és az Éjszárnyak vajmi keveset tehetnek a szekta – vagy a Névtelenek különös parancsai – ügyében, de mikor ismeretlen tettesek feltörik Szarkaláb széfjét, és nyoma vész egy rettentő hatalmú tárgynak, akkor mindent meg kell tenniük, hogy visszaszerezzék. Csakhogy ehhez válaszokra lesz szükségük, márpedig ezekért kénytelenek fejest ugrani a lidércnyomásba: a Kárhozat kellős közepébe.

Ed McDonald lehengerlő stílusban, váratlan húzásokkal bővíti ki és mélyíti el az Éjszárny veszélyekkel és pusztulással teli világát. A Hollóvér… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2018

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2019
372 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634195528 · Fordította: Benkő Ferenc
>!
Agave Könyvek, Budapest, 2019
348 oldal · ISBN: 9789634195535 · Fordította: Benkő Ferenc

Enciklopédia 8

Szereplők népszerűség szerint

Ryhalt Galharrow · Nenn · Saravor


Kedvencelte 11

Most olvassa 7

Várólistára tette 89

Kívánságlistára tette 105

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
gesztenye63 MP
Ed McDonald: Hollóvér

Nincs is annál kellemesebb meglepetés, amikor egy frissen bemutatkozott szerző, trilógia-közi, töltelék/alibi második kötetéről kiderül, hogy az bizony se nem töltelék, se nem alibi, hanem a feszültséget szépen ívbe hajlító, tartalmas, és a nyitó kötet firmamentumára épülő, azonban érdekes újdonságokat is tálaló darab lett.
Tudom, hogy manapság már nem meglepő, ha egy adott sorozaton (vagy akár köteten) belül egymásba csúsznak az idevágó alzsánerek stílusjegyei. Számomra mégis kifejezetten jól esett, és a Hollóvérben újszerűnek hatott, ahogy a badass, mocskosszájú, cinikus Ryhalt Galharrow, a fejvadászok gyöngye, egyszer csak kimászik a grimdark kellemesen lágy, zsongító iszapfürdőjéből. Feláll, megrázza magát és huszáros könnyedséggel magára ránt, majd egyre jobban kidomborít olyan kutya-kemény tulajdonságokat (lelkiismeret, heroikus küldetéstudat, önfeláldozás), amelyektől, a regény – pusztuló világának részletes, látványosan szép bemutatása miatt egyébként is – epic fantasy iránya erősödik és a történet mind a beltartalmát, mind pedig a tálalás eszköztárát tekintve, bátran epikus címkét kaphat.
Ryhalt jellemfejlődése olyan mértékben megfelelt olvasói elvárásaimnak, hogy egészen háttérbe szorultak az Éjszárnyban felvetett aggályaim, főképp az ordenáré megnyilvánulások öncélúságát tekintve. A második kötet pont annyira karakterközpontú, mint az első, csak szerintem sokkal célirányosabb, sokkal inkább eltalált. Ryhalt mellett természetesen most is ott vannak elválaszthatatlan társai, akikről ugyancsak egyre többet tudunk meg és válnak egyre szimpatikusabbá.
…és ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a regény mellékesen nem szűkölködik eszeveszett száguldásban, lélegzetelállító akciójelenetekben sem. Többek között részt vehetünk egy parádés túrán a Kárhozatban, tanúi lehetünk egy szélsőséges (vallási?) szekta furcsa, üstökösszerű feltűnésének és megerősödésének, és az ezzel együtt járó tömegjeleneteknek, valamint láthatunk felemelkedni egy önjelölt mágus/isten kandidátust, akiről majd csak kiderül, hogy végül tagja lehet-e a Névteleneknek, esetleg a Mély Királyainak, szándékai szerint megdicsőül-e, vagy egyszerűen megy a levesbe, mint oly sok más ambiciózus vállalkozó.

Kifejezetten szórakoztató, de legfőképp tartalmas második kötetet olvastam, a zsáner kedvelőinek feltétlenül ajánlom. Természetesen ismételten elismerés jár Benkő Feri kiváló fordítói munkájáért, ami újra csak nagyban erősítette az olvasás élményének teljességét.

