Válogatott ​prédikációk 6 csillagozás

Isteni művet nem képes az Isten a lélekben munkálni, mert mindannak, ami a lélekbe bejut, mértéke van. A mérték pedig az, ami valamit magába zár, és valamit önmagából kizár. Nem így áll ez az isteni munkákkal: behatárolatlanok ezek, és az isteni kinyilatkoztatásban túlcsordulva zárulnak önmagukba. Ezért mondja Dávid: „Isten – a kerubokon ül”. Nem azt mondja, hogy szeráfokon ülne. „A kerubok” a bölcsességet jelölik, ez a megismerés; ez viszi Istent a lélekbe, és ez vezeti a lelket Istenhez. Azonban Istenbe a lelket nem képes bevinni. Ezért Isten isteni munkáját nem a megismerésben végzi, mert a megismerést a lélekben mérték fogja át; e munkákat Ő, mint Isten, sokkal inkább isteni módon viszi végbe. Ekkor lép elő a legmagasabb erő – ez pedig a szeretet [a szeráfi minőség] –, betör Istenbe, és a lelket a megismerésen keresztül és annak minden erejével belevezeti Istenbe, és egyesíti vele. Ott pedig Isten a lélek erői fölött munkálkodik, nem úgy, ahogy a lélekben, hanem, mint Istenben, isteni módon. Ott a lélek Istenbe alámerül és az isteni természetbe belekeresztelkedik, és ebben fogadja be az isteni életet, ott ölti fel magára az isteni rendet oly módon, hogy Istennek megfelelően rendeződik el.

272–273. oldal (60. prédikáció)

Van egy erő a lélekben, amely sem idővel, sem hús-testtel nem érintkezik; a szellemből árad ki, a szellemben marad, és teljes egészében szellemi. Ebben az erőben Isten éppoly zöldellő és viruló minden örömben és dicsőségben, ahogy önmagában az. Itt olyan bensőségesen és olyan megfoghatatlanul nagy az öröm, hogy igazán senki sem tud erről teljesen hírt adni. Mert az örök Atya szüli örök Fiát ebben az erőben szünet nélkül úgy, hogy ez az erő, az Atya Fiát és önnön magát mint ugyanazt a Fiút szüli együttesen az Atya egyetlen erejében. … Isten ebben az erőben úgy van jelen, mint az örök most-ban. Ha a szellem ebben az erőben mindig Istennel egységben lenne, az ember nem lenne képes öregedni.

118-119. oldal (2. prédikáció)

Ha pedig a lélek a vegyítetlen fénybe jut, semmisségében oly messzire rugaszkodik el a semmiben teremtett valami mivoltától, hogy saját erejéből nem képes visszajutni teremtett mivoltába. Isten pedig teremtetlen mivoltával a lélek semmije alá áll* és megtartja a lelket az ő saját valójában. A lélek azt kockáztatta, hogy megsemmisül, és nem tud saját magától önmagához visszatalálni, olyannyira elveszítette magát, mielőtt Isten ő alá odaállt volna. Ennek szükségképpen így kell lennie. Mert ahogy korábban már mondtam: “Jézus bement a templomba és kidobta mindazokat, akik ott adtak-vettek”, és a többieknek ezt mondta: “Tegyétek ezeket el” – Igen, lássátok, most ezt az igét veszem: “Jézus bement és elkezdett beszélni: Tegyétek ezeket el” – és azok eltették. Lássátok, hát nem volt ott más, mint Jézus egyedül, és ő kezdett el a templomban beszélni. Lássátok, ezt valóban tudnotok kell: Ha más valaki akar a templomban, azaz a lélekben beszélni, nem Jézus egyedül, akor Jézus hallgat, mintha nem is lenne otthonában. És nincs is otthon a lélekben, mert annak idegen vendégei vannak, s azokkal beszélget. Ahhoz, hogy Jézus szóljon a lélekben, egyedül kell annak lennie, és még önnön magának is hallgatnia kell, ha Jézust hallani akarja. Nos, ekkor belép Jézus, és beszélni kezd. Mit mond az Úr Jézus? Azt mondja ki, ami ő maga. De hát micsoda is ő? Ő az Atya szava. Ugyanebben a szóban az Atya kimondja saját magát és az egész isteni természetet, és mindazt, ami Isten, ahogy ezt ő ismeri; ő pedig úgy ismeri, ahogy van. Mivel pedig ő tökéletes a megismerésben és a képességben, ezért tökéletes a beszédében is. Midőn a szót mondja, önmagát közli és mindeneket egy másik személyben, és ugyanazt a természetet adja neki, ami neki magának van. És ugyanebben a szóban minden eszes szellemi lényt kimond, mint “képében” a szó-val lényegileg azonosat, amennyiben ez a kép őbenne foglaltatik. Annyiban azonban nem teljesen azonos a szóval, amennyiben azok fénye kihuny, amennyiben tehát mindahánynak elkülönített léte van. Mindazonáltal ők (a kihunyó fényű “képek”) azzal a lehetőséggel bírnak, hogy egy kegyelemteljes hasonlóságot érjenek el ehhez a szóhoz. És ugyanezt a szót, ahogy az önmagában van, ezt mondta ki teljességgel az Atya; a szót és mindazt, ami a szóban van.