4 hozzászólás
>!
vicomte P
Ed McDonald: Hollóvér

Ez a regény a tipikus példája annak, amikor egy jobb sorsa érdemes sztorit egy tehetséges, de még nem túl kiforrott író az épp aktuális trendek és a vélt (??) olvasói (réteg)elvárások fényében úgy kotyvaszt össze, hogy legyen benne minden, ami szerinte spoiler egy grimdark sztoriba kell.
És ez még csak-csak elmegy, de amikor azt szeretné elérni, hogy még a főszereplőt is megkedveljük, akkor kettőt lapoz a szakácskönyvben, és mákoslecsó lesz a végeredmény.
Hogy maradjak a kotyvasztós hasonlatomnál: itt a világleírás és a stílus volt az alaplé, a történetív a levesbetét, a karakter ábrázolás pedig a fűszer, amitől az egésznek íze lett volna.
Mert hát az adagolás…
Na, azon még volna mit finomítania az írónak.

Aki olvasta az első részt, vagy a alzsáner klasszikusát, A Fekete Sereget, annak ismerős lesz az alapvetés: az emberiséget inhumán (itt kissé cthulhuid) varázsló félistenek, a Mélység Királyai fenyegetik, akik ellen a Névtelenek, ezek az emberi mivoltukból teljesen kifordult ősmágusok küzdenek, már korántsem az emberiség javáért, sokkal inkább a saját hatalmuk növelése és persze a túlélésük érdekében. Ebben a háborúban mindkét fél beveti a legsötétebb mágiát és teljes közönnyel áldozzák fel az emberek tízezreit, és torzítják rémálommá a világot a a céljaik elérése érdekében.
Egy ilyen világhoz nyilvánvalóan jól illik a sötét, káromkodásokkal teli és cinikus tónusú narráció, amiből sütnie kell a reménytelenségnek.
Ezek voltak a jó részei az előző résznek és ennek a kötetnek is.

De a történet ebben a részben rohadtul nem talált be nálam.
Pedig teljesen jól indult és kisebb morgásaimat leszámítva (amelyek elsősorban a főszereplő bénaságából fakadtak – erről majd később) egész szépen építkezett, és bár egy idő után már nyilvánvaló volt, hogy inkább egy epizodikus szálat kaptunk fel, de ez engem nem szokott annyira zavarni, főleg, ha mindeközben mélyül a világkép és épülnek a karakterek is.
Csak hát itt nem erről volt szó.
A fő konfliktust egyfajta felemelkedési kísérlet gerjeszti spoiler.
Ez alapvetően teljesen logikus és konzekvens továbbgondolása az előző kötet lezárásának, és valójában a világ hatalmasságai is többé-kevésbé érthető módon reagálnak erre a törekvésre, aminek következtében a könyv nagyjából háromnegyedéig a sztorival nem is volt nagy gondom.
Viszont azután beütött a mennykő!
Jöttek a tök értelmetlen, nullázós megoldások spoiler és aztán mindez egy olyan mészárlós csúcsjelenetben tetőzik spoiler, ami nem csak kínos, de világidegen is. De nyilván az alapvetésekből következett, hogy ezen az akadályon túl kell jutnia a főhősnek, de az író fantáziájának csődjét mutatja, hogy úgy gondolta, hogy ezt így kell megoldani…
A végső leszámolás viszont még ennél is gázosabb volt a számomra: a legkulisszahasogatóbb ZS kategóriás boolywoodi spoiler akciófilmek vért, beleket, könnyet és egy érzelmes párbeszédet ezüst tálcán feltálaló izéjének forgatókönyvírója is megszégyenülten kullogna a sarokba, hogy van még hová fejlődnie.

Ez a történeti lejtmenet nyilván nem jöhetett volna létre, ha Gallharrow parancsnok nem olyan, amilyen. Mert hogy egy nagydarab, kissé retardált – valahogy nem derült ki, hogy ennyi ésszel valójában miért is ő az Éjszárny parancsnoka –, iszákos pöcsről beszélünk, aki rohadtul nem nőtt föl, és amikor nem az önsajnálat pöcegödrében tapicskol, akkor olyan B kategóriás keménycsávót alakít, akinek a szavatossága már a ’80-as években lejárt.
És amikor keménykedik, még mindig jobb, mint amikor az író szándéka szerint a sérült és sebezhető lelke is megvillan. Mert azokban a jelenetekben, amikor elragadják az érzelmei, legszívesebben tökön rúgtam volna. spoiler

Összességében ez nem egy rossz, hanem egy elrontott könyv, amit én személy szerint nagyon sajnálok, mert a világ, a hangulat és még a sztori is (többé-kevésbé) rendben van, de ha valaki nem tud karaktert építeni és hitelesen pozitív érzelmeket ábrázolni, akkor könyörgöm, k****ra ne is tegye!

22 hozzászólás
>!
Lisie87 P
Ed McDonald: Hollóvér

Most, hogy ennyire dicsértem Riszperidonnak, meg kell, hogy írjam már az értékelést! :)
Sokkal jobban tetszett, mint az első rész, talán azért, mert már ismerősen mozogtunk a világban, és mégis tudott sok újat nyújtani. Nagyon tetszett a Kárhozatban történő vándorútjuk, de a városban is sokfelé kalandozott Galharrow. Az író nem hagyta leülepedni a történetet, mindig zajlott valamilyen esemény, harc, nyomozgatás. Főszereplőnk is sokat fejlődött az első rész óta, – bár nem lett fiatalabb és kevésbé alkoholista – igazi hős lett belőle, aki nem foglalkozva, hogy hányszor került a halál közelébe, hányszor árulták el és verték péppé, mindig kész volt tovább folytatni. Ezt becsültem benne, én már az elején azt mondtam volna, hogy „tudjátok mit, k@pjátok be, én elhúzok innen valami nyugisabb helyre”! :D
Szóval szeptemberben belevetem magam a Kárhozatba és reménykedem, hogy marad a színvonal, vagy esetleg még tudja fokozni az író!!! :)

4 hozzászólás
>!
Niitaa P
Ed McDonald: Hollóvér

A teljes értékelés elérhető a blogomon:
https://www.niitaabellvilaga.hu/2019/03/ed-mcdonald-hol…

"Ed McDonald egy zseni. Ezt nem tudom elégszer elismételni. Egy író-zseni és kész. Nem fogadok el más véleményt. Piszok nagy tehetség kell ahhoz, hogy egy ilyen történetet valaki lapra vigyen, és a Kárhozat összes rémére mondom, benne megvan ez a különleges erő.
Mocsok, izzadság, vér és fekete humor csöpög a könyv lapjairól. No meg akció. Rengeteg kaland és érzések egész kompániája. A legjobb folytatás, amit valaha olvastam! Tökéletesen épít az első részre, s azon túllépve képes új dolgokat mutatni. Meglepő fordulatokkal áll elő, amelyre az olvasó sosem gondolna. Kiszámíthatatlan.
S nem csak a férfi olvasónak kedvez. A szerző kellő hangsúlyt – de egy szóval se többet – fektetett a sötétséget ellensúlyozó gyengédebb érzelmekre is. Rhyhalt minden kétséget kizárólag egy olyan férfi, akinek nem csak izmai és piszok nagy szerencséje van, hanem szíve is. Igen, megviseli Ezabeth elvesztése. Próbálja titkolni, kisebb-nagyobb sikerrel, de egy idő után maga előtt sem tagadhatja érzéseit. Talán nem mindig kezeli a helyén a dolgokat, de pont ettől válik megfoghatóbbá.
Hullámvasút a javából. Végigjárjuk a pokol kénköves bugyrait, miközben hol derülünk, hol vidulunk, máskor pedig letörünk, mint a bili füle. A végén pedig olyan sziporkázó tűzijáték várja az olvasót, ami minden pénzt megér. Mindeközben pedig élvezhetjük a nyelvünk különlegességét, ugyanis a fordítás is hihetetlenül igényes.
Ed McDonald már az első könyvével bevéste a nevét a kedvenceim közé. A folytatással csak még inkább megerősítette, hogy bizony, ott a helye."

>!
Wee IP
Ed McDonald: Hollóvér

Ejj, Galharrow, te megrögzött idealista! Egyszer tuti a túlfejlett igazságérzeted lesz a veszted…
Vagy az, hogy egy kics*szett hősszerelmes vagy. Vagy mindkettő.
De azért én bírom a fejed, úgyhogy légyszíves egy darabig még tartsd meg azt a jó szokásod, hogy minden helyzetből kivakarod magad, vagy így, vagy úgy.
Ja, és vigyázz Amairára!