*J. Quint szerint a (középfelnémet) “understat” kifejezés, amely szó szerint aláálnit jelent, megegyezik a latin “substare” szóval, ami azt jelenti: lényeginek lenni. Eckhart játszik a paradox metafizikai koncepcióval, hogy elénk tárja a lélek átalakulását Istennel egységben, amely a lélek saját valamijéből a semmibe való átkelést, majd onnan az Isten valamijébe való visszajutást jelzi.

108-109. oldal – A lélek templomában kereskedőkről (1. prédikáció) "Azután Jézus bement a templomba, és kiűzte mindazokat, akik a templomban árusítottak és vásároltak, a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit pedig felborította." Mt 21,12

Nos, néhány ember arról panaszkodik, hogy nincsen bensőséges lelkisége, sem áhítatos vagy édes érzése, vagy különös vigasza Istentől. Bizony az ilyen emberek még nagyon helytelenül állnak mindehhez; amit el lehet nézni nekik, de mégsem ez a legjobb. Igazán mondom nektek: mindaddig, amíg valami megképződik benned, ami nem az örök szó [Logosz] vagy az örök szóból kifelé tekintget, legyen bár az mégoly jó, valami nincs rendben ezzel. Ezért egyedül csak az megigazult ember, aki minden teremtett dolgot semmivé tett, és egyenesen mindenféle kitekintgetés nélkül az örök szóra irányul, aki abba képződik bele és újraképződik az igazságban. Egy ilyen ember ott fogad be, ahol a Fiú befogad, és ő a Fiú maga. Az írás ezt mondja: „Senki sem ismeri meg az Atyát, csak a Fiú”, és ezért van az: ha Istent akarjátok megismerni, nemcsak hasonlóvá kell válnotok a Fiúhoz, hanem magának a Fiúnak kell lennetek.

171. oldal (16/b prédikáció)

Aki a dolgokat esetleges voltukban elhagyja, övéi maradnak ott, ahol a tiszta léttel azonosak és örökkévalók.

166. oldal (16/b prédikáció)

Van megteremtett szó: ez az angyal, az ember és minden teremtmény. Van egy másik szó, a gondolt és kimondott, amely által lehetővé válik, hogy valamit magamnak elképzeljek. Van még azonban egy másik szó is, amely éppannyira nem kimondott, mint amennyire nem elgondolt, amely soha felszínre nem tör; inkább örökre abban megmarad, aki ezt mondja. Az Atyában van, aki mondja folyton-folyvást a fogantatásban, és azon belül marad. Az értelem állandóan a benső felé irányulva működik. Minél finomabb és szellemibb valami, annál erősebben hat befelé, és minél finomabb az értelem, annál inkább egyesül vele és válik eggyé vele az, amit megismer. Ez testi dolgokkal nem így áll; minél erősebbek, annál inkább kifelé hatnak. Az isteni boldogság az értelem befelé ható működésén nyugszik, ott, ahol a „Szó” a bensőben marad. Ott kell, hogy a lélek „kötőszó” legyen, és Istennel egy művön munkálkodjon, hogy ebben az önnön magában hullámzó megismerésben boldogságát megteremtse, ugyanabban, amiben Isten boldog.

Hogy mindenkor ezen Szó mellett „kötőszók” lehessünk, ehhez segítsen minket az Atya, az a bizonyos Szó és a Szentlélek.
Ámen.

150-151. oldal (9. prédikáció)

Testem inkább van a lelkemben, mint amennyire a lelkem a testemben. Testem és lelkem inkább van Istenben, mint önmagában. Az igaz mivolt pedig ez: minden dolog oka az igazságban. Ahogy Szent Ágoston mondja: "Isten a lélekhez közelebb van, mint az önmagához.” Isten és a lélek közelsége bizonnyal nem ismer semmiféle különbözőséget. Ugyanaz a megismerés, amellyel Isten önmagát megismeri, egyben minden egyes szellem megismerése, mely a kötelékeitől megszabadult, és nem más. A lélek közvetlenül Istentől kapja létét, ezért van Isten közelebb a lélekhez, mint a lélek önmagához, és ezért van Isten a lélek alapjában egész Istenségével.

154-155. oldal (10. prédikáció)

Amikor még őseredetemben voltam, nem volt ott Istenem, s önmagam oka voltam. Nem akartam semmit, nem vágytam semmire, mert egy mindentől mentes lét voltam, s az igazságban gyönyörködve önmagamat ismertem meg. Amit akartam, az voltam, és ami voltam, azt akartam, és ott álltam Isten és a dolgok nélkül. Amint azonban szabad akaratból onnan kiléptem, és teremtett lényem megkaptam, már volt Istenem. Mert mielőtt a teremtmények lettek volna, Isten nem volt „Isten”, sokkal inkább az volt, ami volt. Amint a teremtmények létrejöttek, és teremtett létüket megkapták, Isten nem volt többé önmagában Isten, hanem a teremtményekben lett Isten.

Azt mondjuk tehát, hogy Isten amennyiben „Isten”, nem a teremtmények legfőbb célja, mert éppoly magas rangja van a legkisebb teremtménynek is Istenben. És ha úgy adódna, hogy egy légy értelemmel bírna, és megkísérelné értelemmel kutatni az isteni igazság örök, beláthatatlan mélységét, ahonnan származott, azt mondanánk, hogy Isten mindazzal, amivel „Isten”-ként létezik, nem volna képes a legyet betölteni vagy megelégíteni. Ezért kérjük Istent, hogy „Istentől” szabadok legyünk, és az igazságot ott értsük meg, ahol a legfőbb angyalok, és a légy és a lélek egyek. Ahol én is voltam, és ahol azt akartam, ami voltam, és az voltam, amit akartam. Ezt mondjuk tehát: ahhoz, hogy az ember szegény legyen akaratában, oly kevéssé kell akarnia és kívánnia, amennyit akkor akart és kívánt, amikor még nem volt.

251–252. oldal (52. prédikáció)

Amikor az Atya minden teremtményt megszült, akkor szült meg engem, és akkor áramlottam ki minden teremtménnyel együtt, és maradtam mégis bent az Atyában. Egészen úgy, ahogy a szó, amit most mondok: először is, belőlem fakad, másodszor, elidőzök az elképzelésnél, harmadszor, kimondom, és ti mindnyájan megértitek; mégis a tulajdonképpeni értelemben bennem marad. Így maradtam én is az Atyában. Az Atyában van minden teremtmény (ős-)képe. E szószék fájának van egy szellemi ősképe Istenben. Ez nemcsak, hogy értelemmel teljes, hanem a tiszta értelem.

187. oldal (22. prédikáció)

Senki sem fogadhatja be a Szentlelket, aki nem az idők fölött, az örökkévalóságban lakozik. Időhöz kötött dolgokban nem fogadható be és nem is adható a Szentlélek.

198. oldal (29. prédikáció)