2 hozzászólás
>!
Navi P
Ed McDonald: Hollóvér

Miért kellett ez a végére?? Muszáj volt megölni???
Tudom, a veszteség, ami motivál, de akkor is. Hiányozni fog.
Amaira alkuja a végén, pedig nagyon nem szerette volna Ryhalt. De az élet ésa holló közbepofázott.
A halottaink nagy részét sajnáltam, na nem mindegyiket.
Szerintem még tartogat némi meglepetést R. Kárhozatbeli utazása, mert egy elvágott gerincet túlélni … És még mi mindent tartogathat az élet.
kíváncsian várom a befejező kötetet.

3 hozzászólás
>!
Noro 
Ed McDonald: Hollóvér

Kevesen idézik fel úgy Glen Cooknak, a katonai grimdark fantasy atyjának stílusát, mint Ed McDonald. Egy örök háborúságra ítélt világon járunk, ahol a félisteni, bölcs varázslók szörnyetegek, a hősök pedig részeges gyilkosok. Ahol az emberiség utolsó reménye egy olyan lény, aki rászabadította a világra a Kárhozatot, és amikor ő nem ér rá, akkor rálőcsöli az aktuális kataklizma elhárítását Galharrow barátunkra, aki maga sem nyerne sehol fair play díjat. Igaz, a csatornából, ahol az első részben megismertük, már kezdi kiverekedni magát: felelősséget vállal magáért és másokért, ismerkedik a saját lelkiismeretével, és próbál hinni valamiben. De ezt még mindig a maga sajátosan közvetlen stílusában teszi, különféle sörök és tömények kíséretében, amelyek nem sokat csiszolnak a jellemén.

A Hollóvérre mintha könnyebb lenne ráhangolódni, mint az előző kötetre: már az első oldalaktól kezdve érezni a világ hangulatát, a történet pörgését. Ezt viszont legalább részben azzal éri el a szerző, hogy a háttér bemutatását kvázi befejezettnek tekinti. Mintha a világ már készen lenne, ezzel pedig én nem tudok egyet érteni. Nagy potenciál lett volna például a helóták részletesebb megismerésében. Amikor az egyik jelenetben sikerült szóba elegyednünk az ellenség egy közkatonájával, én kifejezetten éreztem a lehetőséget, hogy a feje tetejére álljon az egész történet. spoiler Igazán kár, hogy ez végül elmaradt. Cserébe kaptunk holdfénnyel működő sugárfegyvereket.

Ami viszont tényleg jól megvalósult, az az első rész logikus, izgalmas és időnként meglepő fordulatokkal járó továbbépítése. Az Éjszárny eseményeiből kiindulva jelent meg egy új(?) ellenfél, valamint egy új vallás, amely talán megváltást jelenthet ennek a leharcolt világnak. Galharrow-nak ráadásul személyes érintettsége van mindkettőben, ez pedig a szereplők szintjén izgalmas csavarokra adott lehetőséget, amelyeket a szerző prímán ki is használt. Ámbár a végkifejlet hangvételét én egy kissé melodrámainak ítéltem, ami nem volt igazán méltó az előzményekhez. De az előadásmód, na meg az egész történet profi felépítése mindenképpen jól eladja ezt a kötetet is.

>!
zamil
Ed McDonald: Hollóvér

Ahogy megjelent szinte neki is vágtam a második résznek, így alig telt el idő a két olvasás közt, és frissek maradtak az emlékek.
Talán nem vagyok egyedül, de szerintem ez a rész még jobban is sikerült mint, az első. Ebben a részben többet tudunk meg a Kárhozatról, a Névtelenek és a Mély Királyai között dúló harcról, úgy összességében mindenről. Látjuk, hogy az elmúlt négy év alatt, a fénylányt hova emelik, szinte már istennővé, és ezzel az új vallással, hogy veszik át az uralmat. Igaz ennél sokkal több van a háttérben.
Szinte a szemünk előtt nő fel egy új Mélység Királya, aki szinte egymaga nagyobb vérontást idéz elő, mint a Nall-gépezet.
Látjuk a főhős Galharrow vívódását, ami talán meglepő is egy antihőstől, de ebbe a vívódásba úgy kapaszkodik bele, mint alkoholista a poharába.
Kapunk pár utalást arra nézve is, hogy vajon mi várható a következő részben, bár őszintén mondom ismerve az eddigi történetet, bármi megtörténhet.
Akinek tetszett az első rész, annak feltétlen a kezébe kell venni a folytatást.

>!
Bíró_Júlia
Ed McDonald: Hollóvér

Kedveltem, bár ezen szerintem rajtam kívül senki nem lepődött meg. Felfoghatatlanul hatalmas és életidegen szemléletű mitikus-mágikus lények élet-halál-de-leginkább-ki-itten-a-jani küzdelme közepette senyvedező, eltorzult és kiégett világ? Hát megvett kilóra, sőt. Minél több fura lényt, valóságbeli törést és leírhatatlan kötőszövetekben ázó adalékot kaptunk, annál inkább. Ebből kifolyólag nem érintett túl mélyen a Kárhozat-epizód éles különállása a Valengrad-beli nyomozástól, ámdemivel szívesen veszem, ha egy főgonosz gonoszkodásai kimondottan a helyükön vannak az adott világ működési szabályai, lehetőségei és kivételi körei szempontjából. Szóval hiába nem volt túl eredeti, tetszett ez is, meg a Fénylány körüli szektásodás is. Azon szintén nincs sok ragozni való, megy a megjósolható irányba, na de és akkor mi van, ha az irány rendben van, meg a hangulat is, kérdem én.
Hát az van, hogy remek szórakozás ez a maga ízeltlábú és savat köpködő módján. Amit viszont igencsak nehezen bocsátok meg neki, az a végkifejlet. Ilyen jó kis felvezetés, fokozatosan növekvő tétek és sok-sok oldalnyi kellemesen töredezett Kárhozat-kitérő után ez az izé, na, megoldás olyan kis egyszerűen epikus meg heroikus meg olyan…bosszantóan olcsó lett, na. spoiler
Soha ne lássak gyengébb vagy unalmasabb második kötetet. Vagy elsőt, esetleg harmadikat, ha már itt tartunk.

>!
marcipáncica P
Ed McDonald: Hollóvér

Az Éjszárny 2017 egyik kedvenc fantasy olvasmánya volt nálam (https://moly.hu/ertekelesek/2495190), McDonald világépítése, szereplői és cselekményvezetése lenyűgöző volt, és kivételesen maradandó élményt nyújtott az egyedi hangvételével és stílusával. A Hollóvér sajnos nem ütötte meg már ezt a szintet, kicsit a második köteteket sújtó átok áldozatává vált, mert ugyan még mindig megvan benne az első kötet lendülete és varázsa, ezek már háttérbe szorulnak és sokkal észrevehetőbbek az a apró kis hibák. Megijedni nem kell, mert így sem rossz regény, sőt, élvezetes, olvasmányos és szerethető, csak egy kicsit gyengébb.

Mivel az első kötetet angolul olvastam, ezt meg már magyarul, a szöveg minőségének romlását érezhetem ebből fakadó problémának is, de kétlem, hogy ez lett volna az oka. A gondot inkább az jelenti, hogy míg az első kötetet szinte szépirodalmi igényességű és aprólékos gonddal megszerkesztett mondatok és rendkívül hatásos leírások jellemezték, ezekből egyre kevesebb jutott már ebbe a kötetbe. Nyilván nem tűntek ezek el nyom nélkül, Galharrow még mindig baromi jó narrátor, a párbeszédek ütősek, a csatajelenetek kétségbeesett fejetlensége és feszültsége tapintható, az átélt kínokat az olvasó szinte saját magán is érzi. Viszont összességében nem volt annyira magával ragadó a stílus, néhol kifejezetten lapos és semmilyen volt, inkább csak teltek a sorok, de hatást nem váltottak ki.

Ugyanez a cselekményre is igaz. Jó, jó, de nem annyira jó. McDonald kicsit lassabban indítja be az eseményeket, először körbejárja az előző kötet eseményeinek hatását, megpróbálja felvenni a vonalat, és felvázolni a következő bonyodalom körvonalait, de ez egy kicsit döcögősen és nyögvenyelősen megy. Ezek után a cselekmény összekapja magát, és rááll egy nagyon lineáris vonalra, nincsenek kitérők, Galharrow törtet előre, és közben a dinamikát is megtalálja a regény és nem válik unalmassá. Egyre több az akció, a brutalitás, egyre nagyobbak a veszteségek és egyre nagyobb téttel megy a játék. Nem válik monotonná vagy önismétlővé, de a nagy izgalmak elmaradnak, a cselekmény nagyobb fordulatai meglehetősen kiszámíthatóak, és egy-két meglehetősen bugyuta mozzanat is volt, de semmi eget rengetően fájdalmas.

Amit még hiányoltam, és befejezem a negatívumok sorolását, az a világépítés, a felépített univerzum alaposabb megismertetése volt. Az első kötet titokzatos, baljós ismeretlen világáról sokkal többet itt sem tudunk meg, viszont cserébe az itt élő lényekről (vagy életformák, vagy akármik is ezek) szerencsére igen. Az eddig kvázi homogén „ellenségek” kategória megszűnik, letisztulnak a különbségek, a motivációk. Emellett pedig a regény számomra legerősebb pontja a fő- és főbb mellékszereplők, mondjuk úgy a főhősök kis csoportjának egyre alaposabb megismerése volt, illetve az ő személyes szálaik, az ő sorsuk alakulása. Ezeknél a részeknél éreztem úgy igazán, hogy a cselekménynek van súlya, és kifejezetten meg is szerettem némelyiküket. McDonald ügyesen állította össze a szereplőgárdát, hiteles, és érdekes személyiségeket alkotott, jól is bánik velük, és a szereplők közötti kapcsolatok is szépen alakulnak. Mind a visszatérők, mind az újoncok tartogatnak meglepetéseket és emlékezetes jeleneteket, és gondoskodnak arról, hogy az események alakulása tényleg érdekelje az olvasót.

Nyilván könnyű a rosszakra koncentrálni, mert a regény minden pozitívumát már az első kötetnél dicsértem. Bár nem vagyok maradéktalanul elégedett – mert én ilyen kis kötözködő vagyok –, a Hollóvér egy baromi szórakoztató regény, és annál jobb összekötő, ami a (remélem) grandiózus harmadik kötetet vezeti fel. Kicsit összecsapott, de nem vontatott, és nem felesleges, mint sok „középső kötet”. Az akciójelenetek nagyon jól működnek, a szereplők jól megírtak, érdekesek és elviszik hátukon az annyira nem kiemelkedő cselekményt, a humor működik, a stílus szórakoztató. A regény olvastatja magát, egy-két üresjárat azért megtöri az ívét, egy kicsit tudatosabb szerkesztés, vagy a megírása fordított több idő ezen segített volna.


Népszerű idézetek

>!
Fabian

– Tudom, hogy néha jóformán elképzelhetetlen, de muszáj időt szánnod magadra. Csak magadra.

70. oldal

6 hozzászólás
>!
Deidra_Nicthea IP

Hosszan belekortyoltam a boromba. Kétségkívül nem a legjobb ötlet, hogy már a harmadik üvegnél tartottam, de mi az ember, ha nem a legrosszabb szokásai egyvelege?

322. oldal

>!
gesztenye63 MP

Gondolkodnom kellett, más szóval italra volt szükségem.

110. oldal

>!
Niitaa P

Furcsa, mi mindenre képes az ember még akkor is, ha összeomlik körülötte a világ.

300. oldal

>!
Niitaa P

Gyereknek komoly tévedés ígéretet tenni. A felnőttek, akik tucatnyi megszegését átélték már, felfogják, hogy változnak a körülmények, és egy ígéret a legjobb esetben is csupán a pillanatnyi szándék megerősítése. Egy gyerek vistont a pokol hét bugyrán át is emlékszik az adott szóra, és vaslánccal ragaszkodik hozzá.

136. oldal

>!
Niitaa P

Az emberek mindig azt hiszik el, amit el akarnak hinni. Ettől még nem lesz valóság!

145. oldal

2 hozzászólás
>!
Deidra_Nicthea IP

Nem kell istenítened egy szarkupacot csak azért, mert a tiéd (…).

200. oldal

1 hozzászólás
>!
Niitaa P

Vár ránk az élet, csak meg kell ragadnunk.

368. oldal

>!
Niitaa P

Bármilyen fájdalmat elvisel az ember, ha a szeretteiről van szó.

178. oldal


A sorozat következő kötete

A holló jele sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Mark Lawrence: Tövisek Császára
Stephen King: A Setét Torony – A harcos
George R. R. Martin: Trónok harca
N. K. Jemisin: Az ötödik évszak
Brian McClellan: Vérrel írt ígéretek
Joe Abercrombie: A Hősök
R. F. Kuang: Sárkányköztársaság
Sarah J. Maas: Kingdom of Ash – Felperzselt királyság 1-2.
Justin Cronin: A szabadulás
Glen Cook: A Fekete Sereg